amikor kereszténypárti képviselő létére nyilasnak állt
   
     Azt mondják, vénülsz. Szíved sűrű vére
     – ha van szíved – majd egy napon megáll.
     Mondd, pogromok fekete denevére,
     nem volna jó magadhoz térni már?
     Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr,
     s holnap kinő feletted a moha:
     nagyságra törni késő már ilyenkor;
     de jónak lenni nem késő soha.
     Vagy nem gondolsz rá, földi léted estjén,
     hová az űrből jöttél, bús lelenc,
     hogy hol van tőled ama sok keresztény,
     Tankréd, Bouilloni Gottfríd, Szent Ferenc,
     kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt
     és farkasokat bujtatott ölébe,
     vagy Szent Tamás, ki mint titáni égbolt
     borult elámult hívei fölébe?
     Lám, mind különb volt nálad s többre vitte,
     habár nem váltott bankszámlát a hitre.
     Vagy gondoltál a sok konok magyarra,
     ki úgy virult, mint bimbózó magyalfa,
     ki nem törődött záporral és széllel,
     és néma büszkeséggel tört a jobbra,
     ki érces mellel s tiszta homlok-éllel
     volt enmagának élve is a szobra?
     Ha rád pillantok, megborzongok s fázok,
     bár jól tudom, hogy balga, aki fél:
     örökké állnak a magyar akácok,
     s téged elvisz, mint szellentést, a szél.
     De hogy még jókor érjen műved bére,
     s elébb, míg érted a halál izen:
    
20
     hadd tűzlek most tollam kemény hegyére,
     melytől nyugton nem térsz a sírba sem.
     Mert szennyes folt valál a nagy penészből,
     melyet csapásnak küldött ránk az ég,
     beszéded rothadás a sáskavészből,
     hol elpusztult egy gyenge nemzedék:
     jó darvaink más tájakon kerestek
     szállást, országunk holtfakóra vált,
     a föld szétnyílt, mint bőrtelen, veres seb,
     melyen hazát a zsellér nem talált,
     innét futott a száműzött szabadság
     s te azt rúgtad, kit már a jog se véd,
     s mikor hazánkat rossz pénzen eladták,
     te is eladtad, hitszegő szemét,
     érted szenvedtük meg a poklok kínját
     s a honfibánat minden szégyenét,
     tőled tántorgott a munkás a járdán
     – az éhség táncoltatta, nem a bor –
     amíg kurjongó kém voltál a vártán
     s pimasz döglégy, kit táplált a nyomor,
     amíg pudvás szád szüntelen zsidózott
     és ellened szállt hadba, aki hős:
     s hogy tudják ezt a boldogabb utódok,
     kiknek neved már nem lesz ismerős:
     ha eljön majd a láncot oldozó nap
     s a nép felosztott földeken tapos:
     hadd hallják, hogy ki volt Csilléry András
     s minden nyilas, hozzád hasonlatos,
     hogy emlékedet vasbunkókkal űzzék
     és úgy fussák, akár a poklok bűzét,
     miközben téged, lenn a föld alatt
     a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe:
     ezért, hogy ott is égessen e vád,
     kellett nekem ma nem-múló rímembe
     szőnöm neved múló gyalázatát.
     Hadd fújják egykor drága iskolások
     s sok-sok hűvös, magyar reggelen,
     avagy hazamenőben, ha a fázós

    
21


     alkony kékes lidérce megjelen, –
     boldog, nyugalmas, békés estidőn,
     mikor a kereszt többé nem lesz horgos,
     s csupán az őszi szél üvölt bedőlt
     sírod füvén, te nyomorult fogorvos.
   
    (Budapest, 1938)