A tengerparti jelzőtorony éjjeliőrén szokatlan idegesség lett úrrá, amikor felébredt éjfél utáni szundikálásából.
Nem értette mi történt. Ellenőrzéstől nem tartott, hiányérzete nem támadt: nem szajrézhattak el semmit. Feladata annyi: figyelni a nagyteljesítményű reflektor működését.
Reszketve nézett ki a toronybeli szobácska ablakából, hátha magyarázatot talál nyugtalanságára.
De csak a megszokott látvány tárult szeme elé: a tenger sötét hullámai csapódtak a parti szikláknak, a magasban, és távol, a hullámok hátán lebegett a hold sárga sarlója.
A torony másik, szárazföldi oldalán minden mély csendben. A kisváros utcáin villanyégők százai ontották a fényt, az üzletek fényreklámjai villogtak, a bérházak sok ablakán itt-ott kigyúló s elalvó fények olyannak tűntek neki, mint egy nagy, mesterséges szentjánosbogár.
Csak nem bolondultam meg? E feltevésre páni félelem kerítette hatalmába, s egyszerre úgy tűnt neki: megmozdult a kisváros! Hatalmas állatként, mintha élő dinoszauruszok sötét, egybefüggő tömege kúszna-mászna a torony felé!
Arra a kis tütüre gondolt, amit mandulaöblögetés céljából le-lecsúsztatgatott torkán, de csak legyintett – a józanságot igazán nem hiányolta!
És a kisváros egyre lendületesebben kúszott-mászott fel a toronynak!
Verejtéktől gyöngyöző arcát törölgette félelem és rémület között, mikor meglátta az Időembert. Egyetlen kívánsággá vált: bárcsak megnyílna a föld, nyelné el őt tornyostól, időemberestől!
Ájultan feküdt a padlón.
A kisvárosban hamar szárnyra kelt a hír, úton-útfélen mindenki az Időemberről beszélt.
A boldogabb időket élt jósnő azt találta mesélni: az Időember teste az órákban aprózva el. Néha összeszedi magát, ilyenkor se vége, se hossza.
Voltak, nem kevesen, akik hitelt adtak szavának. A legkíváncsiabbak megrohanták az órásmester műhelyét. Még a régi, üzemképtelen kakukkos órák is előkerültek. Hátha abban? Az órásmester nem győzte magyarázkodással, gyakorlati fogásokkal, fogaskerek funkcióit ecsetelve. Az Időembert nem tudta megmutatni.
Márpedig az órákban kell lennie! – hajtogatták a makacsok.
Akta akta hátán: a kisváros szigoráról híres rendőrségét „egy kaptafára” készült, furcsa ügyek foglalkoztatták: azok a nyugdíjasok, akik világéletükben megrögzött törvénytisztelők voltak, most betörték a boltok kirakatát, ablakát, mindent, amit értek, ahol nyilvános órát láttak, vagy csak sejtettek látni. Tömeghisztéria – fogalmazott a kisváros nagy tiszteletnek örvendő pszichológusa.
Ezután az üvegesnek akkora tekintélye lett, ami világszerte példa nélküli.
A rendőrség tehetetlenségében – már csak tekintélymentés okán is - annál buzgóbban folytatja a nyomozást. Bízzunk bennük: lesz bizonyíték.
Kajánságra hajlók az Időembert a kisváros legszebb lányával látták sétálni a tengerparton. Állítólag ruhájuk hol volt, hol nem volt éppen rajtuk.
Az egyszerű halandókat rendkívül zavarba hozta a bölcsek hallgatása. Egyszer mondhatnának sületlenséget!
Hiába minden, az Időembert nem láthatta senki.
Az éjjeliőr ötödmagával őrködött, önbizalma percről percre nőtt. Négy éltes, kigyúrt férfit rendeltek mellé, „sohasem tudni” alapon. A toronyban öt szempár vizslatja éjszakánként a tengert, a csillagokat. Az éjjeliőrt tették meg főnöknek. Néha, látszólag ok nélkül, csak úgy magától nagyokat nevet, és ahogy nem láthatja senki, lelki kezeivel jóízűen veregeti magát vállon. Ekképp gondolkozik:
„Nagy baj nem lehet, ha ezrek sem tudják, amit én nem tudok! Az a kis rosszullét igazán megért ennyit. Mondhatok bármit, el hiszik. Lódításaim meg jelennek az újságokban! Fotók százai örökítenek. Az újságokat kapkodják. Jó ez a kis népszerűség! A jövőben biztos, hogy szobrot állítanak nekem, talapzatára vésik: ”Kisvárosunk legérdekesebb embere.”
Szövögeti ábrándjait, már nem akar, pontosabban: már nem tud könnyen meghalni.
A szóbeszéd folyt-folyik tovább, az a dolga.
Leszáll az éj. A tengeren, a földön, a Hold fényében ott lebeg az időember. Egykedvűen, végtelen nyugalommal. Nem zavartatja magát semmivel. A rohanó évek nem érdeklik. Nincs időérzéke! Átnéz sokmillió, több milliárd életeken, és csodálkozik: ott, abban a kisvárosban miért nem értik őt az emberek? Örül velük, küzd velük, aggódik értük, jól tudja: csak bennük, csak általuk létezik!
De nem szól, mert az Időember sohasem beszél.