.

Mert semmik vagyunk

ökölbe szorulva,

kirepedt bőrünkön

csordul a szív pumpálta igazság,

imát mormolunk

poros földig hajolva,

sárgult kukoricaszárként

csont sovány zörög a jóság.

Becsület vánszorog,

tartja még az emberség – járókeret,

de az ellopott jövő hűlt helyén

járdára rogy, menni tovább, minek?!

Kátyús, sáros út a jelen,

rajta zötykölődve forog az agy,

nehéz csatornatetők alól

bújik a félelem, lehelete fagy.

Szeretni kéne, lassan szótagolva,

könnyűvé téve a hangsúlyokat,

ki kéne mondani, el a világnak,

a legkisebb, legapróbb dolgokat.

Hogy nincs jó világ ott,

hol száműzött a tisztelet,

hol kétségbe esett családfák

menekülnek szakítva gyökeret,

hol a munkás csak préselt levél

a törvénykönyv lapjai között,

hogy ez a haza, ez a nemzet

miért gyűlöletbe öltözött?!

Jöjjön hát valaki, ki utat tör végre,

ki fényt gyújt a magyart sújtó sötétségbe,

ki átöleli e széthúzó nemzetet,

s a hitvány szívébe üt, egy nagy szeget!

Nekem nincs gyufám, se kalapácsom,

semmi vagyok csak  ökölbe szorulva,

szívem pumpálta vélt igazságom

csordul, s itt halok bele a lapokba.