Dekadens ruhatár, fekete, hosszú lepel, szigorú, nevelőnősen feltekert hajkorona, félig leeresztett hosszú fekete szempillák, árnyékolt nagy, könnycsepptől gördülő barna szem, a Rosszkedvűek Angyala már megint a sarkamban jár. Kérve-kértem, szelíden, hagyjon békén, ürességet ne hozzon a hétköznapokba, hagyja meg az ünnepeket, ne vigye a varázst,a nehezen megszerzett békességet, a szelíd várakozást, a csöndes tűnődéses vasárnap-délutánokat. Ne hagyjon tombolni, ne ültessen sivár sóvárgást a szívembe, az örökös nyughatatlanságot ne hagyja lelkemben, vigye azt is magával.Vállat vont és elrepült, fura érzést hagyva maga mögött,a bizonyságot, hogy bármikor visszatalálhat, a lélek-rezdüléseim figyeli, a kellő pillanatra vár, hogy újból és újból velem-bennem lehessen, és megmérgezze hétköznapjaim. Kellene újból egy zacskó önbizalom, de nem a lejárt szavatosságú, gazdaságos fajtából, hanem a megbízható jó minőségű tartósból, ami egy darabig kitart. Susog a lelkem jobbik fele, susog persze, hogy jó vagyok és bátor és higgyek már egy kicsinykét magamban, meglásd minden rendbe jön... Mikor úgy érezd minden összecsuklik, a falak rogyadoznak, a fehér mész repedezik, akkor kapsz külső segítséget. Egy mondat, egy szó, egy mosoly, egy üzenet és minden a helyére kerül, a nap is kisüt a gondolataid mögött, és tudod-érzed-vágyod-felismered, nem vagy egyedül. És nem hagynak magadra. A láthatatlan segítőid, a látható-tapintható világod egy pillanatra szívedbe sűrűsödik, egy ponttá válik majd kitágul, szivárványossá szélesül, szétterül és ragyog benned-általad... Magad vagy a világod, és a szárnyalás is nehézség és baj nélkül sikerül. És az út menti jelzőtáblák integetnek, mosolyognak és segítenek, hiszen végre néha észreveszed őket, és hagyod a segítségüket, hogy te is segíthess...