2013.04.24. 16:07, Kovács Eleonóra
Szürke volt a ház, a fal, az ablaküveg. Az első emelet erkélyének vasrácsa felé egy kiszáradt szőlőlugas csonkja kapaszkodott. A jelentéktelenségig kopott tömbházból hirtelen özönleni kezdtek a lakók. Egyforma ruhában, azonos arckifejezéssel töltötték meg a csöndes utcát. Kiszáradt testüket barna kabátba csavarták, káposztafejeiket kendőbe burkolták. Csontos ujjaik között a nagyszülőktől örökölt műbőr utazótáskát szorongatták. Páran közülük bal öklüket a szájukba tömték. Nem akarták kiáltással felhívni magukra a figyelmet, holott már önmagában feltűnő volt, ahogyan elhagyták az ártalmatlannak tűnő tömbházat.
Az épület mellett működő kávézó egyik ingerült vendége udvariatlanság miatt méltatlankodott, amikor az egyik távozó lakó véletlenül nekiütközött asztalának. Ekkor a hirtelen mozdulattól felborult egy kávéscsésze, és kiömlött az értékes koffein. Emiatt mérgelődött, viszont nem csodálkozott azon, miként lehetséges, hogy a lakók egyforma arccal távoznak, mintha ötvenen lennének ikertestvérek.
Miközben a járda szélén álltam, és a narancs ízét idéző fagylaltgömböt eszegettem, eszembe jutott, hogy ez a jelenetet egyszer már láttam egy másik városban. Akkor február utolsó keddje volt. Dühösen rohantam keresztül a város főterén. Egy rokkant férfi harmonikán játszott a híd szélén. Az emberek sorban álltak a kávéautomata előtt, a félbevágott koldus tovább gördítette magát, az utcagyerek vihogva elvágtatott, a türkizruhás nő megigazította parókáját. Az emberek, jelenlétükkel megtöltötték a főtér minden négyzetcentiméterét, a szabad padokat, néhányan a korláton keresztül még a folyó fölé is kihajoltak. Vadkacsákat etettek. A gyerekek vattacukor után nyafogtak, a diáklány szórólapokat osztogatott az embereknek, akik mindenütt ott voltak, sehol sem lehettem egyedül. A kedvenc parkom szerelmesektől zsongott, a másik bódult álmok színhelyévé változott a katonai emlékmű tövében szunyókáló emberi lény által, a főtér padjait pedig babakocsis anyukák foglalták el. Meg kellett volna értenem őket. Azért ültek a padokra, sétáltak a korzón, mert két napfénymentes téli hónap után ez volt az első fényárban úszó kedd. Február vége van, elolvadt a hó, az idő enyhe. Ebben a legtöbb ember részesülni akart. Egyedül én nem tehettem. Azért, mert képtelen voltam leülni a közelükben. Akkora mértékben megtöltötték a központot, annyira nyüzsögtek, mintha valójában patkányok lennének, és az utolsó kikötőben a hajó elhagyására kényszerültek volna.
A jelenet kapcsán felmerülő érzésre emlékeztem, amikor a kopott bérház ajtaján keresztül kiözönlő tömeggel szembesültem. Az arckifejezésük olyan volt, mint a patkányoké. Barna kabátjuk kölcsönözte a bundájuk színét, a foguk, mintha megnőtt volna, és a szemük is megnagyobbodott. Már a beszédre is képtelenek voltak. Kétségbeesett patkányarccal, a szájukba tömött öklükkel épp az utolsó lakók hagyták el az otthonukat, amikor elhatároztam, hogy bemegyek az épületbe.
Nehezen lélegeztem be a bérház folyosóján tapasztalható nyirkos levegőt. A falakon feliratok intettek a valahányadik emelettől való távolmaradásra. Egyenesen oda tartottam. Amikor kiléptem a liftből, rögtön rájöttem, hová kell mennem. Az ajtaja előtt zöld betűkkel állt a becsmérlő felirat. Tudtam, ártatlanul vádolják, és azt hiszik, ő küldte el a lakókat, akik valakit akartak bűnbaknak. Nyitva volt az ajtó. Semmi okot nem láttam a félelemre. Beléptem a lakásba.
Gyere, már vártalak, hangzott a konyha felől. Épp mondtam volna, hogy biztosan nem engem várt, mikor meghallottam a víz csobogását. A hátam mögött valaki megtöltötte a kádat vízzel. Elhúztam a függönyt, és az erkélyen megláttam. Mögötte a mélység. Te vagy az, mondtam nyugodtan. Azt hittem, már nem élsz. Látszott az arcán a megdöbbenés. Ráncokkal telt arca mosolyra húzódott. Éreztem, hogy valaki mögöttem áll. Engedd be a húgomat, mondta reszelős hangon a banya. Elléptem az ajtóból, és engedtem, hogy belépjen a szobába a másik asszony. Ugye tudod, hogy nem folytathatod, és legközelebb legyőzlek, mondtam az erkélyen álló vendéglátómnak. Ekkor a hátam mögött a szobába lépett a húga. Amikor megláttam az arcát, nem tudtam megszólalni. Az arca. Te nem lehetsz, elástalak, nyöszörögtem. Ő diadalmasan felkacagott, tett egy lépést felém, mire eszeveszetten menekülni kezdtem, ki a lakásból, a folyosóról, le a tizenhárom emeleten, mert nem akartam liftben ragadni.
A város szélén álltam meg. Kifulladtam. Épp időben fékezett le mellettem az egyik autóbusz. Felszálltam, amikor a sofőrre néztem, megszűntem levegőt venni. Így szólt hozzám: amikor megláttalak a lakásomban, kétségbe vontam, hogy ma felszállsz erre a járatra. Lám, mégis itt vagy. Aszott koponyája csikorogva fordult a menetirány felé, csontos kezeivel megnyomott egy gombot, és sziszegve bezárult mögöttem az autóbusz ajtaja.
Megjelent: Együtt, 2013/2
Az Együtt c. kárpátaljai irodalmi folyóirat aktuális példánya, teljes terjedelmében:
itt.