Riport Zsinór Józseffel

„42 éves vagyok, n?s, három gyermek édesapja. Iskolai végzettségem: okleveles gépésztechnikus és felsőfokú munkavédelmi technikus. Munkahelyem (az első) a MÁV Szolnoki Járműjavító Kft., ahol 1200 fő munkavállaló munkavédelmi vezetője vagyok, mint műszaki szakértő. Egyéni vállalkozóként 1995 óta tevékenykedem, munkavédelmi és műszaki területen. A települési képviseletet 1996 óta gyakorlom töretlenül.”

      E sorokkal jellemzi saját magát önéletrajzában Zsinór József. A Tápiómente és környékén sokak által vőfélyként ismert Józsival sokadszor beszélgetek. A Szolnokra bejárás, a gyakori helyi találkozások módot adnak a hosszabb-rövidebb eszmecserékre (még rövid közös filmszereplésünk is van), ezért kérem az olvasót, nézze el nekem a tegezési formát!

      „Felkeressük a mi szép menyasszonyunkat,

      akit azóta már fel is koszorúztak.”

      — A múltkor szikrázott belé a szemem (tudod, ezzel „hallok”, szájról olvasok), amikor említetted, hogy 380 lakodalom forgatókönyvét vezetted le, vagyis voltál vőfély. Hogyan kezdődött?

      — Nem úgy, ahogy gondolod, lassú folyamat volt. Tudod, kiskoromban eljártam lakodalmakba, sz?rösként (hívatlan vendég), és a sátorban zajló események, f?leg az akkori v?félyek megnyilvánulásai tetszettek. Vágyat éreztem a szereplésre, mulattatni, szórakoztatni akartam. Vőfélyként mégis véletlenül debütáltam, egy gyömrői rokonunk váratlanul tartott lakodalmában, 1987-ben. Gondold el, fejjel a mélyvízbe! A többi már ment, mint a karikacsapás.

            „Én kezdem a táncot, eközben az urak

            jól  teszik, ha a pénztárcájukért nyúlnak,

            s míg a felesleget lassan kiszámolják

            gondoljanak arra: a Forint nem Dollár!

            Húzd, cigány!”

      Fiatalabb éveiben sportolt. Ökölvívóként olimpiai kerettag, de a moszkvai olimpiára egzisztenciális és egyéb okok miatt nem juthatott ki. A sportlövészet csábította. Úgy mondja, a szolnoki Lövészklub tagjaként, els? osztályú versenyz?ként, magasan klubtársai el?tt járva, maga sem tudja hány versenyt nyert meg. Különösen a kisöb? sportpuska ötven méteres álló, térdel?, fekv? számaiba jeleskedett.

      — Arról voltam híres, hogy a 60-as fekv? számban negyvenöt lövésig sohasem hibáztam. A kékmez?n, párbajlövészeten PA 40-es és PA 63-as pisztollyal és géppisztollyal legy?ztem az akkor híresen jól löv? Balogh ezredes urat.

      Közben tanult, technikumot végzett. Házat épített – saját kez?leg.

     — Ebben a dologban Petrocelli volt a példaképem. Tetszett nagyon, hogy önállóan építi a házát. De én el?bb végeztem a magaméval, mint ?.

     Válaszút elé került: a sport vagy az élet. Az utóbbi mellett döntött. Családot alapított. Felesége, Klára asszony igen aktív tagja az iskola Szül?i Munkaközösségének: így vagy úgy a közéletért!

            „Jó reggelt kívánok! Nagy újságot mondok:

            az asszonyok serege eggyel szaporodott” 

      Józsinak, mint minden újszilvásinak, aki a közeli Szolnokon talált megélhetést, bejárási problémája van.

      Els? és máig egyetlen munkahelyére tavasztól ?szig motorkerékpárral, télen ütött-kopott Trabantjával ingázik naponta. Nem titkolják, három gyermekük jöv?je érdekében fontolgatják, hogy Szolnokra költözzenek. Ezt a lépést faluközösségünkb?l sokan sajnálnák.

      A Tápió-vidék közlekedése azonban a f?város felé koncentrálódik, így nem sok bíztatót láthatunk Szolnok felé. Az újszilvásiak, nem kis kitér?vel kétféle sínpálya közül választhatnak a gyér s mind drágább tömegközlekedési eszközként szolgáló buszjáratok közt, hogy Györgyére, Szelére vagy Ceglédre menjenek, ha valahová el akarnak jutni a Tápiómente csücskéb?l.

     Eddig a riport.

     Behajtom a Tápiómenti 2hetes sárguló példányát, a nyomtatott dátum 2001. április 26-át mutat. Fél évvel kés?bb elvesztettem Édesanyámat. Józsi barátom egyedüli „családon-kívüliként” állt mellettem a ravatalnál, miel?tt lezárták a koporsó fedelét.

     Több, mint tizenegy év telt el…

      Mi történt azóta Józsi barátommal?

      „Ma még piros élet,

      holnap sötét álom,

      ne sajnáld a csókot t?lem,

      gyönyör? virágom…”

     A gyerekeik feln?ttek, a házaspár útja kettévált, Józsi Szolnokra került. Persze, azóta is — hol máshol? — a MÁV Járm?javító Kft-ben dolgozik…

     Megrendülten olvasom friss kelet? írását:

     „Örök ifjú srác vagyok, nagyon lazán e világon. Valahogyan lettem, sokak mondják, hogy biztosan engem is egy n? szült, de ezt sohasem tudom meg. Egy hatvanhárom éves id?s asszonyka, mint nevel?szül?m faragott bel?lem ?szinte, emberiséget szeret? embert. Sikerült egy tökéletes családot alapítanom, saját-kez?leg otthont építeni, gyermekeimnek mindent megadni, nagykorúvá válásig iskoláztatni, sportolni és egyéb hobby-t el?segíteni. A megélt életem keményre edzett, de az életem majdnem befejeztem, mert attól kaptam egy végzetesnek t?n? döfést, akiben „vakon” bíztam: a feleségemben, a három gyermekünk édesanyjától. Mostmár hitelesen írhatom az általam megfogalmazott mondatot: „az ember a legszívósabb állat!” és azt is mondhatom: van élet a halál után! Sikerült egy új élet motívációt véletlenül, vagy az Isten akartából megtalálni egy N?ben, aki hasonlót élt át mint én, csak jóval rövidebb id?ben. Tiszta lelkiismerettel tisztelem a volt feleségem, mint édesanyát, de sajnálom, hogy elkövetett egy végzetes hibát. Édesapaként szeretem a három saját és a kett? nevelt gyermekemet. Hálásan és szerelmesen szeretem életment? páromat, ANIKÓ-t!”

      Amit eddig nem említettem, bár a naponkénti Szolnokra bejárásból sejthet?, Józsi kit?n?, mondhatom vakmer? motoros hírében áll. A Tápiómenti Motoros Klub elnöke. Legutóbb most november közepén pólóban, papucsban motorozott. /A képen.) Kapta is „dicséretet”:

      — Merre laksz, hogy ilyen nyárias öltözékben motoroztál!!!

      Józsi így válaszolt:

     — Igen, ilyen „nyáriasan” motorozom! Sokszor azért haragszanak meg a „púposos”, vagyis a túlöltözöttek, mert így libbenek el mellettük, lazán! A Mátra csúcskövénél voltam két éve februárban így, de fekete hosszú ujjú polár póló volt a TMK alatt, amikor a Mocis srácokat kerestem, de mindenki lenn volt Mátraházánál a parkolóban. Azonnal rájöttem, miért. Azért, mert senki nem mert felmenni a havas úton. A guminyomásokat lefeleztem, majd „lebrékeltem" a BUSMANNAL a kanyargós, nagy élmény? havon. Az érdekessége az egésznek az volt, hogy fiatalok, akik még nem ismertek, szaladtak a parkolóba hozzám, és fotózták a PAPUCSOS lábaimat, mire közöltem velük, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy különös gond nélkül lecsorogtam a hegyr?l. Felajánlottam az összegy?lt negyvenöt-ötven motorosnak, hogy ismét felmegyek, ha velem tartanak, de senki nem mert erre vállalkozni! Tehát nem az öltözék a lényeg!