Riport Thököly Vajkkal  

„Mióta világ a világ, és a tudat létezik, egy kérdés megosztja az emberiséget: Létezik-e Isten? Vagy csak azért találták ki, hogy megfélemlítsenek minden népet, és ezzel az indokkal irányítsák őket? Egy férfi, ki feltette a kérdést magának, a világnak, az Istennek, hogy a választ megtalálja. Ezt kutattam e történetben, természetesen a magam módján.”

      Szinopszisában e szavakkal jellemzi „Az ember, ki az istent kereste” című írásából készült — ugyanezt a címet viselő — kisfilm lényegét Thököly Vajk.

      A Héttoronyban is népszerű író-költő műveire nem tudok jobb összegzést Pulai Éva szerkesztőasszony egyik hozzászólásánál: „Nagyon jó az írásaidat olvasni. Természetes, mintha csak egy nagy mesemondót hallgatnánk. Nem érezni az írás szabályok szerinti szerkesztésének, tagolásainak létét... Hogy milyen hangok, szavak után milyenek jöjjenek... Csak belemerülök, és élvezem a történeteket.”

      Thököly Vajk tanár úr azonban ennél sokkal többoldalú: ha kell, remekül szaval, zenét szerez… De menjünk sorjában.

      — Sokan felkapták a fejüket, gratuláltak a novelládból készült kisfilmhez. Nagyszerű teljesítmény, én ilyen koromban még az abc-nél tartottam. Megkérdezem: a krisztusi kor betöltése után, milyen következtetésre jutottál Isten létének kérdésében?

      — A novellámból készült film egy pályázat által született meg. Ha jól tudom hetven-nyolcvan forgatókönyv közül választották ki az elsőt, mely megfelelt a feltételeknek és az elvárásoknak. Hát lehet Isten is ezt akarta, hogy az enyém legyen az. Örömmel vettem tudomásul, amikor első lettem. S ami még szebb volt a dologban, hogy ez a film volt az, ami adott egy lökést arra, hogy ha a novellából film lehet, akkor miért ne legyen a versből dal. Hiszem, hogy van egy felsőbb hatalom, mely valamilyen módon teremtett, vagy éppenséggel kivette a kezünkből a követ és fémet tett bele, vagy akármit mely gondolkodásra késztet. Mindenki annak nevezze ezt, minek akarja: Istennek, Allahnak, Gautama Sziddhartnak, vagy akár önmagának. Az embernek hinnie kell valamiben, mert az akadályokat csak így tudja szívből, lélekből meghódítani. A céljaink csakis így valósulnak meg. Célok pedig kellenek ebben a rohanó világban, hiszen ha nincsenek céljaink, akkor bármely úton elmehetünk a semmi fele (na, most már kicsit elfilozofálom a dolgokat).

      — Ki nevezett először Szépnevűnek?

      — Szép nevűnek engem Péter Erika nevezett, már az első versem megjelenésekor, a toronyban.

      — A rendszerváltás idején kérted egy antológia szerkesztőjét: történelmi tradiciókhoz kapcsolódó nevedben állítsák vissza a h-t, amit a szocialista rendszerben töröltek. Van-e vérségi közöd a nagynevű elődök, Thököly Imre fejedelemhez?

      — Igen, a nevem mindig bajt okozott itt nálunk. Nagyapám Thökölyt írt, apámnak már eltörölték a „h” betűt a nevéből. Nagy szokás volt itt a kommunizmus idején, hogy a keresztneveket is románosították. Így lett apám István helyett Stefan, és ezért lettem én Vajk, hogy ne fordítsák ki. Mára úgy mondom viccesen magamban és a barátaimnak, hogy a Tököly név a román nevem és a Thököly név a magyar. Mivel kettős állampolgár vagyok, mind a két nevet viselem. A magyarországi okmányokban Thököly, itt Tököly. Hogy van-e közöm a „Nagy” Thököly Imréhez? Él egy nagynéném, aki követi a családfa ágait és tisztában van vele, de ő ezt nem említette. Viszont Jancsó Miklóshoz már van, a nagyszüleim a Jancsó ágról származnak, s valami gyökérke összeköt a filmrendezővel.

      — Kérlek, mesélj gyerekkorodról, szüleidről, a felnevelő környezetről.

      — Itt születtem, és nőttem fel a Szilágyságban, egy faluban, Szilágyzoványon. A kommunizmus idején jártam az általános iskola nagy részét, s akik olvassák ezt a riportot, akkor már tudják, mit jelent az. Teljesen magyar környezetben nevelkedtem. Apám biológiatanár volt, anyám a telefonközpontban dolgozott. Apán jó apa volt, anyám jó anya ma is. A román nyelv elég távol állt tőlem egészen addig, míg Szilágysomlyón a középiskolai, és Kolozsváron a felsőfokú tanulmányaimat el nem kezdtem, és persze be is fejeztem. A gyermekkorom boldognak mondhatom. Úgy érzem, sokkalta több örömöm volt, mint a mai gyerekeknek, pedig se számítógépem, se mobiltelefonom nem volt. Viszont voltak és vannak barátaim, kikkel naphosszat játszottunk, bújócskáztunk, fociztunk, rendőrkézre kerültünk, és még sorolhatnám. Rengeteget kaptam e falutól, s ha akkor sok minden nem tetszett, mára kellemesen emlékszem vissza mindezekre. A mezőn töltött munkákra, a szekerezésekre, a lovagolásokra a környező erdőkben. Az első verseim, szövegeim a középiskolás éveim előtt írtam. Nagy hatással voltak rám Radnóti Miklós versei, de épp úgy Ganxsta Zolee első lemeze, az „Egyenesen a gettóból”. Addig is hallgattam rockzenét: Ossián, Pokolgép stb, de ez valami más volt. Mivel gitározni nem tudtam, de billentyűs hangszerhez valamit konyítottam (jártam több éven át zongoraórákra), ezért megalakítottuk a mi kis zenekarunkat nagyon amatőr szinten, melynek a neve a K.S. volt (Kids Street). Egy kazettát is felvettünk a magunk szórakozására, és ez akkor nekünk elég is volt. Ezután 1997. december 5-én bekövetkezett balesetem át is húzta a billentyűkhöz való vonzódásomat, jobb kezemen két ujjam leszakadt, bár egyet visszavarrtak, de az is csak dísze a kezemnek. Ez évben fejeztem be a középiskolát is, majd ’98 -tól Kolozsváron éltem az életem, s jártam egyetemre. Az egyetemi éveim alatt nem írtam semmit, inkább úgy mondanám: csak magamba szívtam a kultúrát. 2002-ben sikeresen államvizsgáztam és a tanügyben helyezkedtem el. Egy magyar iskolában, Kémer községben, hol ma is dolgozom, és jól érzem magam.

      — Nem ijedsz meg a kerékpározástól sem, ha világot akarsz látni… tizenhét évesen, egy nyáron, Budapesten töltöttél három hetet. Milyen tanulsággal szolgált a kaland?

      — Igen, a kedvenc sportom a kerékpár. A munkába is azzal járok, ha tehetem, ami harminckét kilométer, és bárhova, ha a környezet és az időjárás engedi. A barátaimmal, kikkel kerékpártúrákat szoktunk szervezni, már a Kárpátokon is átkeltünk nemegyszer. Magyarországra is átmentünk többször is, de ott unalmasabb a tekerés, túl lapos nekünk a táj, és nyáron pedig az árnyéktalanság is megeszi az embert. Budapest az sokszor szolgált kalandokkal. Először is tudatom, hogy a szabadidőmben, a vakációkban mindig kerestem munkát magamnak. Ez a mai napig is így van. Nem szeretek egyhelyben sokat ülni tétlenül. Dolgoztam már téglagyárban, temetőkben, építkező iparban stb. Budapesten is voltam párszor, már a középiskolás koromban. Szokatlan volt akkor még egy faluról jött gyereknek az a környezet. Mikor rám szóltak a prostituáltak az utcán: „kisfiú, nem akarsz egy kis sexet?” — hát azt sem tudtam, hol vagyok úgy megijedtem. S még sorolhatnám reggelig a kalandokat. De arra is szolgált ez a másabb kultúra, hogy ott is tanuljak, és lássam, tapasztaljam a világ dolgait.

      — Mikor kezdtél komolyabban írni, milyen hatások ösztökéltek még előbb?

      — Az első írásom, mi nyilvánosságra került az 2004-ben jelent meg. Egy rövidke vers volt, és azokról az emberekről szólt, kik hitetlenek, de mégis járnak templomba. Ezután írogattam ezt-azt, miket mára eldobnék, de felvállalva, ki merem mondani, hogy azok is kellettek a fejlődésemhez. Egészen 2010-ig folyamatosan jelentem meg egyre gyakrabban lapokban, újságokban, irodalmi magazinokban, úgy itt Erdélyben, mint az anyaországban, s ez évben jelent meg az első saját kötetem is, melynek a címe a „Közületek való”. Ezt a Novum kiadó adta ki. Természetesen a mai napig egyre több helyen olvashatóak az írásaim itt mifelénk, és gyűlnek az antológiák is a polcomon. A hatások, azok mindenhonnan jöttek. Éreztem belülről, hogy valahogy ki kell fejezzem magam, hogy mások is meghalljanak, bár ez nem mindig úgy sikerült, ahogy én szerettem volna, de soha nem adtam fel, és nem is adom ezután sem. Ha valami balul sikerült, újra próbáltam, és megint újra, egészen addig, míg vagy sikerült, vagy legrosszabb esetben belehalok. Ahhoz hasonlítanám az egészet, mint egy falusi cigányzenész, olyan vagyok. Nem ismerem a kottát úgy, mint egy képzett, és a szabályokat sem mindet, de hallom mit akarok, és érzem a ritmust, a dallamot.

      — Megjelenés előtt álló második versesköteted mondhatom, nagyon szép kivitelben készül. Mit tudhatunk erről előzetesen? Első kötetedről semmi nyomot nem találtam. Hol jelent meg, mikor? A vers vagy az elbeszélés áll hozzád közelebb? Három zenekarnak is készítesz dalokat. Honnan benned ez az alkotóerő?

      — Az új kötetem lassan kezd kibontakozni, mivel a kiadóm nem sieti el a dolgokat, és én sem. Erről még igazán nem is tudnék mondani sokat. A versek jelentős része itt, a toronyban is megjelent. Ha én nem kerültem volna ide a toronyba 2009-ben, akkor nem is állnék ezen a szinten az irodalmammal, mint most. Nekem a 7torony nagyon sokat segített, s ezt szeretném megköszönni minden szerkesztőnek és minden barátomnak, toronylakónak. Köszönöm nektek, hogy megtiszteltetek és olvastatok! Azért is halad lassan a dolog, mert e mellett még több dologgal foglalkozok párhuzamosan. Elkészült egy gyerekeknek szóló könyvem is, mely szintén egy kiadónál van, és pályázni akar vele, de az is csak tavasszal indul el, itt Erdélyben. Zenészeknek, előadóknak is bedolgozok dalszövegírásban. Ez évben írtam szöveget Kathona Mónikának (magyarországi népdalénekesnő), a Kárpátia zenekarnak (Petrás János), a Csíkzenekarnak (Csík János), a Chrome RTnek (Kovács Attila), Benko Fruzsina Borbálának (felvidéki népdalénekesnő), s még e pillanatban is kollaborálok több előadóval, kikkel remélem, sikeresen összehozzuk a hangot a szóval. Első munkáim után már többen is szóltak újból, hogy még írjak, küldjek verset, szöveget új megadott demó felvételekhez, gondolom ez egyféle elismerés is lehet számomra. Idén Budapesten átvehettem a magyar mese napján az országos mesefesztivál különdíját is, hol 2011-ben is díjazott voltam.

      Kezdetben közelebb volt hozzám a próza. Volt időm ülni a gép előtt és elmélázva írogatni. Amikor megszületett a lányom, minden megváltozott. Már nem tudok leülni a számítógép elé úgy, mint régen, ezért mára a vers áll közelebb hozzám. Ha megélem az öregkort, lehet, visszatérek a prózához, amikor nyugodtan leülök egy pohár zoványi bor mellé, és írogatok hosszasan. A verseim szinte egytől-egyig az utcán születnek. Szerintem nincs is olyan versem, mely először ne papírra kerülne s csak azután a számítógépbe. Megyek, az utcán, ülök a buszon, állok a járdaszélen, vagy a templomban leghátul s jön egy sugallat. Muszáj leírnom, muszáj kifognom a szelet, mert ha akkor nem írom le, pár órával később már elszállt. Bár lehet nem mindenki szereti ezt a stílust, amit képviselek az irodalomban, de hát ez vagyok én, engem így fogadjatok el (néha kicsit bolondnak).

      — Mi késztetett a tanári pályára?

      — A tanári pályára mi készetetett?... hmm, hát ezt szeretem művelni. Ezt művelte az apai nagyapám is és apám is. Ez így annyira tökéletes nekem, hogy testnevelést tanítok és mellette írogatok. Ezt úgy szoktam mondani, hogy egy matematika tanár, egy magyar tanár délután elmegy és focizik egy jót, hogy kikapcsolódjon, vagy nem is tudom, mit csinál. Én épp fordítva vagyok. Az iskolában egész nap testnevelés és délután egy kis írogatás. Persze van, mikor óraközben is bevillan valami, és akkor azt is gyorsan le kell jegyezni.

      — Kis faludnak van két író nevezetessége: Zrínyi Jenő (1865-1958) és Király Péter (1865-1933). Mennyire veszel részt a falu kulturális, politikai életében? Tőled tudom, a legutóbbi választáskor kisebbségi parlamenti képviselőnek javasoltak, végül ebből nem lett semmi. És ha a jövőben újra felkérnek?

      — Igen, a falumnak vannak híres szülöttei, de a kérdésben szerintem félreértés történt, mert nem Zrínyi Jenőről, hanem, Zoványi Jenőről van szó. Király Péter is innen származik, de mégis számomra a legnagyobb szülött Viski János, Kossuth díjas(1965), Erkel Ferenc díjas(1954), Érdemes művész díjas (1955) zeneszerző. Aki Kodály Zoltán tanítvány volt és szerzeményeit Európa szerte játsszák mindenhol. Ha valaha lesz itt Szilágyzoványon 7torony találkozó, akkor az a Viski János kastélyban lesz megszervezve. A falum kulturális életében próbálok aktívan részt venni, azon területen, amihez értek. Véleményem szerint egy közösség úgy halad előre, ha mindenki azt adja, amihez ért. Van közösségünknek néptánccsoportja, a „Ciberke”, van női énekkarunk, s mondhatom, hogy magyarok vagyunk. Úgy áll erősen egy épület, ha nem egy oszlop akarja tartani az egész tetőt, hanem több erős oszlop, megosztva a nehézséget. A helyi politikában is részt veszek, amennyire tőlem telik. Tagja vagyok a HKT-nek (helyi küldöttek tanácsa), az MKT-nek (megyei küldöttek tanácsa) és igen, ez évben parlamenti képviselőjelölt voltam a Kárpátokon túl. Ami azt jelenti, hogy onnan vajmi kevés az esélye az embernek, hogy a parlamentbe kerüljön magyarként, viszont azokban a régiókban is azt a cseppnyi magyarságot képviseltetni kell. Ha most valaki azt kérdi, milyen beállítottságú vagyok, akkor a válaszom: RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség). A jövő… nem tudom, mit hoz, de a magyarságot képviselni kell, bármi is történjen, de úgy, mint régen. Összekovácsolódva, egységben, mert csak így lenne értelme.

      — Hogyan léptél kapcsolatba a Héttoronnyal? Mit jelent neked ez az irodalmi portál?

      — Amikor először tagja akartam lenni a toronynak, azt kell mondjam, hogy falakba ütköztem. Méghozzá nagyon magas toronyfalakba. Írtam a Főszerkesztő Úrnak, hogy ki vagyok, meg amit ilyenkor kell, de semmi válasz nem jött. Ezután írtam egy másik szerkesztőnek is, de onnan sem jött semmi válasz. Végül találomra választottam egy tagot Sonkoly Éva személyében, hogy küldjön egy meghívót. Ő elolvasta pár írásom, és megkaptam tőle a várva várt meghívót. Benn voltam a falak között, ahol Nagyajtai Kovács Zsolt szívélyesen üdvözölt és írásim nagy része a kezdetekben az ő kezén mentek keresztül. Nekem a torony egyfajta békét jelent, egyfajta családot. Nem mindenkit ismerek, s nem is ismer engem sem mindenki, de mégis valahol egy rádiót hallgatunk azért, hogy minket is meghallgassanak. Különösen örültem, hogy részt vehettem a találkozókon is. Eddig csakis pozitív hatás ért itt, mióta e falakat megmásztam.

      — Családodról mit tudhatunk? Elégedett ember vagy?

      — A feleségem tanítónő, s egyelőre egy gyermekünk van, kinek neve Dóra. Vannak dolgok, mivel elégedett vagyok, s vannak, mivel soha sem elégedhetünk meg, mert csak úgy van értelme. Ilyen számomra az írás is. Lehetséges, hogy jobb lett volna, ha Svájcban születek? Akkor más lenne az életem, de mi lett volna, ha Irakban? Az ember becsülje meg azt is, amije még van, persze törekedjen egy jobb életre. Az, hogy magyar lehetek itt Erdélyben, a Párciumban, a Szilágyságban, Márai Sándor szavaival fejezem ki: „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás.” Vagy úgy is mondhatom, hogy essen az eső, szakadjon a hó, csak rossz idő ne jöjjön.

      — Megköszönve válaszaid, boldog új évet, sok sikert, örömet kívánok!

      — Én is kívánok mindenkinek Boldog új évet! És Köszönöm Dudás Sándor Úrnak, hogy lehetőséget adott egy kicsit visszanézzek a hátam mögé.