Szemében azt látom, mint amikor megismertem, s még szőke volt a haja és derékig ért. Már sötétebb, arcán is nyomot hagyott a múlt. Így, fáradt szememmel, fáradt szemedbe nézve, Te vagyok én, és én vagyok Te.

    Fenn az égben, az Úr előtt járunk, mert amit megkötött, az hibát nem látott. Meghívlak hát a hadi ösvényre, amin már jártam, s amin még szeretnék, és ami oly békés, amilyennel vagyunk. Miért hadi... Nem tudom, csak így hívom...  Kérhettem bárkit, hogy mondja el, nem mondják. Belőle kiolvasni látom, hogy a múlt, bár elmúlt, de nekem mégis él!

    Nem jó, ha az ember merengve a múltat vájja. Az egy pillanat, mi korábban elszállt. A holnappal főleg ne bánkódj, mert az csak lesz. Vagy nem… Mégis, ahogy egy népnek történelme, az embernek becses történetei vannak.

Mindent végiggondolva, Te most is olyan vagy, mint akkor. Bár sokat változtam, a szívemben huszonéves maradtam én is. Nem akarsz velem egyet ,,időutazni"? A nosztalgiázás nem a legbölcsebb dolog a világon, mert felkavarhatók az emlékek. Gyengék vagyunk, nincs kivétel, sokat segít, ha emlékeimmel élhetek.

Az embernek van egy érdekes tulajdonsága, minden, ha ronda volt, akkor is széppé lesz az idő vonatán. A pocsék történéseket is szépnek éled át, ha ritkán is, de mégis gondolsz azokra. Úgy szőke, hosszú, derékig érő, két oldalt csattal feltűzött hajadra nézek, simogatva mosolygós arcod, s azt mondom, menjünk! Üljünk fel az idő vonatára, nyomjunk meg egy gombot, és indítsuk el hátrafelé azt.

Ott vagy velem, ahol még nem jártál, mert nem ismertük még egymást, ott az állomáson... Edzőm akkor sem úgy rendezte, hogy normális körülmények között, nappal, kipihenve zötyögjünk másnap reggel kezdődő versenyünkre. Így hát éjjel utaztunk. Kihalt a pályaudvar, a gurítón lefelé csörömpölnek az egymásnak ütköző tehervagonok. Az “utolsó mohikán" gőzmozdony füttyent egyet időnként. Csend van, már mindenki a lábán alszik, hátunkon fölmálházva hátizsákjainkkal, sátrainkkal, hálózsákjainkkal, begurul a vonat.

    Felkászálódunk , elhelyezkedünk a másodosztályú tárvagonban.

    Zakata, zakata, zakata - elindulunk Kolozsvár irányába.

    Nagyon hamar elalszik a társaság. Ki erre, ki arra dől. Ketten még ülünk, aztán mellettem Renike is elalszik. Dőltében vállamra esik a feje. Majd egy órát ülök mereven, hogy ne ébresszem fel, aztán megmozdulok, ő megriad, mint egy őzike. Onnan ketten ülünk, de én már behunyt szemekkel, zötyögve, gondolkodva. 

Ekkor feltűnik a bodzabokrokkal és bürökkel szegélyezett, terméskövekkel burkolt zug, amelyen egy fatengelyes szekér zötyög fölfelé, majd évekkel később egy másik. Egyszer egy alig három hónapos csecsemővel, anyja ölében, bútorok között, a következőn Apám, s még két ember hozza a világra nyíló csodaablakot, a televíziót. A két nappal azelőtt még petróleumlámpa mellett üldögélő Retép soha nem láthatott addig. Nem is igen tudta elképzelni, milyen is lehet. Ugyan elmúlt reggel, de még mindig olyan harmatszerű valami ült az akácleveleken, meg a keserűlapun. Nem volt túlságosan világos a zúg. Vájatszerűn kanyargott egy völgyben, ahová a jól megnőtt akácfák nemigen engedtek be fényt. Moha is akadt a kövek oldalán, no meg kissé lejjebb Róza néni pincéje. Odébb agyag, "sárga föld", ahogyan nevezték.  Az oldalban nagy kurjongatás járta a kölykök között.

Fölszerelik a tévét, és Retép nem érti, miért nincs adás. Ott is hagyja, azért is lement a Kiserdőre, kis időre.      

Eltelt az a nap és telik az élet, akkor most megint megbékülök véled... A kép ezután is szép lesz, hogy mi jöhet még, azt nyugodtan kérdezd.

- Nézd ezt az árnyék-fény játékot! Talán a zugban történt ez is…

Elszorultan háborog. Odafent, ősrégi idők kalamárisainak tartalma keveredik egymásba öntött árnyalatkülönbséggel. Nem hevíti magát a fenséges kozmosz és a nagy tömegvonzó felé is bezár. Nem enged kilátni szépséges, időnként szűkre szabottnak érzett planétánkról. Mint zord burok, ami csak különös kegyét fitogtatva enged át egy szemernyi megtört össze-vissza színű holdfényfürtöt. Nagy cselével észre sem veszi, hogy a tiszta égen kéjes fénnyel terpeszkedő égi vándor takarásával megsokszorozza máskor elhanyagolt hatását. A fenn kiláthatatlan összevisszasága helyett, szép sötét árnyékok földi egymásba fonódása közül, külön személyes csatornán szűrhetem ki a nekem tetsző derengést. Színes üveglapjaim alatt, ma érzéketlen semlegességgel hanyagolja a kitakartat és bogáncsos összetekeredett árnyfonalak szétkúszásában gyönyörködve, szüneteltet minden illúziókeltő megszépülést.

A sejtelmesen rejtőzködő, még csak alig kókadó fűszálak fölött, odébb a lassan kopaszodót véli ágbogakkal mind leveletlenebbül körvonalaiban kivenni. Mintha a hetek óta elnémult tücsökzene is árnyékában visszaderengne, időt és teret, nyárt, őszt és telet legyőzve. Talán a káván is ott csücsül... A fenn és lenn közötti felszínen egymást követik a szárítókötélre csipeszelt apró csodák. Számtalan nagy hangú eb kórusban kántálával erősít meg, hogy a pacába folyt burkon túl még megvannak, és meg is maradnak csillagok. Itt lenn az árnyékorgia egymásra simulásában is minden rejtettnek helye van.

- Ez az árnyéktánc szépen bezúdult az összképbe…

- Ez nem teljesen világos nekem sem, a helyzet az, hogy már indításkor érzékeltem, hogy öntörvényű gombot nyomtam meg, így most összemos ezt, azt.

Ennek ellenére nekem ez az egész tetszik, megjegyzem látod a kivetítőt, történések másznak egymásra. Időnként hangzavar van, máskor kristálytisztán, ilyen az adás. Mikor az előre és hátra karokat kipróbáltam azonnal észrevettem, hogy nagy valószínűséggel nem én leszek az irányító.

Nem fogod elhinni, a srác nem is hallotta a harangot, vele született. Ágyától mintegy tizenöt méterre állt a protestáns templom. Egymástól kérdezgették, vajon harangoztak-e már, pedig lehetetlen volt azt nem hallani.

Nagy élet zajlott, rabló-pandúrt, meg indiánosat játszottak. Akkor ott volt még Jani, Nelu és Miki...

 

                                                                 ***

 

Egyszer, négy évesen, a nyár kellős közepén beöltöztette Nelut bundába, sállal. Lehetett úgy harminc fok.

Az ablakon mászott be, még sálat is kötött a nyakába, majd levezette kézen fogva az óvodába, ahol bejelentette, hozott egy új kisfiút. Nem is értette az óvó néni arcát, aki mindig hasonlókat szokott mondani, mikor új gyermek jött. Elfordult, éppen hogy fel nem sikított, pánikreakciójában az egész gyereksereget ott hagyva rohant az érintettek hozzátartozói után. Retép jót akart, de úgy letolták, hogy lassan összekavarodott benne a jó és rossz fogalma. Miért lehet a felnőtteknek egyes dolgokat megtenni, ha gyerek csinálja ugyanazt, az miért vérlázító?

Elég az hozzá, hogy a hangulati lenyugvás után, fokról fokra másztak a padlásra. Félúton, Retép már látta, hogy vagy lezuhannak a kemencére, vagy valahogy feltornázzák magukat a padlásra. Nelunak, úgy tűnik nem volt tériszonya, a maga két esztendejével elől ment. A legfelső lépcsőfok hiányzott, onnan nagyon nagyot lehetett volna esni, de nem. Végigtrappolták fel-alá a padlást. Miközben Retép azon morfondírozott, hogyan fognak lejutni,

Nelu szerencsére hosszú ideig nem fogta fel, hogy nem retúrjeggyel kerültek fel. Ám a megvilágosodás pillanatában - mert mindent ki kell próbálni -, éppen Retép egykori babakocsijába beszorulva Nelu üvöltése mindent betöltött. Azok a régi kocsik, redőnyszerű szerkezetekkel zártak. Talán elvetemedett valami, vagy simán nem négy éves pesztonkának találták ki, de bent rekedt.

Már homályba vész, hogy ekkor ki is hallotta meg elsőnek a duettben bőgést, de tény és való, hogy némi joggal, a dicséret valahogy itt is elmaradt.

Szülei meg Róza néni úgy szedték le őket. Róza nénitől örök tiltást kapott, hogy valaha is a házukba tegye a lábát.

 

                                                                        ***

 

 

Miért van az, hogy a vezető színészek, piff-paff visszaadhatnak egy szerepet, legfeljebb kisebb morgolódás követi a dolgot. Ám az a, Bab István nevű fiatalembert kénytelenül játszó, nagyjából hat éves férfi, hiába ellenkezett, kénytelen volt az előbb említett virtuális személyt megjeleníteni. A dolog pikantériáját tágította, hogy a darabban, nevezett Bab István családi állapotváltozásáról volt szó, és az alig hat évesnek esze ágában sem volt egy olyan egyént megformálni, aki felnőtt létére becenevet használ, magát Paszuly Pistának nevezi, és a családi állapot megváltozását is egyszerűen lelakodalmazza.

Tehát a mű - mert hogy nem volt valódi, az az egy biztos -, eredeti címe, "Paszuly Pista lakodalma". Ettől a főszereplőnek kijelölt, pontosabban statáriálisan elítélt férfiú vérmérséklete, a sokszorosan ingadozóból csak lassan stabilizálódott, majd eldöntötte, ha kompenzált ortopéd cipőt viselő gilisztát kell ennie, akkor sem lesz hajlandó végigcsinálni ezt a szemérmetlen izét.

Bejelentését mosoly fogadta. Ez az egyéniségét komolytalanul aláásó, groteszk viselkedés, további tettekre késztette. Előbb a rendezőnek, bizonyos óvónéninek jelezte, felejtsen el mindent, ki van zárva, hogy csak úgy, önként, golyóálló mellény nélkül, ilyen márkás kivégző osztag elé álljon.

Még kerekebb és csillogóbb szemű mosoly után követeket küldött, akiknél bájos rábeszéléssel hárították el az esetleges celebtelenséget. Lassan kezdett beletörődni, hogy ilyen fiatalon megnősül, de a karó egyáltalán nem illett a szerepbe. Hiába mutat felső vége a felhők felé, milyen beceneves Bab István az, aki képes spirálmenetben rátekeredni, mint a fúrt lyuk a menetfúróra.

Elhatározta, hogy látványosan és szaporán szabotál mindent, ami az előadás része, mert bár a feje felett hozták a döntést, mégis csak van saját akarata. Ekkor ugrott be az igazi, világból kiszalajtó esemény, amit mindössze két nappal a premier előtt tudott meg. Óvónéni nevű rendező vezénylete alatt, az anyuka nevű összeesküvők, krepp papír ruhák fondorlatos gyártására gyűltek össze. Megtudta, hogy a műremek egy jelenetében, vagy a tizenhat felvonás közül valamelyikben elejétől végig - már nem emlékszik, pedig kérdeztem -, ilyen színes papirosba kényszerítenék. Ez az egész, feldúlta férfiúi belsőjét, számolta a napokat és úgy gondolta, egyszer csak túlesik ezen a libabőröztetőn. Ám próba következett, ruhapróba, amikor harmadmagával - mert a szándékos összeesküvő hölgyek, valószínűleg nem tudtak, vagy nem akartak krepp papírból férfiruhát csinálni -, két férfi társával, őt magát is egy ilyen duncurú-muncurú, izgi-bizgi lányrémségbe kényszerítették.

Ettől beesett az arca, megszigorította ruháit, és akkor még össze nem nőtt szemöldökét összevonta. Tehetett volna bármit, ez a szemöldök csapatösszevonás láthatóan nem hatott a szívekre, egyre jobban gügyögtek körülötte, mondván, hogy ilyen vőlegény kiválóság főszereplőt az életben nem láttak. Még tett néhány egyenes és hátulról bevitt meggyőző kísérletet szabadságának visszanyerésére, ám fel kellett adnia.

Fanyar hozzáállással, de felülkerekedett benne az “azért sem adom fel”. Mit lehet ilyenkor csinálni? Úgy gondolta, az elsődleges szempont, ezen krepp papír muncurú ruhás rész túlélése. Majd lehetőleg, pillanatokon belül, normális férfiruhába visszakerülés, mert ha hiszik, ha nem, egy hat éves férfi, a bőrénél is pucérabbnak érzi magát abban a papír, neki mindenképpen rémalkotmányban. Minden alkotmányos jogát sérülve érzi.

A második ellenállási pont abból állt volna, hogy a színpadon meg sem szólal, remélve, hogy a nézőtérről, egy röhejmentes érdektelenség kapcsán kivágtatnak a nézők. Vagy kirohan a közönség, vagy lebőgés függönylevonásra ösztökéli a rendezőt és annak asszisztensét. Ha jól emlékszik - mert mesélte nekem -, őt a "dada" névvel illették.

Nos, ahogy az lenni szokás, a dolgok menete kiszabadult az ellenőrzés hatásköre alól. Harmadmagával, krepp papír kreációban állt pellengérre, de a közönség nem vándorolt ki, hanem egyik fele elolvadt és tócsákban folyt le a padokról, másik része - főleg a férfiak -, dübörgő hahotába kezdett. Ettől félt...

A premiert és egyben a színelőadás ezen részét mégis túlélte, függöny következett és a sok meghurcolt társa között, valahogy kivergődött az öltözőből, mert ott férni nem lehetett. Talán akkor tanulta meg egy életre a gyors öltözést, bár szülei mindenáron le akarták fényképezni, talán sikerült is... Szerencsére, erre nem akar emlékezni, de olyan sebesen, még parancsszóra sem kapkodott ruhát vissza, mint akkor.

Innentől következett az amit tiszta sornak vélt, a meg nem szólalás ideje. Ezen is befuccsolt, mert az összes színművész társa hasonlóképpen protestált, vagy a művészi átélés éreztetésére, ezt a módot választották.

Katarzis volt, valószínűleg negatív, pozitívvel keverve, de feltétlenül gigantikus élményt nyújtott ez a magas szintű, krepp papíros, majd pörge kalapba kényszerült, kissé nyers előadásmód. Így utószinkronnal, a playback igen korai szakaszában. A rendező és asszisztense, szemrebbenés nélkül, mosolyogva, mint akik mindennel tökéletesen megvannak elégedve - végül is meg lehettek, mert olyan pazar előadásra semmiképp nem számíthattak - némi hangváltással mondták a szövegeket. A  színművészek pedig, öntevékenyen jöttek-mentek a színpadon.

Ez is véget ért egyszer, bár lehet, hogy a táncakciót, ami egy sokkal, de sokkal testhezállóbb dolog volt, két felvonás, vagy jelenet közé iktatták. Tény, hogy a gumicsizmás lábak döngölték a világot jelentő deszkákat. Pörögtek, forogtak a pártás leányzók is.

Utána még fényképezkedtek néhány órát, pedig már úgy szeretett volna láthatatlanná válni... Derogált neki, ez a főként krepp papíros, karóra mászós felpaszulyosító Pistaság. Remélte, hogy a megállíthatatlan tetszésnyilvánítás után szétszéledő közönség, négy másodperc alatt elfelejti az egészet, ám azok nem mentek haza! Képzeljék, még az udvaron is, jegy nélkül  potyázva követték az utóelőadás fotografisztikus lecsengését. Mindegy, gondolta, ezek a képek úgysem sikerülnek, senki nem kap belőle egy darabot sem, tehát életbe lép a B terv. Négy másodperc helyett, egy éjszaka szükségeltetik majd, hogy mindenkiben törlődjenek az esemény emlékei.

Átmenetileg ez meg is történt, de az a férfi azt meséli, hogy a mai elveivel ellenkező lenne, ha viszonylag kis korban nem tanítanák meg a gyerekeknek, hogy nem mindig papsajt. Sőt, csak nagyon ritkán az, egyeseknél szinte soha...

Az élete egészen másként alakult. Hat éves férfiből, kilencszer hat éves lett, és már hosszú évek óta legkedvesebb visszatekintőjének találja, azokat a szülők által megőrzött - később kiderült, hogy mások szülei által is - óvódás kori képeket. Az meséli, ha a krepp papírság nem lett volna, csak a szépre emlékezne, ahogyan tulajdonképpen teszi is.

 

 

                                                               ***

 

Az örök tiltás legalább egy fél órát tartott. Addig duzzogva, szórakozva bámulták egymást a kerítésen át. Megnyugodtak, aztán megenyhültek a kedélyek. Talán éppen Róza néni mondta ki, hogy gyere!

Ketten dagasztották a semmit, szalonnát sütöttek. Ettek...

Hatalmas öröm volt kamillát szedni, amiből az udvaron ezernyi volt. Azt hitték, hogy "vagyonra" tettek így szert, pedig dehogy... Anyja megfőzte a teát, itták és ették a szalonnát.

Hevertek a napon... Ott mindig nyár volt emlékeiben, persze néha tél is.

Akkor a hó derékig ért. Nem is! Nyakig! Merthogy, a mai önmagának a derekáig ért.

 

                                                        Kérődzők

 

 

Szemközt lakott Böbe, éppen benyitott a kapun, vitt egy labdát, „volézott” a falon. Öt-hat évvel idősebben még gyerekes maradt.

- Erzsi-Bözsi, Sári-Kati! - kántálta. Kipróbálta Zerge is a röplabdát, de neki nem ment olyan jól, mint Böbének.

Böbének birkákat kellett legeltetni. Retép kikönyörögte anyjától, és vele ment. Vittek egy mesekönyvet az erdővel átellenben, az úton túl, a patak fölött befészkelték magunkat egy füves katlanba és röhögték a rátóti csikótojását. Retép, a kölyök, nem is olyan soká túlnőtte Böbét.

A birkák közben szorgalmasan legeltek.

Kutyájuk nem volt, nekik kellett keríteni őket, úgy félóránként, óránként.

Este hazafelé terelték a nyájat. Subájuk nem volt, nem úgy, mint Károly bának, akivel találkoztak menetben is, jövetben is.

Ugyanúgy állt, mikor mentek, mint mikor jöttek, vagy fordítva. A pásztorbotjára támaszkodva, rendíthetetlenül, mozdulatlanul nézte a semmit. Kutyája, amikor füttyentett megkerítette a nyájat, ő meg állt szobor gyanánt reggeltől estig. Szemlélődött, talán még gondolkodott is. Hm... ezt nem tudnám alátámasztani. Akkor elég furcsa helyen legeltette nyáját, a furulyáját  nem fújta.

Néhány évvel később épített egy komoly karámot. Ott lakott a birkákkal tavasztól őszig.

A faluban egyedül ő csinált juhsajtot meg túrót. Másnak is voltak birkái, de ott nem volt szokás birkát fejni, ellentétben édesanyja szülőfalujával, ami talán a második otthona lett. Ott igen, az hegyi falu volt.

 

                                                                       ***

 

 

 

 

A hajnali harmatnak már csak az emlékét tűntette el a kelő nap. Komor befordulással zord, bánatos, feszült tekintettel pillogott egymásra a két férfi.

- Kihajtod a jószágot Károly?

- Igen apám, a szerszámokat is odakészítettem.

- No, akkor menjünk.

Közben Göndör nem is sejtette sorsát, benne nem működött az a sokadik érzék, ami az állatokban általában a halált előre jelzi. Nyugodtan bámult jobbra, balra,

lehajolt, egy fűcsomót fogaival kitépett és egykedvűen rágicsált. Fiatal tinó volt, Pista bácsi szeme fénye. Az öreg csak nézte, közben fente a kést, ami már amúgy olyan éles volt, mint a borotva, semmi szüksége nem volt további élesítésre. Húzta még egy kicsi az időt, ragaszkodott a jószághoz, mert

szerette, borjú kora óta nap mint nap dajkálta… de hát tudta jól, hogy ez az állat sorsa.

- Na, apám, hát akkor tegye a dolgát!

- Édes fiam, te csak járj még egyet, itasd meg a lovat, és a tehenet, dobj egy villa szénát is a jászolba!

- Annak most nincs itt az ideje édesapám.

- Én azt nagyon jól tudom, de nem olyan könnyű nekem ettől az állattól

elbúcsúzni! Tudod, hogy a szemem fénye...volt...

- Megyek apám.

A tehén, meg a ló ráéreztek, hogy nem a szokásos időben kapják a kosztot.

"Vajon mi lehet"? -gondolták.

Kinn Pista bácsi megfogta a taglót, az fénysebességgel egyet villant a kezében, olyan pontos volt, hogy annál pontosabb

már nem is lehetett volna.

Egy pillanat alatt, az előbb még kérődző borjúból, egy földre zuhant

hústömeg let, a lábai meg sem rezdültek többé... Egy hangot sem adott ki.

- Jöhetsz fiam, kezdjünk a munkának, lesz mit csinálnunk egész nap.

A tehén meg a ló, az istállóban morfondíroztak. "Vajon, mi lehet a fiammal", gondolta a tehén és meg is kérdezte a lovat, hogy mi a véleménye?

- Olyan régen kivitte már a gondozónk! Épp ma reggel beszélgettünk, meséltem neki, hogy tavaly, mikor a többiekkel nap, mint nap a legelőre jártunk, sikerült rálátnom arra, ami innen az istállóból elképzelhetetlen. Egy csomó istálló van szerte, emberek laknak bennük és egy hatalmas, friss élelemmel

teli terület… Kérdezte is a fiam, hogy vajon nem-e jöhetne ő is velünk? Mondtam, hogy nem hiszem, mert az idén minket nem fognak legelőre terelni, nincs pénze a gazdának... Nem tudom, mi az a pénz, de elég sokat hallom, mikor kint kiabálnak... Mindig csörömpölnek, zajonganak, felidegesítik és zaklatják a jó négylábút, de szerintem semmi értelme nincs egész napjuknak, nem úgy mint a mienknek.

A tinó búsult, szerette volna látni a nagyvilágot. Mondta is:

- Te tehén, ne fess nekem ilyen sötét jövőt! Nem arra készülök, hogy ebben az istállóban éljem le hátralévő életemet. Meg aztán, már kezdek nagy fiú is lenni.

- Ne tehenezd az anyámat, mert megrúglak!

- Jól van, na! Mesélj még azokról a nagy istállókról!

- Szebbek voltak mint ez, nagyobbak is, de mégsem vágyódtam beléjük.

- És mondd, milyen volt az a hatalmas ennivalóval teli rét?

- Voltál már kint az udvaron néhányszor, láthattad, milyen a friss fű, nos olyannal volt teli, csak elképzelhetetlenül nagy területen… Nem tudom mit lármáznak már megint ott kint, ezeknek nincs is jobb dolguk?

- Valamire készülnek, tudod, hogy mindig valami értelmetlen ostobaságot csinálnak.

- Mi itt nyugodtan álldogálunk, nézelődünk,

lefekszünk az alomra, ők meg ugrálgatnak egész nap. Képzeld, bár nem kell elképzelned, hiszen látod, minden nap még arra is gondjuk van, hogy tehermentesítsenek attól a szánalmas, préselő érzéstől a tőgyemben, ami nap, mint nap többször is feltüremkedik. Kispriccelik belőle!

Hogy ezeknek milyen gyenge eszük van!

- Örüljünk neki anyám.

- Na erről van szó!...

- Észrevettem anyám, hogy kevés a sütnivalójuk. Adják itt nekünk ingyen a finom szénát… Ezt a szót is tőlük hallottam, azt hiszem, köze lehet a pénz nevű ismeretlenhez.

- Mi a fenét akarhatnak,figyelj, ilyenkor nem szoktak bejönni az istállóba?

-Mindjárt kirúgom őket! A ló meg alszik.

- Mindig így szokott anyám, a lábán alszik, ahogy szokott. Le nem feküdne! Nem tudom, valami felsőbbrendűségi érzése van.

- Én elég jól elbeszélgetek vele, de lehet abban valami amit mondasz, mert szebbnek és többnek tartja nálunknál magát.

- Miért alszik állandóan a állva?

- Azt hiszem, derogál neki lefeküdni az alomra. Éjjel, mikor alszik, úgy megroggyan bokából a lába, nem olyan, mint mikor ébren van.

- Ezek most bejönnek! Mit akarhatnak? Na, majd meglátjuk, lehet, hogy szénát hoznak, vagy itatás lesz.. bár szomjas nem vagyok egyáltalán.

- Nekem jöhetnek akármikor, mindig éhes és szomjas vagyok.

- Mert növésben vagy fiam, ennyi az egész. Aztán, majd ha megnősz, másra

kell. A fiatal bikáknak sok erőre van szükségük.

- Tudom anyám...

- Honnan tudod te? Mindjárt odarúgok, ne szemtelenkedj!

Aztán, ahogy az elején láttuk kivezették a tinót és a társalgás a lóval folyt tovább.

- Amint látom, kivitték a fiadat, nem aggódsz, nincsenek félelmeid?

- Nem egyáltalán, ahogy ismerem a gazdát, nagyon szereti a fiamat, valami szép dolgot találhatott ki neki, sokra fogja vinni, talán kiviszi a legelőre, hogy világot lásson úgy, hogy mi ne tudjunk róla, vagy valami mást

talált ki.Lehet,hogy ő lesz a csorda vezére, hiszen bika.

- Nem kell magyarázkodnod, észrevettem, hogy jobban szereti mind a kettőnknél.

- Tudom, hogy valami különlegeset készítettek neki...Olyan régen nem jön

már! Jöhetne!

- Jöhetne! Nem vagy ideges? - Kérdezi a ló.

- Miért lennék? A legrosszabb, ha nem is látom többet, de legalább tudom, hogy a gazda jóvoltából, biztosan sokra vitte.

Odakint Pista bácsi szívfájdalmára, a feldolgozás a végéhez közeledett.

- A szarvakat fiam tedd félre! Hadd emlékeztessen rá.

- Úgy lesz apám.

A tehén, álmában boldog tehén mosollyal látta, előre vetített képként, fia jövőbeni kibontakozását.

 

- Ókos, én úgy félek, egy kétlábú jön, meneküljünk el!

- Nem lehet, Kecs! A legnagyobb okos Ókos majd mekkvédelmez! Nem engedhetjük mekk a menekülést – mekegte Jerk –, a gyermekkek lemaradnának a vágtában. Így csak benne bízhatunk...

- Én felöklelem! Hogy mer idejönni? Minden kétlábú esküdt ellenségünk!

Leszegte többször kunkorodott szarvát, és készült a csatára.

- Nem minden ember ellenség, hiszen a társbérlőnk igen rendes egyed. Látod, Ókos, ezt a gyönyörű egytálfüvet is ideterítette nekünk az árok partjára, és hogy el ne vesszünk a világ rengetegében, védelmül idekötött. A kis Ugrit és a még kisebb Mekket, csak spárgával, mert tudja, hogy jól nevelt, rendes gyerekek. Ha el is szakad, mint ahogy már megtörtént, anyjaikat és apjukat nem hagyják.

- Az út kellős közepén közeledik, valami leírhatatlanul fura, nagy darab nagytalanságban... Ilyen embert még nem láttam. Nem embergida, felnőtt. A többiek burrognak, rendkívül szétöklelésre ingerlő lármát csapnak és a tőgyemből is kiszivárogtatják a bátorságot, de ez már-már az árok partján jön, be akar sompolyogni a területünkre és fellakmározni a füvünket. Nem süllyedhetünk addig, nem engedünk a kecskevoltból! Közeledik, egy picit az út közepe felé húz, én belehalok a félelembe, Ókos...

- Kecs, hallgass el! Nem látod Jerket? Ő nyugodtan rohangál nyakörvével védővasdorongja körül. Én kitépem a rudat, ha addig élek is és kibillentem a quadból!

A közeledő mustrálta a kecskéket. Így, árokparton legelni már nagyon rég látott hasonló, fehér szőrű mekegőket. Meg kell őket vizsgálnia. A kos már többször fel akasztotta magát. "Milyen rendületlen! Szeretem az ilyen állati állatokat. Már nyolcadik alkalommal rohan teljes erővel, pedig a nyaka törhet. Nincs az az ember, aki már meg ne fulladt volna. Milyen aranyos a szarvas jerke, rettent szemével körbe-körbe rohan, mint egy eleven ringlispil. Látni, hogy szívesen lelépne a világról, mert nem csak az ember, a kecske is egyén ám, és a saját szemén át látja a világot. Retteg mindentől, amit nem látott és ismeretlen. A kecskéknél ez halmozottan almozott... Nekik, a fű zöldjén és a zsenge ágakon kívül minden teljesen idegen, és az idegen támad. Megeszi, beleharap! Amennyiben az út közepén nézelődő nem állat, ezt még a kecskeész is felfogja, gondolom. A másik egy helyben áll, néz, úgy mint aki várja a levágást. Nem lelkesedik, de tudomásul vette, hogy neki most kampec. A nagyobbik gida már szarukezdeményektől duzzadó homlokú, határozatlan, még nem tudja, hogy támadjon vagy meneküljön. A kettő ötvözetét választja, leszegi kis kecskefejét rohan, majd inába szállt bátorsággal szeli a papa felé az utat."

Közben, miután már biztos, hogy a járókelő nem harap beléjük, mind megnyugszanak és folytatják szakszerű, egész napi tevékenységüket, normára habzsolják a fűtálca füvét és akkor megjelennek a tehenek.

Az egyik bőg, a másik imbolyog, hatalmasra hízott állatok, akik Kecs, Jerg, Ókoshoz, na meg a kis Mekk és Gidihez hasonlóan, tanulni szeretnének. Mindent a világról, amit még nem láttak, azaz semmit, mert ők is csak a füvet és a zsenge lombokat ismerik, meg saját albérlőjüket. Elfogadják a csordásokat is, de a tudomány itt bezárul.

Azért az mégsem ismer határokat, a tehénszem mindenre nyitott. Megvizsgálják az út közepén haladót. Az egyik megáll, közelről nézi, szinte beleliheg az arcába, a másik kettő, helyes mentalitással tudomást sem véve egy, a tudás szempontjából értelmetlen intermezzóról, legelnek.

Aztán, mint a legelő hajói, tovább döcögnek. Nyugodtan lehet így nevezni őket, egyes helyeken rájuk is ülnek. Miért ne? A szarvuk kiváló, fejre nőtt zabla. Közelednek kecskéékhez, Ókos bevadul. A két jerke és a gidák nyugodtan esznek. A tudomány magas fokán már ismerik, hogy ezek állatok. A kisebbik gida, antilopokat meghazudtoló kecsességgel, bokaízületből szökdécsel. Ritka szép látvány! Az út közepén haladó megfordul és nézi, hogy mi történik két "idegen kultúra" találkozásakor. Szinte hallja, amint Ókos odafújja.

- Párbaj lesz, ezeknek legalább van szarvuk! Csak hát, ezek párbaj képtelenek, tohonyák, nagyok, nem tudnak futni és olyanok mint ti - förmedt kétszemélyes háremére - nők! Nőkkel pedig nem párbajozom. Javasolnám, hogy együnk, mert közeledik a lakótárs - szegényke egy roppant idomtalan valamiben él, ami mekk sem közelíti a kecskeólat.

A tehenek is továbbimbolyogtak, már-már széthasadó, dugig evett bendővel, és a kora esti csendélet néhány kecske és marha hangjátékkal fejeződött be. A marhák nevükkel azonosultak. Még a bikák is!

 

 

 

Sanyi bácsival egyszer még bikát is vittek Székelyhídra. Ott igazán nagy szerepe nem volt, talán annyi, hogy biztonságérzetet adott neki az, hogy van még valaki mellette. Bár egy fiatal bikával szemben, nem tudtak volna semmit sem tenni. Akkor még nem tudta, hogy mennyire kiszámíthatatlanok és veszélyesek, ezért nyugodtan vitték a telepre, ahová Sanyi bácsi szerződés szerint leadta. Ott is pénzt akart neki adni, amit nem fogadott el, de valahogy belegyömöszölt a zsebébe huszonöt lejt, ami akkor nagy pénz volt.

Most is örülne Sanyi bácsiéknak, de az ember mikor megy, olyan mint egy igavonó, ami egy böhöm nagy hengert húz maga után és a henger után egy irdatlan boronát, sokkal nagyobbat, mint ami a kerítésnek van támasztva. Lehengerli az összes elmúlt dolgot és eseményt.

A borona pedig, miután a földdel tette egyenlővé, még bele is dolgozza azokat. Ezért nem árt elfelejteni, hogy a tegnapunk, a múlt évünk, a múlt évtizedünk  már nincsenek. Szeretettel emlékezzünk arra is, akire annak idején nehezteltünk.  Akár tetszik, akár nem, akár egyet értünk ezzel, akár nem, a szeretet  megmarad. A múlt haragosai, vagy ellenfelei, az idő által megszépülnek. A dolgok lehiggadnak, és mindenki képes szeretni.

 

                                              

 

 

Neluval úgy nőttek fel egymás mellett, mint nyári zápor után a gombák, a jókora udvar-birodalomban. "Kicsik voltak, nagyok lettek". Nagyon sok méter hosszú, és igen széles volt az a hely, pár ár kerttel, kúttal a közepén. Szolgálati lakás lévén mindenből kettő, egy a gyerekeknek, egy a családnak. Két hatalmas szoba mellett, hasonlóan méretes konyhával, és egy szobának is beillő spájzzal, század eleji hangulatot idéző terasszal szolgált a ház. Ha lehet mondani, egy szívben lüktetett az osztály előtti folyosóval.  

Nelu jelenléte gyakran hiányzott a későbbiekben, miután elköltöztek... Retép szeretett az osztályba bejárni, a jó krétaszag, meg az ezer éves, tengernyi kutyafülű nebuló által koptatott padok miatt. Az osztályajtó melletti lépcső, külön birodalmába, a sejtelmesen derengő fényű padlásra vezetett. Alatta egy kiszolgált búbos kemence aludta örök álmát. Soha nem használtak, csak a valamikori elődök.    Egyszer a kertben sünt talált. Alig lehetett meggyőzni arról, hogy ne vigye be háziállatnak, mivel a sün nem arra való. Sok teknőst is lelt majdnem ugyanott. Egyel elbíbelődött két napig, de mivel vödrében nem evett, nem ivott, jobbnak látta szabadon engedni. Élővíz -, folyó, vagy tó nem volt a közelben, nem tudni, hogyan kerülhettek az udvarba.   

 

                                                                   ***

Krumpli szezon volt, már alig akadt levél a tövek fölött, egy bogárlak volt minden. A kolorádóbogarak jellegzetesen picinytől az aggig, minden változata ott csámcsogott. A porra és vegyszerre immunis rovarok, szinte híztak a rovarirtótól, ezért mindenhol a „bio” megoldást keresték és részesítették előnyben. Aznap, mint sokszor máskor is sült, petróleumos bogárlevest készített. Az összes kert irányából, fáklyalángszerűen lobogtak, a befőttes üvegbe szedett bogárlék. Ez is velejár a krumpli szeretésével, különben a termést le lehetett volna nullázni, ott helyben.

 

                                                                    ***

 

Nyulai végperceit osztálytársa tanítása után maga okozta. Miután az megnyúzott egyet, mint kabátjából kifordítva, úgy jött le róla a bőr. A következőt egyedül csinálta...

Na, Retép pajtás, kit a tenyeremnél jobban ismerek, most megvetni való állatkínzót csináltam belőled. A "nyuszi", "pipi", "boci" és a fagyasztott hús nem ugyanaz, gondolják némelyek, pedig amint vágóhídi ismerősöm mesélte, ott van az igazi állati pokoljárás.

Az öreg Hosszú is, mert szerette maga nevelte tinóját, kínzás nélkül egy másodperc alatt megölte. 

 Falun, tizenkét évesen egy lány, a csirke nevelés mellet, a csirke levágását is megtanulta, a fiú a nyúlét.

Nehéz volt enni belőle. Később eladta őket, mert a túlszaporulat oda vezetett, hogy nem volt hol tartani az állományt. Előbb ketrecet csinált, kerítésdrótból és egy pár vacak fából, ám ezt hamar kinőtték. Sokáig nem tudta, hogyan biztosítson nekik megfelelő szállást. Már egymás hegyén-hátán laktak. A nélkülözhetetlen Jani, a legeslegjobb szívű barát húzta ki a csávából.

Kérges lett a tenyere is a gondolkodástól és elszállt a türelme mindenféle mástól. Nézték az udvart és megtalálták a helyet. Úgy döntöttek, vermet ásnak, tágas otthonnak a tapsifüleséknek.

 Két ásóval ez hamar megvolt. De hogyan tovább? Mindenféle lombból és zsenge ágból tetőt eszkábált, egész csinos házikó lett belőle. Miután betelepítette a nyulakat új otthonukba, azok hamar birtokba vették, s úgy tűnt jól is érzik magukat benne, akár táncos a táncterembe. Az első gond akkor merült fel, mikor észrevette, hogy fúrnak. No nem őt, és nem mást, hanem a verem oldalát. Házi nyulak voltak ugyan, de  valahogy előbújt génjeikből az üregi nyúl, és hosszú odvakat ástak. Lám, ha az ember megjelent, ők el is bújtak ezekben a járatokban, biztonságba helyezve magukat.   

Valamit ki kellett találni, ha meg akarta fogni őket. Ezért, csigarendszerszerűen dróttal felfüggesztett csapóajtókat helyezett el a lyukakra, és akár indián harcos a vadnyugaton, türelmesen, csendben várt amíg megtelt a verem és megnyugodtak a nyulak. Ekkor egyetlen mozdulattal leengedte az ajtókat.