2013.08.06. 11:35, Boér Péter Pál
Csonttá fagyott az üregbelső, Muszika visított az éhségtől. Összebújt a didergő család és egymásra hangoltan, hallucinálva, őzek által felszolgált vegyes salátát habzsoltak, laposra horpadt, korgó gyomrukba, álomszerűen. Úgy néztek ki, mint nagybeteg kiscsirkék riadt csoportképe. Legalább ebben a csontfagyasztó hidegben, a szőrük ne hullt volna. Musz a családfő, eleget evett a nyáron ahhoz, hogy még mindig tekintélyt parancsolóan méretesebb külsővel kínlódott a többieknél.
- Szeretem az odunkat drága Muszina - fordult párjához - tekintettel rátok, kénytelen voltam vendégmunkát vállalni, hogy ne járjunk úgy mint tavaly télen, mikor majdnem mindannyian elpusztultunk. Javasolnék egy percnyi csendes hüppögést, nevem utódául kiszemelt Muszocska emlékére, akin valóban győzött a tél gyomorkorgató fagya. Sokszor láttam nyaranta, narancssárga lepkeszárnyakkal röpködni körülöttem, egyszer le is szállt és ott aludt előttem, úgy mint azon a szomorú, tavaly téli könnyes elkérgülésben. Reggel indulok, addig bújjunk jól össze és melegítsük egymást. Van itt egy kis fakéreg még, egyetek, meg kell érni a tavaszt. Emlékeztek, ahogy csengettyűzött a harangláb virága?
- És mondd drága párom, hol találtál ilyen külhoni vendégmunkát?
- Erre jár a szarka naponta. Megkértem, adjon fel egy újsághirdetést, hogy munkát keresek télire, szigorúan fűtött, meleg körülmények között, sok répával ellátva.
És képzeld, találtam!
- És mennyit fizetnek, drága Muszom ezért a munkáért, tulajdonképpen mit kell csinálnod?
- Á, semmi különös, a munka nagyon könnyű. Meleg vizes úszóbemutatót kell tartanom, mihaszna, ügyetlen embereknek. A fizetséget jól kialkudtam, heti tizenöt fej káposztát kap a család, az első fűsarjadásig. Valahogy hozzá kell magam szoktatnom ehhez a szokatlanul nyárias, dőzsölően luxus életmód gondolatához.
Bocsássatok meg nekem, de nem találtam, csak egy állást!
- Pedig milyen jó lenne mindnyájunknak a jó melegben, sok répával! De hát, ha kapjuk a káposztát, erőre kapunk és kihúzzuk tavaszig. Megmondanád hogy jutunk hozzá? - kérdezte Muszina.
- A szarkával mindent elintéztem. Tudod, a postagalambtól levelenként szállítja ide.
- És mi a jó ebben a szarkának?
- Őt békén hagyják az emberek és etetik, mert talált egy jó munkást nekik.
- Mindig mázlista voltál Muszom, de önfeláldozó is. Nem tudnád nekem átadni ezt a munkát?
- Nem lehet Muszina, ők férfit keresnek, szójárásuk szerint baknyulat.
A Hold világított a gomolygón köddel fedett, zord téli éjszakában. Lassan virradt, aztán egyenletesen kivilágosodott, arra a rövidke nappalra. Musz elindult új munkahelyére, amit újsághirdetéssel szerzett magának. A hirdetés szövege így szólt: "Kövér, bak vadnyúl, kiadó leveses kondért keres, sok répával, átjárt forró fürdői, félkész levesben, harminc fej káposztáért".
Nem siette el a járást, ereje sem volt, kedve sem a megszokott szökdécselésre. A megbeszélt helyen, a szarka jelzésére egy lurkó fülön ragadta és szatyrába vágta. Még hátranézett egyszer a haza emlékére, majd gondolatban rágyújtott egy cigarettára - nem volt egy kicsapongó fajta, soha nem lumpolt különben - és családja felől megnyugodva, kényelembe helyezte magát a fickó szatyrában.
- Figyelj csak! Eszembe jutott valami, mintha ez a szumó nyulas is ott történt volna… Vagy csak az időgép trancsírozza, szecskázó géphez hasonlóan egymásra az eseménymozaikokat?
- Ugyan, nem is voltak szumós nyulaid!
- Honnan tudod? Én sem tudom mit csináltak a járatokban. Jó kövérek azért akadtak köztük, és látod még ez a Melanusz, úgy párnafüllel, a becsület mintaképe is lehetne. Persze, a góré nyúlról azonnal meg lehet alkotni a becstelenség és a hatalommal visszaélés szobrát, valamint a jó fenyegetőét. Vannak helyzetek, amelyekben tovább nem fokozható a csendes összetartásnak álcázott, néma cinkosság.
Melanusz a párnafülű, zöld tincsű szumós nyulak öreg mestere nyelt egy nagyot, erőt vett magán, kidüllesztette hatalmas pocakját, emelt fővel és egyenes gerinccel közeledett az üreg-főfelügyelőség rezidenciája felé, azzal az eltökélt szándékkal, hogy véget vet egy tarthatatlan állapotnak.
Ha kell a nagymester elé viszi az ügyet. Nem számít, ha esetleg vakmerő, tekintélyt félresöprő, szokatlanul nem alázatos cselekedetéért, bűnhődésül a nagymester lefokozza nulladik kategóriájú, aligzöld tincsű szumós nyúllá.
A sokszorosan méregzöld tincsű, felelős gondolkodású Melanyusz megérkezett. Ilyenre nem volt precedens, kéretlenül soha senki nem jelent meg az üreg-főfelügyelőségen, elsősorban saját jól felfogott érdekét helyezve előtérbe, másodsorban neveltetési okokból.
Az végképp kiborította, hogy Melanusz nem leszegett fejjel, sompolyogva, hanem kihívóan szembenézve, már-már arcátlan, egyenjogúság látszatát keltve szólította meg.
- Tiszteletreméltó uram! Csapatunkat, mely egész nyúlnemzedékünk jó hangulatát, sportos életét, dinamizmusát, nem utolsó sorban fegyelmezettségét hivatott erősíteni, végveszély fenyegeti. Mi, zöld tincsű szumós nyulak, táplálkozási szokásainkkal - hogy a megfelelő versenysúlyt elérhessük -, legalább 25 kilóra erősítjük magunkat. Még így is, a pillanatokig tartó, drámai csaták veszteseinek igen komoly idegi erőpróbát jelent a nevelési célokból történő példamutatás, miszerint higgadt, józan, fájdalmat és bánatot nem tükröző arccal, a győztes előtt meghajolva távozzanak. Közénk keveredett, valamilyen felső protekció nyomására egy hat és fél kilós közröhej. Bohócot csinál mesteri hagyományainkból és ami ennél irtózatosabb, röhögve nyeri egymás után a meccseket, fegyelmezetlenül ugrálva, nyikogón vihog és röhög a vesztesen. Amennyiben hatáskörét túllépi az ügy megoldása, úgy személyesen, a zöld tincsű szumós nyulak közössége iránti felelősségérzetből követelem, hogy magával a nagymesterrel találkozhassak!
- Nézze edző szumós! Egyáltalán hogy merészelt idáig görögni a járaton belül, amit, ha maguk nem lennének ilyen termetesek, sokkal szűkebbre is alakíthatnánk? Másodsorban, tudok az esetről! Lipic, a nagymester unokaöccse, szólhatok neki. A hagyomány értelmében valószínűleg nem lesz lehetősége önök között hagyni, kénytelen lesz utasítást adni az eltávolítására. Ennek közönségünk nem fog örülni, hiszen végre egy kicsit vidulni is lehetett ezeken a - valljuk be férfiasan -, ultraunalmas, három másodperces erőpróbákon. Másodsorban a maga jövője megszűnt létezni!
- Mit nekem a saját jövőm? Sportunk, hagyományunk és sporttársaim ügye ezerszer fontosabb, mint a személyes ambícióim.
- Itt várjon! Meg ne próbáljon tovább gurulni hatalmas párnafülű Melanusz! Arra sem volt még példa, hogy a nagymesterhez bárki is bemehetett volna. Én magam is suttogva, ajtaját megnyitva szólhatok hozzá.
- Mindig tisztelettel voltam mindenki irányába, de amennyiben ügyünk - egész társadalmunk ügye -, meg nem oldódik, kénytelen leszek fizikai erőmet bevetni.
- Megértve! - jegyezte meg az üreg-főgondnok - Ám legyen szíve vágya szerint.
És eltávozott. Párnafül várt, várt és várakozott, már azt hitte, hogy átverték és be kell verekednie magát, üreges termeken keresztül, a legfőbb nagymesterig, mikor is az üreg-főfelügyelő kiegyensúlyozottnak tűnő, kemény arccal megjelent.
- Mondja párnafülű Melanusz, minden áron a sportban szeretne maradni?
- Ez az életem! Ha nulladik kategóriájú zöld tincs szumós nyúl maradhatok, akkor is.
- Nem ez volt a kérdés! Minden áron a sportban szeretne maradni?
- Természetesen, most mondtam.
- Tehát a sportban, a sportok területén szeretné tovább szolgálni a társadalmat?
- Igen. Bízvást állítom, bármi áron! - mondta magát is meglepő, idegesítően remegő hangon párnafülű Melanusz, a legesleg-méregzöldebb tincsű szumós nyúl.
- Nos kérem! Elértem a nagymesternél - mindnyájunk ügyét szívén viselő, jóságos gondoskodónknál -, hogy Lipicet távolítsa el a szumós nyulak közül.
- Hálásan köszönöm bármi legyen is az ára. Ha jól értem, maradhatok?
- Maradhat a sportban, amit úgy óhajtott és vágyott. Magát is eltávolítjuk a szumós nyulak közül Lipiccel együtt. Miután mind a ketten sportolók, ráadásul élsportolók.
- Kikérem magamnak a zöld tincsű szumós nyúlközösség nevében, hogy egy szinten említsen azzal a girhes szégyenfolttal, akinek semennyi zöld tincse nincs.
- Mostantól a tincseket felejtse el! Önöket a nagymester mérhetetlen jóságból áthelyezte az íjász egyesületbe.
- De kérem, én nagyon rossz céllövő vagyok! Egyáltalán utálom a céllövést és nincs olyan nyúl, aki azt ne utálná.
- Nem baj, Lipic remek íjász, még vannak néhányan, a nagymester is az! Ön lesz a mozgó célpont - ahogy ezt az emberek mondták korábban -, a futóvadlövés számban. Most távozhat. Vegye a cók-mókját és Lipiccel együtt haladéktalanul jelenjenek meg az íjász egyesületnél. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs! Kíván mondani valamit, amit esetleg átadhatok a nagymesternek?
- Nem kérem, teszem a dolgomat. Ég önökkel, találkozunk a lövészeten.
- Mennyi nyúl, de nem mid badar!
- Akkor nevessünk egy jót! Ilyen kevés nyulas történetet produkáltak veremlakóid? Várj, hátborzongok... Újabb nyúlsztori, igaz ezt egymásnak mesélik.
- Sosem gondoltam, hogy ezek ilyen társasági életet élnek.
Badar nyúl, még hátulgombolós korú volt. Görkorcsolyával ropta az erdőt. Elvágódott, repült két métert, majd a kék kalapú szemlesütöttre gondolt, aki a görgőket ajánlotta, és rövid megemlékezést tartott annak kedves édesanyjáról. Lecsatolta gördencseit és világgá repítette azokat.
Épp akkor járt arra a legkedvesebb - addig sosem látott - cimborája. Kiderült, hogy egy lány volt az, rőzselány. Badar nyúl nem szeretett fejetlenül gondolkodni, de embereket látott már úgy, igaz azok nem mind voltak hupikékek. A rőzsét - fiút és lányt egyaránt egyaránt - nyalábokban becstelenítették lángok martalékává.
Badar, nyúlsikolyhang kiadóját aktiválás előtt nulla egész, rengeteg nulla, egy másodperc alatt leállította, amikor fejének csobolyójában pici, de létező agyának sejtjei összeállították a képet.
A rőzselány egy rangos színfolt, mert telente, a rőzselányláng roppant fagytalanító hatású és ha némileg szemérmesen is mondja, de jóleső.
Amikor nagyon régi barátja - akit akkor ismert meg - bemutatkozott, rádöbbent, hogy nem színárnyalat az, de letört száraz ág.
- Hupikék rőzselány vagyok - szipogta -, ott jön a szedő!
Hátán kisebb rőzsekupaccal, tényleg megérkezett a gyűjtögető. Rendes körülmények között, ilyen helyzetben, egy normális hupikék rőzselány köddé válik, gondolta Badar nyúl, ám a rőzseleányka - új-régi barát - tovább szökdécselt.
Badar, az érkező cakkozott körmeiről egyből kitalálta, hogy a rőzselányszedő az! Badar nyúl gyors piruettel söpörte végig az erdő aljzatát, majd kitört benne a vészteher. Hiszen itt lépten-nyomon egy-egy rőzselány hever, és ez össze fogja őket szedegetni. Talán csokorba köti őket? Az ő bajuk, gondolta.
- Szervusz Badar nyúl, rőzsés lány vagyok, Hupikéknek hívnak, ezért a teljes nevem Hupikék rőzselányszedő. Nem rőzseszedő lány, világos?! Láttál-e erre menekült, lógós rőzse alegységeket?
- Hupikék rőzselányszedőnek alázatosan jelentem, én Badar nyúl, inkognitóban összement fiú rőzseszedő vagyok. Szinte az összes bujdosó rőzse koordinátáit ismerem. Kérem, adja meg rezidenciájának pontos címét.
- Én, Hupikék rőzselányszedő, amott alant, három völggyel odébb, kis dombtetőn tartózkodom, és mindig jól jön az ilyen szolgálatkész, harci Badar nyúl a parancsnoksági épületemben. Kérem hát befáradni a pontos koordinátákkal! Most hazatérek, helyesbítek, visszatérek a parancsnokságra, és miután magában elszámol... Tud számolni?
- Alázatosan jelentem, nem!
- Várja meg, amíg a szürkülettől szinte nem látja a rőzsét és füst szagot érez. Parancsba adom, hogy akkor jelenjen meg minden információval, ellenkező esetben rögtön elítélés és ítélet végrehajtás kerül folyamatba.
Badar nyúl úgy gondolta, csülök magasságban fogta meg a szerencsét, majd behunyt szemmel várakozott. Szagfelmérő képessége tökéletes állapotú volt, igaz márkajelzés nélküli, de majdnem teljesen új vásárfia. Ment, s a megadott helyszínre bekopogott.
- Jelszót kérek!
- Hupikék, hupikék, hupikék!
- Bejöhet!
Amint belépett, az ajtó bereteszelődött.
- Badar nyúl, ím együttműködésed jutalma. Ő ott a heverőn Hupikék rőzsefiúszedő, az én párom és parancsnokom, most átadlak neki ismerkedésre.
- Jaj, köszönöm a megtiszteltetést, musz-musz! Milyen finom meleg van, bár mindig itt lakhatnék, életem végéig…
Hupikék rőzsefiúszedő, segített neki ebben. Másnap, a nyúlpecsenye elfogyasztása után, lelkiismeret furdalás nélkül zengték erdei dalukat. Megadták amit ígértek, náluk élhette le az egész életét. Nekiindultak az avarban heverő rőzsét, rózsát, és minél több Badart bányászni.
Kanok, kölkök és más
Már-már elalszom, a szemem ragad le, aztán egy állomáson megállunk és a hirtelen ritmusváltás az elalvás kezdetét csírájában fojtja el. Lám csak, kénytelen vagyok nyomni egyet a gombon és az idővonatomat hátramenetbe helyezve, a bikaistálló udvarán találom Retépet.
A hely nagyon közel terült el tőlük és csak a neve volt "bika istálló", növendék marhákat tartottak ott. Az egész épületet az enyészetnek hagyták. Düledezett. Gyakorlatilag összeomlásra ítélték, olcsóbb volt, mint elbontani és kevésbé strapás... Viszont a háttérben kan disznókat tartottak, egy nagy karámban lebzseltek egész nap. Odébb voltak az ólak, előttük pedig egy "góré" (takarmánytároló).
Gyuri bácsi volt ennek a kis világnak a főnöke, aki naponta kétszer-háromszor feljött, a falu egy mélyebben fekvő területéről, ahol lakott. A kölkök nagyon szerették, akár a disznók. Azok, ha egy csepp eső esett már fetrengtek is a dagonyában, jó mély gödröket túrtak maguknak, amelyek megmaradtak dagonya szigeteknek tele sárral akkor is, mikor az eső elvonult.
Abban a bizonyos góréban olyan régi dolgok akadtak, amiket már Gyuri bácsi sem használt. Kampósbot, karikás ostor, amit a kölkök is pattogtattak, az öreg odaadta nekik, illetve ökörszarvából készült kondás kürtök. Ilyen volt még a faluban egyedüli kondásnak, aki reggelente kiterelte a disznókat a legelőre. Lehetséges, hogy a csordásnak is, aki viszont a falu marhaállományát irányitotta ugyanarra a legelőre, ami tavasztól-télig nyilván nem korcsolyapályaként szolgált. Ezen a legelőn volt egy alföldi-erdőszerű sziget, valami olyasmi, mint a nagy Alföldön lehet. Tölgyfák, teli makkal. A bükkfák terméséből Retépék pipaszerű valamit csináltak. Ki is próbálták...
- Most kattant valami és egészen mást látok. Igen, ez sokkal későbbi kép. Még mindig megvan a lépcső, ahol feljárt az öreg.
Kis zűrzavar keveredett, Retép éppen a még létező istálló egyik ajtaján rohan be, a másik végen ki. Kétszer, vagy háromszor tette meg mindössze, mert az állatok által nem lakott épületben, ki tudja miért, a paraziták nem pusztultak el. Azonosíthatatlan apró élőlények pattantak nyakmagasságig, amit a vágta és azonnali ruhaletakarítás semlegesitett.
Jani bátyja leszerelt, persze ehhez fel is kellett korábban szerelkeznie. Azt hiszem, sokra vitte, mert két sárga csík nyomta mind a két vállát. Nagyon megszerette a fegyvereket. Akkor még szabadon lehetett légpuskát vásárolni, neki is indultak a céllövészetre. Nagy dicsőség! Egy verebet sem találtak el szerencsére... Persze, a szándék megvolt. De míg a kutya kicsi, tanulja a csaholást, kipróbálja körmeit és fogait, fiatal suhancokban is az ősi vadászösztönök beindulnak, minden ilyesmit kipróbálni.
Mind a hárman - a katonaviselt, úgy tudom a tizedes is - elégtelen eredményt értek el.
A tizedes különben a futball szabályzatból kerülhetett a hadseregbe. Eredetileg bizonyosan tizenegyes volt, de nem értékesítették, ezért lefokozták tizedesre.
***
Gyuri bácsi, a kanász - akinek volt cifra járása, tarisznyája valószínűleg igen, de tűzött bocskora sem -, a kanok közé magával vitt egy botot, vagy vasvillát, ha valami gond lenne, azonnal tudjon védekezni, oldalba bökve őket.
A disznók állítólag nagyon tudnak unatkozni, és minden újdonságnak örülnek.
Ekkoriban történt, hogy Mónika elbújt. Két tenyerével tapasztotta be füleit, behasalt az ágy alá, ám a kintről - andalítónak nem nevezhető - szoprán sertésjaj túlordította tűrőképességét. Felkapta hát a kantáros fazekat és kirohant a kapun. Visítottak a kivágást átörvendők, mind ketten. Már a hetedik háznál járt, amikor alábbhagyott az ártányosítás véglegesítésének zaja.
Meg is nyugodott, lépteit csendesítetten, a fejét szokásához híven büszkére emelte, amikor a távolból, Kondorék portájáról, soha nem hallott kutyarívás furakodott berzenkedően sejtjeibe. A kapufél környékén álldogáló Retép, kissé megszeppenten, de kimondott érdeklődéssel, mozdulatlanul, zsebre vágott kézzel bámulta a történteket.
Kondor bá' előbb zsákba húzta és mint orsóra forgatva ráerősítette, majd lábánál fogva lengő kutyává tette. Lucsok felhortyogó kutyahörgéssel, és eszet vesztett ugatással próbálta a zsákon át szétszedni gazdáját, amint a műtét leegyszerűsített változatába - dróthurokkal, egy rántással - fogott. Meg akarta enni a gazt, nem csak nyakát harapni át, de bármilyen jó volt a szeme és szaglása, a zsák nem engedte. Vonaglott és az öreg, hogy megóvja magát, ide-oda dobálta, mint teremben a bokszzsákot.
A bika istálló területen, állatorvosi felügyelet alatt, hasonló akcióba fogtak. Egyszerre nyolc nagy darab sertés kantalanításába. Egy egész sereg tódult be. A szebb időkben nyugis turkálásra és moslék falás röfögő, majdnem csendélethez szokott helyszínt, elözönlötte a jajsikoly. Az állatorvos ivott néhány kupica pálinkát, de a műveleti alanyok közelébe sem ment. Az összes férfi értett az ehhez hasonló műtéthez otthonról, ezért egyenként bicskázták meg őket.
Mónika kataton állapotba került, hiába magyarázta a helyszínek tanúja Retép.
- Móni, itt egyszerű sorozat herélés folyik. Figyeld, a Kondorék udvarában már alig leng a kutya, most ereszti le Tibi bácsi. Elszabadítja, leveszi a zsákot és ennél hálásabb pofát még nem láttam Lucsoktól. Rárohant a teli tál kajatáljára és habzsol, közben odarohan, körbeszaladgálja Kondor bácsit és hálás szemekkel liheg. Talán azt gondolja, aki ilyen helyzetben elengedte, amikor biztosan a markában volt, az sohasem fogja többet bántani. Lehet, még az is átfut gondolatai között, hogy méltatlan volt pár perccel korábban olyan nagyon haragudni rá. Igazi hűség lett belőle. Ennyi vizet kutya még nem lefetyelt, mint ez...
- Hallgass már, te! – sziszegte füleit befogva, az egy helyben megdermedt, fél kézzel villanyoszlopot átkaroló Móna – Nem hallod mi folyik ott, ez elől menekültem el otthonról!
- Ja, megyek, megnézem – szólt Retép és bevágta maga mögött a deszkaajtót.
A nyolcadikon ügyködtek épp. A többiek, olyan nyugodtan turkáltak már, mintha semmi nem történt volna. Egy kicsit tátotta a száját aztán visszament.
- Móni, túlreagáltad, ez nem olyan, mint a disznóvágás, azt nem élik túl!
- Semmi kifogásom – szöszmögte a lány - a téli művelet ellen! Végül is azért tartjuk őket, de ez olyan csúnyán fájdalmas lehet, hogy belegondolni sem szeretnék.
Közben megjelent Aranka néni egy tállal.
- Csókolom! Hová tetszik menni?
- A húsért lyányom. És te?
- Én Boriska nénihez megyek tejért. Végre csend van, már otthon is lezajlott ez a kínkeserv... Nem tudtam, hogy vágtak is, akkor hoztam volna pénzt magammal.
- Nem vágtak le egyet sem.
- Milyen húsért megy akkor?
- Ne pödörd a fejed, menj már! Boriska jó nagyot néz, lehet még meg sem fejt. Visszafelé kukkants be hozzánk!
A kanyarban eltűnve, már be is látott Boriska néni udvarára, aki épp a sajtárral billegett kifelé az istállóból. Meglepődött, a lány később ment általában, de rövid beszélgetés után megtöltötte fazekát.
- Boriska néni, maga hogy bírta ezt a borzasztó lármát?
- Hát kislyányom, elég messze voltak tőlem, a hallásom sem a régi. Különben, minden ártánynak ez a sorsa, másként nem tudnánk levágni télen. Tudod, a kan hús olyan kellemetlen ízű, meg bűzlik is. Te még túl érzékeny vagy, meg hát túl jól hallasz. Nem kell ilyen mimóza lelkületűnek lenni. Csináld azt, amit a városi lyányok, fürtösítsd a hajadat és bíbelődj el vele. Kenegesd be, olyan oldószer szagú izével a körmeidet, oszt hagyd a férfimunkát azoknak.
- Megfogadom a tanácsát, legalábbis elgondolkodom. Most indulok hazafelé, még Aranka nénihez is be kell néznem, megígértem neki. Isten megáldja!
- Szervusz lyányom.
Mónika óvatosan ballagott, nehogy még egy esti ordibálás, fülét, s szívét megjajdítsa. De minden olyan csendes volt, mintha semmi nem történt volna kicsivel korábban. Szavatartóan nyitott be Aranka néniékhez, ahonnan már a majdnem teljesen kész pörkölt szaga terjengett. Benyitott a konyhába.
- Jó estét kívánok! Mondja Aranka néni, miért füllentette, hogy nem mérnek húst?
- Azt nem mondtam, hogy nem mérnek húst, csak a disznóvágást fél esztendővel elhalasztották.
- Most viccelődik velem, szándékosan játssza a mézzel teli izét? Megbocsásson, de valamennyit értőnek gondolom magam, majd csak rájövök.
- Legyen. Kész is van!
És meghívta az asztalukhoz. Mónika nevéhez híven összehúzódott és kitágult, csak éppen a levegőben nem haladt pompázón előre, mikor megtudta, hogy a kivágottak, cseppet veséhez hasonló, de sokkal finomabb ízű veszteségét nyakalja.
- Ha még az a kölyök is azt mondja nem siránkozik, én sem rinyálok tovább, mert szeretem a húst! Együnk hát!
Ettek jóízűen.
- Hajnal felé jár, legalábbis a monitor ezt mutatja. Már nem hiszek semminek - lehet , hogy az egész egy innen-onnan összeállt emlékmontázs -, de úgy gondolom mindennek van némi valóságtartalma. Sőt! Figyeld, ott oldalt, valamint felül és alul is, száz százalékosan dokumentum jelleggel mutatja a képeket.
- Képes vagy ennyi kockára szakadt monitort nézni? Jaj, kellett nekem beszélni, most az egész egybetolult.
Jaj…
Apropó! Jajok sem kerülték el a helységet a bajok, balesetek és még keményebb dolgok sem. Nézzük, mit is mutat a kezelhetetlenné vált időgépünk.
A helyiek Tankároknak becézték, bár csak egy nagyobb patak volt, a legmélyebb pontján is derékig ért a víz. Szomorúfűz ligeten át, lecsüngő levélaljzatukkal simogatva fejüket, hajukat, a két barát fürödni indult. Nyárközépben ez volt az egyetlen felüdítő pancsolásra alkalmas hely. Úszni szinte senki nem tudott a környéken, ahhoz tisztességesebb mélységű élővízre lett volna szükség.
A kicsi erdőn át rövidítették az utat,mint a terepfutók irányszögben mentek, nem ösvényeken, kitaposott úton, hanem helyismeretükre alapozva haladtak. Az éjszaka kezdetén ázott a kedves erdőillat, bár nem is erdő volt az, csak erdőcske.
Egy ütemben gyalogoltak. Amint kiértek tapsikoltak, lubickoltak, mint a kicsik a strandokon a nekik szánt gyerekmedencékben. Fröcskölték a vizet, ugráltak.
A vízpartról hosszan benyúlt, magának helyet követelve a sás és a nád. Békák brekegtek, vízi csirkék csipogtak, a felszínen megkezdődött az algásodás. Ebből ők annyit érzékeltek, hogy színesebb a víz, érdekesebb minden. Egész felszerelésük egy-egy klott gatya volt. Mezítláb jöttek és mezítláb szándékoztak hazamenni.
Andris kimászott a partra, végighevert a buja, naptól perzselt füvön, és nézegette a kósza felhőket. Maga mellett mindenféle ismert és ismeretlen soklábú rovart, gyíkot. Két-három ürge is végigtrappolt távolabb. Már-már elszenderedett, mikor megütötte fülét a meghatározhatatlan hang, sípoló bugyborékolás nyögéssel vegyítve. Oldalra fordult, aztán megint hátra, végül felült.
- Tomi, hékás! Merre vagy? Én csillagok alatt, kószáló fellegeket számláltam, mint fényes nappal. Ébren, vagy álmomban...
Motyogta mintegy magának. Tomi egy szűk kőhajításnyira éppen kiemelte a fejét, de már csak bugyborékolni tudott, kiáltani nem.
- Mit hülyéskedsz, látom a Hold fényénél, hogy el akarod hitetni velem, hogy ebben a lavórban fuldokolsz.
Tomi nem jött fel többet. “Be akar csapni”, gondolta Andris és még egy darabig nyűtte az időt, ami ilyenkor éjidőben olyan mintha megállt volna, pedig az sosem, egy pillanatra sem hajlandó beszüntetni mállasztó tevékenységét. Ekkor villant be neki, hogy Kazimir bátyját néhány atyafival mintha arra látta volna homokot kilapátolni. De hát egy ilyen lábmosó tóból akármennyit kiszednek is, nem lesz belőle mély vizű. Várt és az éjszaka hírnöke mintegy villámként sújtotta át benne a felismerést. Még kiáltott kettőt-hármat, aztán megfordult, és behunyt szemmel rohant ahogy a lába bírta.
El kell érnie a falu előtti Kopacsek tanyát, mert Kopacsek bácsiról úgy gondolta, talán tud úszni. A fák kérge szétdörzsölte, az ágak már nem cirógatták. Úgy érkezett meg, mint akit megvertek, vagy mint egy részeg ember, aki tüskebokorban akart szundikálni.
Percekig kiabált, amíg valaki előmászott, és további percek teltek el, míg az a valaki hajlandó volt Kopacsek bácsit felébreszteni, aki minden bizonnyal megérdemelt pihenőjét aludta volna egy kemény, átdolgozott nap után. De a kútásó bajnoknak nevezett Tamás bá' végre előmászott.
Ő is megpróbálta az eltűnés, kotródás, hazapucolás, serkentő szavakkal eltávolítani, de Andris már ajkaiba harapva, vinnyogva kérte, hogy ne kérdezősködjön, emberéletet kellene menteni a Selyem-alji
tóból. Kopacsek bá' visszament, ledőlt és további negyed órai csendháborítás hatására volt csak hajlandó kimenni.
- Te takonypóc, holnap nem félig, de teljesen agyonverlek, ha nem tűnsz el azonnal! Bár így is, úgy is muszáj lesz, hiszen ekkorát nem lehet hazudni. Olyan mintha azt mondtad volna, hogy valaki abban a lavórban, ott a falnak támasztva - látod, a Hold megvilágítja -, fulladt volna bele.
- Kopacsek bátyám remélem, nem fulladt meg! Kitakarították a medret egy szakaszon, Tomit már legalább negyven perce nem láttam.
- Negyven perce? Elsüllyedt?
- El, mint a nyeletlen balta...
- Na vezess!
Nem volt már fiatal, a kocogás nemigen ment neki. Megnyújtotta a lépteit ahogy csak bírta, de Andris indulásától a visszaérkezésig több mint egy óra telt el.
- Fogjad a zseblámpát, mutasd merre van!
- Odavilágítok, ott azon a helyen láttam utoljára. Ez álló víz, ott kell lennie!
Kopacsek bának volt halvány fogalma az időtényezőről ilyen esetben, de tényleg odáig gázolt a combközépig érő vízben.
- Takonypóc, te tényleg átvertél!
- Lépjen még vagy kettőt!
Lépett és eltűnt, mint akit elnyelt a föld. De a víz tette...
Kopacsek bá néhány karcsapással ismét a felszínre került, körbetekintett és odakiáltott.
- Igazad van kölyök!
Talán hússzor is alámerült egymásután, végigtapogatta a medret és feljött. Már nem szólt semmit, úszott pár métert, aztán felegyenesedett a sekély vízben.
Mint egy zsákot hátára vette Tomit és kiszólt.
- Húzz ki!
Kezeit nyújtotta és Andris megkönnyebbülten vontatta ki a parti fűbe.
- Kopacsek bá', maga nagyon ért az ilyesmihez, azt hiszem most mozgatni kell a kezeit, mintha reggeli tornát végezne és utána felébred. De jó, hogy megtalálta, ne haragudjon a zavarásért!
A szélcsendes éjszaka némaságát még némábbá tette Kopacsek bá' hangtalansága. Hosszú idő után szólalt meg, mikor Andris már túlságosan sürgette, hogy kezdjék rendbe pofozni barátját, hiszen még haza kell kocogniuk.
- Fiam, most menj a vén Lanczihoz, ismered gondolom, a szomszédom. Ne úgy költögesd, mint engem. Azt kiabáld, hogy Kopacsek bácsi sürgősen hívja, akkor fel fog kelni, mérgesen, a feje is füstölög majd, de előmászik barlangszerű, dohos lakásából. Ne siess, van időd, akár sétálhatsz is, én elleszek itt Tomival, vigyázom őt az éjszakától. Nem attól amibe belezuhant, ahhoz én túl kicsi vagyok, csak ettől a csillagfényes, derűs égboltú fél sötéttől. Megértettél?
- Kopacsek bátyám – rendültebb hangon a fiú már nem is beszélhetett volna – meg sem próbálja feléleszteni?
- Gyermekem, több mint egy óra telt el. Sajnos akadékoskodtam, te is az ösztöneidre hallgattál a józan eszed helyett...
- Mit akar ezzel mondani?
- Semmit! Jöttél a segítségért, most menj és mondd meg, hogy egy szép ponyvára lenne szükségünk.
A mondat másik végét magában tartotta, hogy megóvja egy életre szóló lelkiismeret furdalástól. Hiszen annyi hosszú ág hevert szerteszét a fűben, a füzes is karnyújtásnyira volt, de Tominak valamiért más adatott.
Nem kellett volna futnia, de amint a fák eltakarták Kopacsek bá' látásától, a fiú behunyta szemeit és vakon rohant. Elesett, felkelt, nekifutott egy fának, újra felkelt és a felfoghatatlant elfogadni próbálva rázkódott mellkasa a hangtalan zokogástól. Mint nappal a megállíthatatlan verítékzuhatag, patakokban csurgott mindkét szeméből a könny.
- Megint fordult valamit, már olyan bonyolulttá alakította magát- idő össze-visszaszállunk -, hogy talán a repülő vezérlőpultja is egyszerűbb.
- Na kérem, lásuk, lássuk!
- Ha te mondod, akkor nézzük! Emlékszel az Illésék, “Láss, ne csak nézz” című dalára? Máshol is olvastam, sőt... De bámuljunk!
- Ahogyan kéred.
- Roppant unalmas időszakok is lehettek, úgy, mint most itt, a Kocsárd felé robogó vasparipán.
- Nézd csak, szemetel az eső, csak úgy ontja a kedvelvonót.
- Gyerekeknél ez másképpen megy. Remélem, meg is mutatja ez a makacs monitor. Igen, néha orvos, tanár, apuka, anyuka meg minden egyébre szorultak a kis kölykök, általában tornácokon, vagy az iskola teraszán. Ekkor éppen a medicina vívta ki magának az elismerést.
- Azt hiszem van még egy fél óra addig. No lássuk megpróbálom. Ugye megmondtam, hogy minden finomabb az otthoninál! Gondolom ez nem esik túl jól a szülőknek...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
jÓ KIS "tANMESÉT" OLVASTAM! most megyek aludni. jóéjszakát gyerekek! Gratulálok!