Radnai Istvánnak

Könyv kiterül: Radnai rét.

Fut a, fut a hegyi patak,

csúcson túl, tart torkolatba.

Tört egészek csillámlanak

tükrén, annyi pillanat-év!

Madártávlatból az élet,

madártorkon átszúrt szavak.

Kristály patak. Futása ha

törik, apró habok ezre

fodrozódik partot verve.

Csónak, ladik nem érinti,

soha, szabad az ég alatt.

Magamban nézve követem:

annyi látványból-ötvözet!

Üveg-ezüst: cseng-csilingel,

miről, minek, milyen szavak?

Nem füllel, de mégis hallom,

nem nézem, de mégis látom:

miről szólnak benned-húrok!

Kövek, kavics, füvek, törött

ágak, vadvirágok útját

szegélyezik, belelógva,

ráhajolva, csemete-nád,

mégis fenékig átlátszó!

Moha-lepte tisztaságon

Nap aranya, Hold-ezüstje,

fel-felcsillan, hidat játszik.

Ütközésből tükre villan,

pici habok fodozódnak,

felcsillámlik, vakít, loccsan.

Csillagfénytűk, villám-sújtás,

eldugja őket a hajnal,

elmennek a fergeteggel!

Hűs vizét kortyolják vadak.

Arcod rajza, arcom rajza

összeáll, a sorsunk rajta!

Pillantásom távolában

zöld szelet lengető lombok!

Szó-mágiák, szó-múmiák,

friss szavak csecsemő-hangja -

végtelen a szellem világ,

nem fogy, dúl  a rossz haragja.

Ellenséget űz beszéded,

jóságnak nincs virradatja,

de akárhogy nézzük-látjuk:

éjszakának Hold a Napja!

Elhúz távolba a mező,

végén homályba vont fenyves

homlokára nyúlnak árnyak,

nyári fenyők hűs illatát

igézik, velem gondolva.

Tücskök is valahol, tudom -

tudja kinek csend a gondja.

Békák, kagylók itt nem élnek,

ha tévednék, eltévednék,

magamra találok, ne félj -

ismer dallal oldódó szomj!

Ritmusléptek, felhőmásból

ezüst pisztráng vetődik fel!

Horgászösztönöm kiterjed,

szétgyűrűzik vízkörökre.

Láthatárt lezáró homály:

titokzatos jövő lakja,

szárnyalást rejtő madarak

 néznek belőled magamra.

Lám, elférünk terült lapra,

ráfekve a gyors patakra

álmodozunk, szépet látunk,

süt felettünk Isten napja.