(Esterházy Péter: Termelési-regény)

"Hát hagyjatok már nyugton zengenem.
Mert sejtem én, hogy lyuk van Schengenen!
S ha tán nem érti szittya szlengemet,
Europe se mind temessen engemet –
 

 

Vajon mit szeretne a mai, posztmodern nép: a Facebook-közösség? Nem túl nagy rejtély. Valószínűleg ugyanazt, amit az ókori Róma polgárai egykor: kenyeret és cirkuszt. (Nem lehet elégszer rácsodálkozni, mennyire változatlan az emberi természet.) A mindennapi kenyerünket egyelőre még nem Balla D. Károlytól várjuk, de a cirkuszt... Igen... a cirkusz az az ő asztala. Ezért nem szeretne felülemelkedni a hírlapírói publicisztika sematikusságán és a sztármagazinok szenzációhajhászó retorikáján. Merthogy: minek és kinek? Az árnyalt, nem fekete-fehér dichotómiákban gondolkodó nyelvhasználatra nem harap az egyébként cirkuszra éhes nép. Ezt ő is pontosan tudja, hiszen gondolkodó ember és jó magyar stiliszta. Ezért használ nagy gyakorisággal bombasztikus címeket, akárcsak tegnapi válaszában, és ezért helyez bejegyzése végére csattanót. Ennek szemmel láthatóan ő maga is örül. Együtt örül a néppel. Boldog a nagy család. Holott, mint anno az iskolapadban egy életre megtanulhattuk: a gyilkos Csattanó gaz úr. Túl sok mindent kell feláldozni az oltárán. Persze az sem jelent különösebb problémát Balla D. Károly számára, hogy ez a nyelvhasználat és ideológia bizony végtelenül leegyszerűsít és összemos dolgokat. Többek között erre próbáltam emlékeztetni előző bejegyzésemben. Úgy tűnik, hiába.

 

[Egyébként zárójelben megjegyzem: nyugodt szívvel veszem tudomásul, hogy alig van közöttünk nézeteltérés. Egy dolgot állítok én, egészen másra reagál ő. Így is lehet. De így meg minek? No de ne siessünk ennyire előre, jámbor emberekként, türelmesen vegyük sorra a problémákat.]

 

Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Balla D. Károly nevének nyolcszori leírása egy bejegyzésben, amely mégiscsak vele vitázik, egyenlő a hadüzenettel. Ha kilencszer írom le a nevét, értelmezése szerint már készülődik a spájzban várakozó irodalmi rohamosztag. Ha tizenháromszor, akkor végképp tabusértést követek el: fel kell készülnöm, hogy szelleme megjelenik előttem. Ez esetben viszont mindenképp teszek egy Szárnypróbát a párnám alá, hogy éjszakánként elriassza a lehet, hogy túl szigorú szellemet...

 

Balla D. Károly írásának retorikája az ellenségképzés klasszikus mechanizmusára emlékeztet: 1.) vitapartnerére különben rá nem illő címkét ragaszt, 2.) vitapartnerét azonosítja az általa kitalált címkével, 3.) az általa kitalált címkét egy szellemesnek tűnő bonmot-val porrá zúzza, 4.) ennek örül ő, és ennek örül a nép. Ennyi. Happy End. Konyec Filjma. Ejhajahujj! [A félreértések elkerülése végett gyorsan megjegyzem: hasonló hangzása ellenére még véletlenül sem keverendő össze a csúnya orosz 'хуй' szóval!]

 

Csakhogy nem számol ennek a mechanizmusnak igencsak átlátszó, konstruktív voltával. Egyébként teljesen gyakorlatias okokból: ha nem vigyáz, könnyen megsérülhet a Szent Idea: a kárpátaljai magyar irodalom antiutópisztikus víziója. [Méghogy nem idealista! Csakhogy fixa ideája nem pozitív minőségű! Elmesélem röviden, miért.]

 

Ha (feltéve, de meg nem engedve), esetleg, lenne rá mód, hogy elismerje például: Bakos Kiss Károly, minden (egyébként általam nem elhallgatott!) poétikai hibája ellenére sem egészen tehetségtelen, sőt, kiemelkedő verseivel érdekes színfolt a kortárs magyar lírában, akkor be kellene látnia, irodalomtörténeti víziója bizony-bizony helyenként a fennen hangoztatott értékelvűség ellenére egyenesen káros, mert túlzottan leegyszerűsítő. (Hogy Bakos Kiss kiemelkedő tehetség, nem csak én mondom, és nem csupán a "provinciális értékrendű" olvasók, hanem mondjuk a Móricz Zsigmond-ösztöndíj kuratóriuma is. Belátom, ez hamisítatlan tekintélyérv, de talán megérti, mire gondolok: ezt a díjat nem szokták mindenféle jöttment dilettánsnak odaítélni.) 

 

Most pedig vessünk egy pillantást arra, hogy érveimet hogyan bagatellizálja el könnyű kézzel, különben mulatságosan belegabalyodva saját homogenizáló logikájába.

 

Előbb kanonizátori pozícióba [pfej, de csúnya kifejezés!] helyez ("éppen ő az [ti. én], aki irodalmárrá emel olyan szerzőket, akik a műveik esztétikai értékei alapján erre nem érdemesek"), mikor erre konkrét szövegeket idézve cáfolok rá, akkor ellenérvek helyett inkább címkéz (Boborján-Jeti, dilettánsok védőszentje), aztán többször ismételt, komolyan gondolt jámborságom ellenére báránybőrbe bújt farkasnak vagy farkasbőrbe bújt báránynak állít be [hopp egy kiazmus, de el tőlem, stilisztika!], és egyszerre csak nem eléggé meggyőzően állítok különféle dolgokat, de hozzáteszi, ez különben úgyis mindegy, hiszen túl szigorú véleménye szerint: "A végeredmény az, hogy a nem létező művészi értékek a helybéli legitimálás után „felstilizált” összmagyar reprezentációt kapnak." [így, zsírossal szedve!] 

 

Hogy most akkor mi a ficfán fütyülő bizonytalan nemi identitású bagolyról van itt szó? Arról, kedves olvasóm, szigorúan e bukfenc-logikát követve, de a krimi műfaji kódjait becsempészve a diskurzusba, hogy bár nem én követtem el az emberölést, ezt dokumentumokkal is bizonyíthatom, mégiscsak én vagyok a gyilkos, mert valaki meghalt és fogtam már a kezemben kést. Na ezt nevezem én igazi understatementnek, elbagatellizálásnak, káros leegyszerűsítésnek, hamis, homogenizáló logikának, pártos publicisztikát megszégyenítő csúsztatásnak. Helyzetem kissé talán emlékeztet Penckófer János kitűnő kisregénye, a Hamuther hősének helyzetére. Emlékszünk, ugye: mikor Hamuth Ernőt leszállítja a Budapest felé tartó vonatról az orosz maffia, s miközben hősünket kirámolják, ő maga épp arra gondol, hogy egy külső szemlélő számára talán ő is könnyen egybemosódhat a maffia tagjaival. Körülbelül így, ilyen perspektívából lesz egyetlen ellenség-képbe sűríthető mindenki, aki nem Balla D. Károly véleményét visszhangozza kritikátlanul. A konkrétumokra hivatkozó ellenvélemény ilyen logika mentén válik szánalmas önigazolássá, a homogenizáló saját vélemény pedig így lesz egyszeriben az egyetemes magyar értékrend kizárólagos képviselőjévé (értsünk ezen bármit is).

 

De amíg nem hajlandó megérteni Balla D. Károly saját ideologikusságának előítéletességét, nem akarja felismerni nyelvének, retorikájának határait, és ezekre nem akar különösebben reflektálni, sőt mi több, megelégszik saját kinyilatkoztatásai publikálásával, addig önjáróvá válik minden efféle vita.

 

Ellenben igazán mély intellektust feltételező játékra invitált előző bejegyzésében. A feladat egyszerű: nevezzük meg, vitapartnerünk vajon kire is emlékeztet a populáris kultúra regisztereiből? Először a diktatórikus természetű király gaztetteinek örökségét feldolgozni nem képes, ezért kisebbségi komplexusokkal küszködő legkisebb királyfi jutott eszembe. De ez nem eléggé populáris, túl egyszerű lenne, elrontja a játékélményt, meg különben is, na. Balla D. Károly ettől bonyolultabb személyiség: valódi posztmodern hibrid identitás. Így ötlött fel bennem fiatalkorának két zseniális színésze. Engem intellektuális teljesítményét tekintve a végtelenig legalább kétszer elszámoló Chuck Norrisra, vitastílusát tekintve pedig az egykori férfiidolra, Jockey Ewingra emlékeztet. Nem, nem a vicces Jockeyra, hanem a fixa ideáit a családon, a barátokon, az üzletfelein átgázolva érvényesítő Jockeyra.

 

Minden további nélkül elhiszem, hogy Balla D. elalvás előtt a nagy kárpáti Jetire gondol, hisz magánmitológiájában jól megfér mondjuk a vérfarkassá változott öreg ruszin mellett (ld. pl. Tejmozi). De remélem, megbocsát, hogy víziója ellenére nem öltözöm be soha, és nem hitetem el vele, hogy én lennék az. Még akkor sem, ha különben magam szívből örülnék a másik boldogságának. De hát sajnos én is hiába gondolok egy komoly vitapartnerre. Be kell érnem a nagy kárpáti Chuck Ewinggal. Vagy inkább magyarosan: Csák Júinggal. Ez biztosan provinciális jelenség. C'est la vie!