Napi penzumként beszámolót írni kulturális eseményről: valószínűleg nem tartozik a legizgalmasabb elfoglaltságok közé. Szinte íratlan szabály (újságírói etika?), hogy mindenképp meg kell említeni valamennyi fellépő nevét, s ha egy kiemelkedő - oda nem feltétlenül illő - hivatalos személy jelenik meg a rendezvényen, akkor az övét is. Ezen túl általában olyan protokolláris eseménysorozatból kell kihozni valamit, ami egyébként se változatosnak, se eredetinek, se eseménydúsnak nem tekinthető. Ilyenkor - igencsak leegyszerűsítve - két út áll a beszámoló írója előtt: 

 

1) vagy elkezd valaki értelmezni, kommentálni, értékelni, ezzel együtt pedig kihagyni feleslegesnek vélt részeket, másrészt viszont kiemelni, továbbgondolni lényegesnek tűnő mozzanatokat, metaforákat, félmondatokat stb., míg végül a beszámoló érdekesebb lesz, mint maga az eredeti esemény volt valójában;

 

2) vagy száraz stílusban, a feljegyzett adatokhoz görcsösen ragaszkodva, esetleg általános megjegyzéseket megengedve magának, kissé talán unottan számol be valaki adott eseményről, s az írás unalmasabb lesz, mint maga az esemény; 

 

Az első (a nehezebbik) utat inkább az írók, az esszéírók és a valódi zsurnaliszták választják, a másodikat azok, akik kedvelik a névsorolvasást, a felsorolást, el akarnak számolni egy pályázattal vagy csak ezt kéri tőlük a főnök. Én már mindkét változattal próbálkoztam. Több-kevesebb sikerrel.

 

Nagyjából ezek a gondolatok jutottak eszembe olvasván a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet beszámolóját a VII. Együtt Írótáborról. S mivel az utóbbi időben felerősödött bennem a lappangó kritikusi ösztön, ezt az írást sem hagyhatom szó nélkül.

 

 

Azt hiszem, nem szerencsés ilyen állapotban publikálni egy cikket a művelődési intézet honlapján. Az írás tele van helyesírási hibával és pontatlan megfogalmazásokkal. Ezekből szemezgetve: szerzőként Fucsh (sic!) Andrea van feltüntetve Fuchs helyett, az írótábor megnevezésének írásmódja hullámzó, Jókai Anna Kossuth-díjas "író írónő"-ként (sic!) szerepel, a "vezérmotívumul" választott gondolatok atyja pedig ss-sel írja családnevét. (Leszögezem: nem tartozom azok közé, akik Wass Albert neve hallatán felszisszennek, bár kultuszáról hasonlókat gondolok, mint amit Márkus Béla kifejtett a Kortárs hasábjain.) Nem egészen világos az sem, ki miért kapja a titulusát a fiatalok közül: Ámorth Angelika és Pák Diána még pályakezdő íróként, illetve pályakezdő költőként, míg a szintén szárnypróbás Kovács Eleonóra és Marcsák Gergely már íróként, költőként (és utóbbi rockzenészként is) szerepel. Én pedig irodalomtörténészként vagyok megnevezve kritikus helyett. Ezeket a pontatlanságokat körülbelül 15-20 perc kontrollszerkesztéssel ki lehetett volna szűrni. Mivel azonban ezek benne maradtak, így támadhatóvá válik a cikk, a honlap, a szervezet és maga az írótábor is, amely különben tényleg jól sikerült. (Péntek estétől vasárnap reggelig vettem részt a táborban, így erről az időszakról tudok csak véleményt formálni.)

 

A beszámoló szerint: "Csordás László Brenzovics Marianna egyik kisregényére írt paródiáját olvasta fel." Ez így nem igaz, mert bár valóban felolvastam a Kilátás-paródiámat egy korábbi rendezvényen Beregszászon, de nem itt és nem ekkor. Nagyszőlősön a Szárnypróbáról beszéltem. Arról, hogy Kárpátalján valamiért nem tudják értelmezni a pályakezdő szót, s hogy ezért stilizálják fel a fiatalok próbálkozásait egyrészt, másrészt pedig ezért küldik rájuk két-három írás megjelenése után az irodalmi rohamosztagot. Szerintem egyik sem helyes.

 

Mindenesetre az, hogy "a karaván halad", pozitívumnak tekinthető. S ha ez az írótábor nem csak felolvasókörút lesz egy beszámolóval a végén, hanem rövid időn belül alkotásra és a problémák megbeszélésére alkalmas helyszín is, akkor talán sikerül egy olyan közösséget teremteni a most még szétszórt fiatalokból, akik valóban nemzedékként határozhatnák meg magukat. Ehhez azonban az kell, hogy ne csak a teljesítmény, de mindenekelőtt a minőség legyen a szemünk előtt. 

 

Mondom mindezt egyszerre kicsit kívülről és kicsit belülről is.