Hölgyszonettek, Emlékkép, Skizofrénia, Köztük nem volt kapcsolat,

A káprázó Ráchel, Énjében szépen elhelyez

Hölgyszonettek

Jött valaki.
Olyan nőféle volt.
Húsa nem tűrt hasonlatot.
Hozott nekem egy mondatot.

Én nem beszélek össze.
Én nem beszélek vissza.
Ő viszont magáról beszél.
Vagy magáról hallgat.

Szavad sincs már.
Kattan a zár.
Magadat okold.
Hallgatag fogoly.
Hiszen csak a zárka
zár ki
bárkit.

Nősténymacskák kemény
hideg szonettekbe zárva:
egyformán puha állatok.
Egyformára kalapálva.

Nincs mélységük:
gyűlölhetetlenek.
Itt. Most. Mindannyian.
Hagyták, hogy rám essen a fény.
Hogy ne maradjak abba.

Nem voltam léha csak néha.
Nem voltam festett csak feslett.
Ha meghalok: meghalok.
Ha nem: nem.

Emlékkép

Egyre szűrtebben létezik
belőle pár foszlány, csupán
– rossz memóriák ágbogán –
ami véletlen fennakad.

Szóródik ritkás anyaga
rossz memóriákon, szerte
– ahogy nő benne az elme –
pelyhekben hulló éjszaka.

Egy eltolt hangsúly mint blokád
szállong fölötte, nyomdokán
– fáknak erdő szoros pántja –
kényszerzubbonyába rántja.

Utánuk pár foszlány csupán,
pár külön-külön lézengő
ritka folt, újra egy erdő
támad a fákon. Illanó

memóriák láncán fogas-
kerékbe tördelt ágbogak.
Egyenetlen rajtuk a súly
– ahogy tolódik a hangsúly –

bomló erdő fákat szitál.
Emlékezetbe csúszik át.
Tolódik vele a torlasz,
mígnem elnyeli ez ordas

személytelen szeméttelep:
rossz memóriákon porlad.
Csupa – egykor nemes – kacat
hűlt helyét rejtse talpalat.

Kripta, ahol ez ingatag
árnyakon békén ringanak.
Együtt, egyszerre illan az összes,
nem köti többé e köztes

világgal közös szem.
Fogva és fenn a sok emlék-
kép oszlik az elmék – ormán,
akárhol – sosem egyformán.

Porladásban mind máshol jár.
Hamvukból fióka landol
– mintegy véletlen fennakad –.
Kalandor, utolsó foszlány.

Skizofrénia

Egy- másban ha kint ha bent,
ha nem ugyanabban egy -

fele ő a felező
nem két egyenlő -

félre oszt.
Ha kapocs ami szoroz,

túl lazaként túl szoros.
Mása fele egész

mása szakítása
az egynek

benne úgy, hogy nem vele
megy bele, a kettőbe.

Jön a kettő, belőle
árnya, dől belőle hátra,

támadja hátba rántja
másába vissza hátha.

Bent a bentben bentre mozdul
fordul bentre bentben fordul,

míg a váltás megtapad.
Ő, a váltásban marad.

Rossz helyen a rés kinéz
belőle visszanéz.

Köztük nem volt kapcsolat

Körbepillant. Már elillant
volna? Nem. Pillantása
zárolja a terepet.

Megjelöl. Rossz
jel van, tartja,
magát, vele, foglyul, rajta.

Nem ő akar, nem ő teszi.
Valaki más elülteti
magát, bele, erőlteti.

Valaki más története
üt át, vele, történteti,
magát, rajta, közzé, teszi.

Nem ő történik, nem vele
Történik meg, rajta.
Nem érzi, hogy végrehajtja.

A káprázó Ráchel 

Mozdulatot hagyva hátra
torlódik hullám hullámra
át meg át a szövedék
megáradott szövetén

vibrál képen át, üt kép.
Sodródott szobrok egymáson
sodruk szobrot szobron átmos
kisimít
képpé, színén siklik kép.

Tarka ingén e kavalkád
közepette Ráhel csak áll.
Belső fény ragyogja át.
Mintha látta volna már.

Kőfaragó rögzítette
valaha,
mozdulatot szoborba el-
falazva.
Fátyolruhán redők csüngők
szalagok,
hosszúpillantású szem el-
fátylazott.

Káprázatát hagyva hátra
hullámára, hullám ráfagy.

 Énjében szépen elhelyez

Bejön egy hamis hanglejtés.
Vele egy hang, egy kiejtés.
Énemre ül. Rátapad.
A többes szám elmarad.

Mondok egy ént: megtetszik.
De én nem tetszem neki.
Ilyenkor mi a teendő?
Visszanyelem. Nő a bendő
.
Jó nyomon jár az egó.
Koslat utánam, befog.
Egyetlen szó eltapos.
Véglegesít, mint a pont.

Elővesz néha fellapoz
un ásit mire felfog
már egy másik énben járok
kitalálok keskeny pallóm

átvezet
egy sokadik énembe.
Nem is sejti, hol vagyok.
Venné fejem, mint pallos.

Jön a pontja naponta.
Bármit mondok azonnal
egy szóba beleteszi. Szót a polcra
fölteszi. Leporolja, átteszi.