Tapsika éppen olyan volt, mint a többi, látszólag gondtalan nyuszi. Egy nagy nyílt, füves tisztáson majszolta a finom-finom füvet. Néha rettentő komolyan felcsapta füleit, kétfelől elhelyezkedő szemeivel igyekezett a látómezőből minél többet áttekinteni, majd összegömbölyödött, mint egy pici labda és apró, szapora harapásokkal habzsolt. Az egész réten egyetlen fa állott és úgy gondolta, megkóstolja kérgét.
Nem tudni honnan, talán egy nagy levegőkupacon üldögélve nézelődött a görbült csőrű sas, és ugyanazt csinálta, amit máskor szokott nyúlfigyelés esetén. Lezuhant. Legalábbis az átlagközönsége száz százalékosan meg volt győződve abban, hogy szárnybénulással fog a földbe csapódni.
Elegáns műugróként fejjel lefelé suhant és nem adott hangot. Úgy fogta fel a szelet, hogy az nem is suhogott tollain. Az egy másodperccel korábban, magában nyúldalt zengedező, életnek örvendő muszmók oldalába belevágtak karmai. Most lefelé csapódtak a fülei, szemét becsukta és dal helyett visított egy nagy, hosszú, éles nyúlsikolyt. Ha az utolsó előtti pillanatban nem fordul az egyetlen odanőtt fa irányába, talán mind a kettőjüknek könnyebb marad a hátralevő élet, ám igy átmenetileg mindenképpen megnehezedett.
A sas, hirtelen emelkedése kezdetében, az odanőtt, méteres törzsátmérőjű tölgy nem dőlt ki. Sosem tudom, hogyan képes tenyérnyire a ujjnyi magasban földtől lelassulni, megállni és visszafordulni, de ez a madár általában meg tudja csinálni a manővert.
Most ott feküdtek egymás mellett elsasosodott nyúlkómában, vagy fordítva, amikor arra járt egy mezőre vetődött, erdőtlen róka. Bogarat keresett, esetleg hangyabolyt, bármit, ami ehető, mert igencsak korogtak belügyei. Először azt hitte hallucinál, majd zsigerből odament a nyúlhoz. Félrepillantott, úgy gondolta, most nem kapkodja el.
A zsebéből elővett egy mérőszalagot és hamar tisztázta, hogy a nyúl sem megvetendő, de a kifeküdt madár, ami már vele is próbálkozott, jóval nagyobb. Megszimatolta alaposan, hogy eleven-e. Ellenkező esetben, a kábult állapotából magához térő nyuszika husikája is megtette volna, de a sas megmozdult. A nyúl, rókalátása után éppen második ájulásába zuhant, így neki az érzéstelenítést beleszámítva, talán könnyebb helyzete lehetett volna, de ez az okoskodó vöröske nyakon ragadta és tovahurcolta a másokat hurcolót.
Tapsika, második magáhoztérte után tapsikolt füleivel, hiszen kiütött egy sast és elmenekült tőle a róka. Na most rögtön meg kell keresnie a medvét, bejelenteni, hogy tényleg ő az erdő ura! Körülnézett, azon az egyetlen fán kívül, ami nem sejtette, hogy életmentőjének nőtt oda, egy morzsányi erdőt sem látott semerre. Legyintett egy nagyot és azt mondta magában, elég sok sótlan viccet olvasott már nyúl-medve összefüggésben, maradjon két füllel a talajon, vagy másszon egy kalapba. Erre nincs erdő, úgyhogy elindult. Eszegetett tovább, de nagyon hiányzott már a morcos család. Náluk, az üregben senki nem mosolygott, gondterhelt füleléssel töltötték szabadidejüket.
Aznap másodjára bambult el, mert ugráltában szinte oldalba rúgta a hanyattfekvő rókát, akinek olyan nagyra puffadt jóllakottságában a hasa, hogy szinte mozdulni sem bírt. Ráadásul nem volt éhes, tehát, ha bele nem harap - már pedig ez egy okos nyúl volt, esze ágában sem volt ilyent tenni -, akkor még egy nagy adag étvágygerjesztő után sem képes a vörös szőrű megkóstolni. Nyögött egy nagyot.
- Figyelj kishaver! Menj már kérlek és szólj a medvének, hogy én vagyok az erdő ura, most ejtettem el egy sast, ha nem vigyáz, megyek és leütöm.
A nyuszi kalapot emelt, musszantott egy igent és megfordult. Azóta is azon gondolkodik, vajon merre lehet az erdő... Ha nagyon akarja, majd megkeresi a róka, mert úgy ildomos, hogy az ilyesmit közvetítő nélkül közölje az ember. Végül is neki, mezei nyúl létére tökmindegy, hogy annak a valahol messze terülő, sosem látott erdőnek ki az ura.