A gyár melletti szűk utcában, két ház között egy beugró üres területen lakott Gizi néni, valamikor, úgy negyven éve, mikor hajléktalannak lenni bűncselekményszerű dolognak számított. Jutalmul a mindenkiről gondoskodó állam, közveszélyes munkakerülésért, nyugdíjas korban esetleg huliganizmusért, teljes ellátást nyújtott hosszabb időre. Gizi nénit azonban valahogy nem vették észre alattomosan lesüllyedt huliganizmusában, ami tulajdonképpen abból állott, hogy tejben-vajban fürösztött gyermekei egy nyirkos, ködös koraőszi délután kezébe nyomták egy szatyorban összeszedett holmiját, ajtót nyitottak neki és a csepergő, hideg esőben útjára engedték.

Nem veszekedett, nem vitatkozott, az egész életét másokért áldozta. Tudta, hogy saját lakásából, saját holmijai közül, saját gyermekei tették földönfutóvá. Azon sem morfondírozott, hogy a szatyornyi holminál néhány kamion raktérnyivel több tulajdona volt. Beletörődött. Az életet élni kell, legyenek akármilyenek is a körülmények, ez kötelesség, így tanulta, így szokta meg. Száz tőrrel szétsebzett szívével nem volt hajlandó egyetlen rokonnál sem kegyelemkenyeret kérni. A csontig hatoló hajnali hidegben, velőig átázottan, még azon az éjjelen rátalált az új otthonát nyújtó, parányi beugróra, ahol egy valakik által kidobott szekrényre talált. Olyan igazi ősrégi bútordarab volt, tömör keményfából, nálánál biztosan idősebb. Ott húzta meg magát, reményei szerint csak egyetlen éjszakára.
Olyan sok mindent megszokott zavaros élete alatt, hogy a biztosat a bizonytalanért fel nem adva, reggel vacogva ébredten úgy döntött, ott marad. Szerzett egy kidobott seprőt, jó sok lomtalanítás utáni rongyot matracnak. Valahol egy kidobott paplant és párnát is talált.
Gerinces emberhez méltón reggelente tökéletes nagytakarítást végzett öröklakása körül. Éjjel oldalra fektette, nappal felállította a szekrényt. Az ember ne hagyja el magát soha! Egyáltalán nem csak a látszatért tette. Régen túl volt azon, hogy bárki véleménye is különösebben érdekelte volna, de ha már így alakult, a felesleges letrehányozást is igyekezett elkerülni.
Nyolcvan körül járt. Öröklakásába egy kidobott kézitükröt és fésűt is szerzett, reggelente illendő módon megigazította magát. Egy tartóban mosdótálat is otthona elé tett. Az első közkúttól, egy kidobott vödörben, mindig volt annyi vize, hogy ne legyen mocskos, sem ő, sem a ruhája. Fegyelmezett, egyenes derékkal ült naphosszat különös nyomortanyája előtt, azt gondolta, a környék tiszteletét élvezi. Mindenki köszönt neki, a férfiak kalapot emeltek és ő visszaköszönt.
Nem sokat beszélt, de nem is zárkózott el a világtól. Az arra kószáló körzeti rendőr szemet hunyt, úgy tett, mintha nem észlelné, hogy Gizi néni rendszerellenes tevékenységet folytat, a felszámolt hajléktalanság élő cáfolatával. Nem jelentette a postás sem, aki a szükséglakáshoz kimondhatatlan tisztelettel szállította havonta – bár, mint nem létező címre – nyugdíját, amit néha arra tekergő unokái közt szétosztott. Magának annyi hagyott, hogy a koplalásnál egy fokkal többet ehessen.
Valakinek egy nap feltűnt, hogy a szekrény délben nincs felállítva. A látszólagosan hálás tisztelők serege az ott meghalt Gizi nénit fél napon át szekrénye előtt földön hagyva alázta azok előtt, akiknek életében példát mutatott. Nem őt alázták meg, hanem saját magukat, akikhez ha kellett, mindig volt jó szava.
De ki fizeti a temetést? Ki vesz koporsót, sírhelyet, és egyáltalán: ki rendezi a halottas ház "tárolási díj"-át? Senki és senkije nem volt hajlandó pénzt kidobni a "bogaras" öreg hölgyért. Az akkor tanácsnak nevezett önkormányzat temettette el valami ötödosztályú módon, ahol három sírásón kívül senki nem volt jelen. Sem fejfa, sem kereszt, sem virág, sem koszorúk nem jelezték az alaktalan sírt.
Aki nem volt ott, azt sem tudhatta, melyik oldalra tegye, ha éppen tenni akarta volna… de nem akarta senki… Sem a "jótett helyébe jót várj", sem a "tisztességes élet megjutalmazódik" mondás nem igazolódott be. Ám Gizi nénire negyven év után még így is egy csomó ember emlékszik. Talán nem élt hiába, és nem mutatott feleslegesen jelesre példát tisztességből.