Ó, ember, a lelki zsarnokság pórusainkba és másodperceinkbe ivódó korszakába léptünk.

Hír-bombák a valódiak démoni panorámája mellett. Igazság-eltérítési manőverek milliárdjait zúdítja ránk naponta a világ-média, versengve a hazaival. Elektromos információ világhálójában „hányódunk, / partravont halak, / szánk a semmiségbe tátog, / száraz űrt harap” (P. J.)) Halálos tátogás, száraz harapás, lélektápot nyújtó „élet vize” hiányában szellemi végelgyengülés, lelki kiszáradás vár reánk.
Csak a költészet marad nekünk, nem a hír, nem az SMS, nem a Kora, a tömegfogyasztás gyaluja, nem a Big Brother; a költészet marad segítőnk egyedül. A szörny-létezés időtlen megnevezésének pátosza, legalább. A reklám, a hír fonák mindenhatósága templomaink padsoraiban is utolér, a rémület ott is fodrozza a Nagy Parázna világhálós rokolya-fodrait: beterítve álmainkat, fantáziánkat, sőt imáinkat is, ha nem vigyázunk.
A költészet vigyáz talán még reánk. Talán a régi könyvek felvágatlan lapjai.
A lélek szétbombázására aligha vannak hathatós önvédelmi fegyvereink. Készületlenek vagyunk. Hír itt, hír ott, hazugságba csomagolt halálok, a meg sem született jövőre mért halálos csapások. Információ-csapdákban szűköl a lélek. Alattomos hírforrások elektromos (sugár)hálójában már nem is vergődik: megdermed az emberiség! Nem is érzi már, hogy  önmagát veszíti el, ahogy természetes érzékeit és a Szentlélektől nyert érzékenységét veszítve – mintegy a tetszhalál ellentéteképpen – tetsz-életet él, narkózis életet, mint elkábított lény a műtőasztalon.
Ki ébresztheti fel? Ki fér ismét az elkábított lélekhez? Erre már, mint minden nagy veszélyhelyzet idején, csak Isten lehet képes, de, de, de csak akkor, ha hívjuk őt magunkhoz verssel, lanttal, imával, sétával, feléje áradó májusi szerelemmel, a hiány ősáramával, hogy életünket és vágyainkat Isten tegye teljessé, s ne az egyéb hiányok sikernek, karriernek, életnek álcázott tömítő anyagai.
Juhász Gyula 120 éve, április 4-én látta meg a napvilágot egy mára már lebontott, kedves, szegedi, Ipar utcai házban. Neki nagyon fájt az emberiség. Versei krisztusi hatásukból semmit nem veszítenek ma sem, a szenvedőkkel a szenvedőkért szólnak:  „Szent szenvedés, te égi, földi Cézár, / Halálba induló fiad dalol / Bú és magány boltíve alól.” Soraiban, életművében öntükrére döbben a fájdalmas ember. Immár XXI. századi megkísértésünk és megcsalatásunk idején egyre inkább értjük az ő szavait, a költészet korokon és időkön túli szavait. Megkísértésünk és megcsalatásunk mindennapjait éli az emberiség, súlyosabban talán minden korábbi történelmi korszak bűneinél. Nagypéntekké váltak az emberiség napjai. Mégis, ne feledjük ismét és ismét áldozópapként önlelkünkben meglengetni az áhítat Istenhez szálló tömjénfüstjét! Ó májusi áhítat, Juhász Gyula örök szavai: „Bizony ma újra megtérek tehozzád / hajnali csillag, szép Szűz Mária / Bizony ma neked fonok földi rózsát / Én, földi bűnök, bánatok fia.”