Ahol a vár állott

most sötét mélység tátong

ezredévi szenvedés.

És nem villámütés

vagy más elemi csapás

hozta a pusztulást,  

ocsmány kalmárkodás

- kisajátított jövő -

buzgó haza-árulás.

Néma körűl a táj

a kitaposott úton

a szekér nem zörög már.

Legelőbb a tornyot

messzelátó hitünket

Áron dicső harangját,

aztán a köveket,

hogy épüljön belőlük

idegenben palota.

S ami tapasztotta

a drága massza,

 már csak könnyű por,

szél játéka.

És föntről lefele

haladva ajtó-ablak

s miegymás eladva.

Szanaszét a nép is

se gazdája se társa,

csak töméntelen álma.

Lélek-verdesése

hite kálváriája,

az utolsó imája.

Bujdokol a nap is

ezer ágát elrejti

földi benthosz világa.

Majd lesz turizmus itt

drágán vett gödör-nézés,

a szerencsésnek mámor

ha láthat őslakost

aki alamizsnáért

ősi éneket majmol,

vagy olyik szédülten

a gödörhöz támolyog

és aláveti magát.

Odafönn az égen

árva kerecsensólymunk

tébolyultan kereng

a kirabolt fészket

és testvérét keresve;

Herder átka pusztít

nem jóslata - öngyilkos

nép tervezett mítosza.

De lám: éjfél tájban

egy árny a gödör falán,

egy hágcsón lefelé

ereszkedik éppen és

hisz: - telve bizalommal,

hogy odalenn tán

nem csak szemetet talál

és a kín ürülékét,

hanem ami érték

és menthető, - hogy a vár

újra fölépíthető.