...kalapok

(5. fejezet)

Aztán ebből a táborból elhelyeztek minket a gyönyörű helyre, a tóparti panzióba, a derék emberek közé, amiről már volt szó, Salzburgtól 70 km-re, keletre.
 A táj: extázis. A házak ablakán, ha nem volt egy tonna muskátli, volt egy tonna dudavirág. A fű zöldebb volt, mint a zöld festék. És itt kellett tespednünk fél évig, amit elég jól bírtam. Dolgozni nem volt szabad, így mindenki dolgozott.
 Az osztrákok csináltak maguknak törvényt, mi szerint nem szabad a menekülteknek munkát adni. Minthogy az osztrák mégis adott munkát, a menekült nem csak kimondhatatlan hálát érzett, hanem még jó adag bűntudatot is: ez az osztrák még bajba keveri magát!
Így ment ez a boldog hunyorítások nagy félévében. Néha, egy-egy hunyorítás közben, az ember nevét kiírták a faliújságra, valami utalással valamilyen tennivalóra. A panziónak volt egy emeleti terme, tele székekkel, egy telefonnal meg egy televízióval. És itt volt a faliújság.
 – Igor, , ki vagy írva - mondta Janó a lépcsőn, aki azóta Kanadában ül egy hokedlin.
– Igen? Megnézem.
Megnéztem. Egy cédula fölgombostűzve. Rajta a nevem, a szobaszámom (mint egyetlen hiteles adat), egy időpont és az, hogy polizei. Jó jel, gondoltam. Minden jel jó jel volt abban a gyönyörű, de eléggé jeltelen időben.
 A rendőrök minden család férfitagját behívták egy-egy kihallgatásra, aztán soha senki nem beszélt arról, hogy mi történt ott. Tombolt a diszkréció ez ügyben.
De azért örültem a jelnek. Másnap megjelentem a rendőrségen.
Két nagyon jelentős tekintetű úr várt rám egy szobában. Az egyik úrnak aktatáskája is volt, és mindkettőnek volt kalapja. Az az úr, akinek csak kalapja volt, tudott magyarul. Bemutatkozásképpen megkérdezték a nevemet. Aztán, mielőtt ők is megmondták volna az övékét, beszélgettek egy kicsit németül. (A német ajkú proletáriátus által beszélt nyelvet egykoron kábé úgy beszéltem, mint a magyarajkú proletáriátus a magyart.)
 Az a magyarul beszélő fáradvány, akiről nekem kellett kitalálnom, hogy tolmácsolni fog, megkért, meséljem el az életemet tizennyolc éves koromtól az ország elhagyásáig. Túl voltam már két kihallgatáson a bécsi Ausztrál  Nagykövetségen, s majdnem biztos voltam benne, hogy elfogadnak, így nem nagyon érdekelt a grünnenfuldi rendőrségi spicli kalandvágya.
(Továbbiakban T: tolmács, R: rendőr, É: én.)
T: Mesélje el az életét tizennyolc éves korától a táborba való belépésükig!
É: Milyen hosszan?
T: Röviden.
É: Tizennyolc éves korom után vártam tizennégy évet, és a családommal együtt beléptem a tábor kapuján.
T: Ennél talán hosszabban...
É: A rendőr nem mondta, hogy nem elég hosszú.
T: Az magát ne zavarja.
É: Az engem nem zavar.
T: Mondja el kicsit részletesebben...Legyen szíves!
É: (A rendőrhöz németül.) Lenne szíves megmondani nekem két dolgot?
R: Parancsoljon.
É: Ki ez az ember, aki engem kérdezget, és ki maga?
R: Ez az ember Herr Muzsaréthy Nagy Géza,a grünnenfuldi rendőrkapitányság magyar tolmácsa. Én dr. Jürgen Hesstopfler vagyok, a kapitányság parancsnokhelyettese.
É: Nagyon örvendek. Csak akkor nem értem,hogy maguk miért velem akarnak beszélgetni. (Itt a tolmács közbeszólt magyarul.)
T: Legyen udvarias! Dr Hesstoplfer nem akar semmit magától, és magának nincs oka udvariatlannak lenni.
É: Így van. Ezért nem vagyok udvariatlan. Viszont maga és a főnöke udvariatlan, ha akar tőlem valamit Hesstopfler, ha nem. Most a zsaru kezdett el beszélni a tolmácshoz halkan és gyorsan. Nem is igyekeztem megérteni. Tudtam, hogy ez a hervadt rögtön elmondja. Úgy is tett. Hátradőlt a székén és mosolyogni kezdett, ezzel előlegezvén újjá születendő barátságunkat. Ezt mosolyogta:
T: Ugye, maga harminckét hónapig volt katona?
É: Igen.
T: Tulajdonképpen minket ezzel kapcsolatban érdekelne néhány dolog.
(Mármint hogy őket, kettőjüket, hah! Minő páros tudásszomj!)
T: Tehát lenne szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de kimerítően?!
É: Nem tudom.
T: Mit nem tud??!
É: Hogy lennék-e szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de kimerítően.
T: Miért nem tudja?!
É: Mert nem tudom, hogy a kérdéseknek lesz-e értelmük.
Lefordította. A rendőr feje két fokozattal sötétebb lett. (Jessus Nasareus Rex Judeas! Mi folyhat ezeken a "beszélgetéseken", ha ennek már most bordó a feje...?)
T: Jó! Folytassuk! Úgy tudjuk, Magyarországon a katonai szolgálat 24 hónap. Maga 32 hó napig volt katona. Miért?
É: Mert leszerelésem előtt egy hónappal letartóztatott a főtörzs, és nyolc hónapig sem tisztázódott a félreértés.
T: Miért tartóztatták le?
É: Hogy ne szerelhessek le 24 hónap után.
T: Jó, akkor mondja meg, miért ítélték el!
É: Kérdésem van.
T: Inkább válaszoljon...
É: Nem magához van kérdésem. Fordítaná, amit beszélek vagy én kezdjek el öklendezni németül, mert magának nincs kedve!?
Most a rendőr kezdett el unatkozni. Megemlítette a tolmácsnak, hogy őt is érdekelné, miről beszélgetünk. A tolmács nem volt boldog.
É: Az a kérdésem, hogy a grünnenfuldi rendőrségnek van-e valamilyen kapcsolata Ausztria többi rendőrségével vagy legalábbis a traiskircheni rendőrséggel.
T: Mi köze ennek bármihez?!
É: Nem tudom. De amiket önök kérdeznek tőlem, azokról a dolgokról Traiskirchenben órákon át kérdezgettek engem a traiskircheni rendőrök. A jegyzőkönyben még az is benne van, hogy hány lapátnyelet törtem el vitézi éveim alatt. Dr Hesstoplfernek biztosan van ott néhány jó ismerőse, megszerezhetné az anyagot. Persze csak akkor, ha nincs ott a táskájában. Mert ha ott van, akkor miért vagyok én itt! Vagy maguknak nem elég jó a traiskircheni jegyzőkönyv?
A tolmácsnak ekkorra lelankadtak játékvezetői ambíciói, és durcás pofával kussolni kezdett. A főnöke már nem volt rá büszke. Magára még egy kicsit igen. így kezdte:
R: Nézze! A traiskircheni jegyzőkönyv valóban nagyon részletes, de az ottani kollégák nem fektettek különös hangsúlyt a laktanya elhelyezkedésére és fölépítésére.
É: Az ön kollégái erre semmilyen hangsúlyt sem fektettek, nyilván, mert ez nem érdekel senkit.
T: Minket érdekel.
É: Aáá! Magukat! Hát mi érdekli magukat igazából!? Nem kell ám szégyellni, csak bátran!
 Úgy ámultak egymásra, mintha egymást okolnák, milyen hülye a másik. Pedig nem kellett volna. Mind a kettő hülye volt.
T: Maga jól rajzol. Le tudná rajzolni a laktanya helyzetét a faluban?
É: Én annál sokkal jobban rajzolok. De nem tudnám olyan jól lerajzolni, mint a kartográfiai vállalat. Rajta van minden autóstérképen. Van egy a panzióban, ha holnap eljönnek érte, kölcsönadom.
T: Attól tartok, minket részletesebben érdekel.
É: Aha. Mennyire részletesen?
T: Amennyire lehetséges.
É: Nos. Utolsó kérdésem következik, uraim. Én most fölállok és visszamegyek a panzióba. mert késő van. Mi fog történni? Lebirkóznak a padlóra és behívják az ajtó előtt álló rendőrt, megbilincselnek s visszaterelnek Magyarországra, vagy elkönyvelik, hogy eddig tudták pocsékolni az időmet?
Fáradtak voltak. Elvesztették rég a lelkesedésüket, én meg nem nagyon inspiráltam őket.
T: Dr Hesstopfler azt kérdezi, hogy ön nem akar nekünk segíteni?!
É: En nagyon szívesen segítek a doktor úrnak, de nem tudom, hogyan. Viszont kérdezze meg, hogy bármilyen törvény szerint is köteles vagyok-e én végig hallgatni a maguk kérdéseit, vagy ez csak egy szívesség.
Rövid s az eddigi legenerváltabb szóváltások után a tolmács így jött:
T: Nézze! Nem köteles. De ez olyan dolog, hogy maga és a családja itt vendégségben van. És ugye, ha vendégségbe megyünk, akkor viszünk egy üveg bort. Nem igaz, hogy maga ezt nem érti...
É: Nézze! Én nagyon hálás vagyok Ausztriának, hogy befogadott minket addig, amíg elutazhatunk Ausztráliába. Ausztria elutasította a letelepedési kérelmünket, ahogy mindenkiét. Dr Hesstoplfer ezt pontosan tudja. Én ennek ellenére is nagyon hálás vagyok. Ha kiengednek innen, tíz percen belül itt vagyok egy üveg borral. Oké?
Fölálltam és felöltöztem.
T: Köszönjük, hogy idefáradt, és sajnáljuk, hogy nem értettünk szót.
É: Ne sajnálják. Szót értettünk.
Fél perc múlva kint voltam az utcán. "Ágról szakadt buzijai" mondtam, de én sem hallottam. Egy norvég kamion eldübörgött a hangommal.
Az utolsó busz régen elment, de a hó csak térdig ért. Tizenhárom kilométer. Tyúkfing. Félúton ott az olasz pizza-kocsma. Most gyorsan beborítok egy (nem, kettő) snapszot a Müllernél, azzal kihúzom az olaszig. Egy órán belül ott vagyok. Az is lehet, hogy felvesz egy autós-menekült.
A Müllertől kilépve már nem is volt olyan hideg. Az út három kilométer után érte el a tópartot. Fél órával később az olasz kocsmában ültem. Három pincér volt ott meg én magam. zavaró tisztaság, virág minden asztalon. Két snapszot rendeltem, meg egy sört. Az első snapsz után kimentem a mosdóba, lerugdalni a havat a csizmámról. Közben engedtem, egy kis forró vizet a kezemre. "De jó forró ez a forró víz" mondtam. Egészen megszépülve mentem vissza az asztalomhoz, ami a havaimtól addigra úgy nézett ki, mintha három kutya pisált volna alá. Már nem kapkodtam. A snapsz gyönyörűen vágtatott bennem szerteszét.
- Kinyújtott lábaimban, ennyi baromság után, de jó ez a zsibbadás - motyogtam magam alá. de jó ez a zsibbadás - motyogtam magam alá.
– Tessék? - kérdezte a pincér.
– Noch ein Bier bitte!
Már ott is volt. Ausztriában a sört rendesen korsóban szolgálják fel. Gyönyörű, nagy, szép, csillogó korsóban. Esztétikai élmény. Rágyújtottam, élvezkedtem.
– Hideg van kint? - kérdezte a digó.
– Már nincs - mondtam. - Mikor zártok?
 háláltam meg a közeledését.
– Éjfél körül. Hátha betéved még egy-két utas.
– Oké. Mehetsz. Töprengeni szeretnék.
– Bitte?
– Á, semmi. Kösz.
Végre otthagyott. A hozzám legközelebb lévő ablak előtt, a hodályon kívül, egy erős lámpa dolgozott. Szakadt a hó. Gyönyörű kép. A hóesésnek hangja van. Persze belülről nem hallható. Ott ültem volna órákig. Volt egy laposüvegem, azt megtöltettem az útra. Nem rajongtam a hátralévő hat kilométerért, de annál az asztalnál se ülhettem életem végéig.
Két perc múlva megint caplattam a hóban. Nem volt ezzel semmi bajom. A lábaim megint megszokták a ritmust. Meneteltem.
"Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest..."
Aha! Ez az. Ősi magyar bölcsesség. Mindig ebből van a baj. És én mintha elég régóta nem lépnék egyszerre... Mindegy. Én menetelek... Ágrólszakadt buzija! Mégis mit akart? Csak úgy önszorgalomból akciót indít? Vagy mi? Éppen fölfedezhet hétvégenként egy-két rakétakilövő állomást? Milyen akció ez? Kiírták a nevemet a faliújságra? Kiírták, én meg mentem? Ez itt mindenképp le akar fülelni egy atomtámadást a grünnenfuldi rendőrőrs ellen? Nyugdíj előtt jól jönne, vagy mi???
A tópartra pakolt csónakokat belepte a hó. Ki kellett venni a kezemet a zsebből, hogy húzzak egyet a laposüvegből. A kristálytiszta forróságból.
Az utolsó hosszú kanyar előtt, ahol 12o-nál kapcsoltam volna vissza az MZ-t negyedikbe, ha nem lett volna hó és lett volna MZ-m, a kis tisztáson ott állt a három hómedve. A kicsi, a középső meg a nagy. Bobbal építettük őket egy hete. Megálltam a maradék folyadék benyelése végett. Egy autó elsercegett a panzió felé.
– Most már be se szállnék!
Az osztrákok úgy mennek a havon, mint szárazon. Jól. Ismerik a havukat.
A holdfénynél belepisáltam a monogramom a frissen esett hóba.
Jól nézett ki.
Van, akinek emlékoszlop jut. Az is jól néz ki.