Igazi Jeffrey Morton

(8. fejezet)

Gyönyörű decemberi reggel.  Bécs, fél kilenc (nem elég?).  Az ausztrál követség előtt, kétszáz kilométernyi berregés után, megáll a VW-busz.  Elhúznak rajta egy tolóajtót.  Csak úgy kívülről. Lehet, hogy belül nem is volt kilincs.  Nagyon jó egy ilyen tolóajtó.  Elnéztem, amíg nyílott.  Ha a busz tele lenne krumpliszsákkal, szempillantás alatt ki lehetne rakodni.  Nem túl magas, nem túl alacsony, pont elég széles.  Tud ez a VW, hiába.

Ez a busz nem volt tele krumpliszsákkal, de tele volt magyarral.  A sofőr osztrák volt.  Felnőttes munkákat a mi időnkben osztrákok végeztek.  Nyolc magyar — velem együtt — tarkállott a járdán a követség bejárata és a busz között.  Tekintgettek körbekörbe, és a seggükbe ragadt nadrágjaikat húzogatták.  Prohászka Kálmán mellettem állva kísérletezett elveszettnek hitt bája visszaszerzésével.

– Igor! Te tudsz járni? — kérdezte.

– Próbálok . Miért szenvedsz, Kálmán? — kérdeztem, hogy enyhítsek saját szenvedésemen.

– Úgy érzem itt magam, mintha kapanyél lennék egy oltáron.

– Miért? Nem kapanyél vagy egy oltáron..,?

A sofőr németül megszámolt minket.  Zehsz, zíben, ojt. A magyar nagyon könnyen kezelhető.  Csak el kell húzni a tolóajtót, a magyar magátöl beszáll, kiszáll, hiba nélkül.  Imádhatnak is az osztrák sofőrök magyart szállítani. A követség előtt álló platánok legtöbb ágához még ragaszkodott egy-két levél.  A járdán nem volt sár és a követség homlokzata nem mutatott magából téglát, betont vagy egyéb ilyen hétköznapi matériát.  Kicsit már sajnáltam is Bécset, amint ilyen szerényen fölkínálta magát, mintegy körítésként, a követség bejáratához.

Az utazást nem a Volkswagen gyár szervezte tolóajtó tesztelésre, hanem az ausztrál követség, meg a menekülttábor.  Úgynevezett interjúra hoztak ide minket, annak eldöntésére, hogy megkapjuk-e a bevándorlási engedélyünket Ausztráliába.

Néhány üvegajtón keresztül eljutottunk egy szobába, ahol volt hat sötétkék szék és sok kép a falon Ausztráliáról.  Pálmás tengerpartról, egzotikus állatokról, bennszülöttekről, a sydney-i operaházról, gigászi építkezésekről, négyméteres dömperkerék mellé állított kétméteres dömpervezetőről. Gondoltam is magamban, ebben az országban aztán nem szaroznak a dömperkerék-gyárak.  És volt még a szobában íróasztal hölggyel, s néhány várakozó nem ausztrál.  Úgy  26 három év körüli kisgyerek, a hozzájuk tartozó kis- és nagytestvérekkel, apukákkal, anyukákkal, néhány nagypapa, nagymama.  Megijedtem.  Lotti is megijedt.  Én nem mutattam Lottinak, hogy megijedtem, nehogy még attól is meg kelljen ijednie, hogy én megijedtem.

Talán húsz perc telhetett el. Ennyit vártam, hogy tisztázódjon a félreértés, de nem tisztázódott.  Ekkor odamentem az egyetelen bútorhoz a szobában, ami nem szék volt.  Mögötte ült egy nagyon elegáns ötven körüli hölgy. Arcán kemény szellemi igénybevétel nyomai.

Megszólítottam:

– Elnézést, asszonyom! Én meg a családom nem a szovjet film forgatására jöttünk, hanem interjúra miszter Jeffrey Mortonhoz.  De valaki, nyilván tévedésből, ebbe a szobába vezetett minket.

Letette, ami a kezében volt, de még nem látta elérkezettnek az időt, hogy fölemelje a fejét. Félpercnyi istentelen szenvedés után látta elérkezettnek.  Egyenesen a szemembe nézett (amitől egy lépést hátráltam) és azt mondta:

– Látja ezeket az embereket? — szemével félkört rajzolt kelettől nyugatig.

– Látom asszonyom.  Derék emberek.

– Azt nem tudom.  De ezek az emberek mind interjúra jöttek Mr Jeffrey Mortonhoz.  Miben segíthetek?

Elnézést kértem, és úgy éreztem magam (a kedvéért), mint akit rajtakaptak, hogy háromfogásos vacsorát akar egy hotdog áráért.  Visszaköltöztem a családomhoz a párás sarokba.

– Mi van? — faggatott Lotti.

 – Majd szólítanak.  Azt mondta a Frau.

Négy óra hossza telt el s már szólítottak is. A követség alkalmazottja elmondta a neveinket (ahogy tudta) és intett, hogy menjünk vele.  Mentünk vele.  Mentünk-mentünk a folyosón, aztán egy résnyire nyitott ajtó előtt megálltunk.  Az ajtón egy név: Jeffrey Morton.  Beléptünk. Mortonnak  tágas és elegáns irodája volt, szép, fiatal tolmácsnője, sötétkék öltönye, és az asztalán egy kis fémtáblája, azon megint a neve: Jeffrey Morton.  "Most már ez az úr itt minimum Jeffrey Morton" gondoltam.  Az nem látszott, hogy miszter Mortonnak volt egy utasítása is: néhány bevándorlási kérvényt elfogadni, a többit elutasítani.  Elfogadni tízből ötöt, százból egyet... ki tudja.

Barátságos volt.  Bobnak kölcsönadta a sárga Machbox Range-Roverjét, amivel fiunk azonnal le is költözött a szőnyegre és másfél óra hosszáig tűrte, hogy vele senki sem gügyörgött.  Valamit megérzett rajtunk.  Valahonnan kitalálta, mennyire örülnénk, ha nyugodtan lenne, amíg mi fontoskodunk Mortonnal.  Egész idióta zarándokútunkon ő volt az egyetlen, aki végig ember tudott maradni.  Neki semmivel sem volt könnyebb dolga, mint bármelyikünknek.  Nyolcvan centi magas volt akkoriban.

Amit interjúnak neveztek, az majdnem barátságos volt, Morton tolmácsnőjének és Mortonnak köszönhetően. A Magyarországra történő visszatoloncoltatás réme addigra ugyan megszűnt, de arra az esetre, ha az ausztrálok mégsem akarnák velünk gazdagítani büszke nemzetüket, kezdtek előttünk kirajzolódni egy — ki tudja, hány évre — menekülttáborban rekedt élet horrorjának körvonalai.

Morton úgy tett, mint akit nagyon érdekel az életünk története és buzdított minket, hogy meséljünk sokat. Egy órahosszányi társalgás után így szólt:

– Maguk Magyarországon nem éltek rosszabbul, mint az átlagpolgár. Miért hagyták ott hazájukat?

– Mert épeszű ember általában nem hajlandó kommunista uralom alatt élni, s én úgy sejtem, hogy a magyar kommunizmus túléli a szovjetorosz kommunizmust is (tévedhetek én is harminc évente egyszer), hacsak nem lesz egy polgárháború.

– Maga egy polgárháborúnak jobban örült volna, mint a kommunizmusnak?

– Ilyesminek nem lehet örülni még akkor sem, ha a magyar kommunizmusnak már az első néhány évébe feltehetőleg többen belehaltak, mint egy közepes polgárháborúba.  Persze legtöbben nem haltak bele, mint tudja.

– Üldözték vagy zaklatták magát Magyrországon?

– Nem üldöztek, mivel nem politizáltam. Zaklatás?  Nem tudhatom, hogy mit ért ön ez alatt a szó alatt.

– Például házkutatások, idézések, kihallgatások, satöbbi - segített Morton.

– Semmi ilyesmivel nem zaklattak.

– Akkor  magukat nem tudjuk politikai menekülteknek tekinteni. Van ez ellen kifogása?

– Van ha nem bánja.  Mindemellett minek tudnak minket tekinteni, ha nem politikai menekülteknek. 

– Két kategóriánk van.  Politikai és úgynevezett gazdasági menekült.  Önöket gazdasági menekülteknek tekintjük. Mi a kifogása ez ellen?

– Az hogy nem vagyunk gazdasági menekültek.  Bár én attól félek, hogy önök egyetlen magyart sem tudnak politikai menekültnek tekinteni.

– Miért gondolja?

– Több okból.  Ha például Magyarországon valakit az önök fogalmai szerint üldöznek vagy zaklatnak - sok ilyen eset van -, az illető az életben nem kap útlevelet, kakálni is csak nehezen tud úgy, hogy a belügyminisztérium ne tudja, milyen hosszút kakált. Azt persze megteheti, hogy átszökik az országhatáron, de ön is jól tudja, hogy ha a hős határőrök észreveszik, lelövik, mint a vaslemezt a lőgyakorlaton. De ha ezt is megússza - ilyen eset is van több -, akkor nem megy Ausztráliába, mert az túl messze van ahhoz, hogy bármit tehessen Magyarországért, hacsak nincs annyi pénze, hogy megvegye.

– Folytassa — bólintott Morton.

– Ami a zaklatást illeti, én például zaklatás nak veszem, hogy az anyanyelvemen nem olvashatok semmiféle sajtóterméket, amit nem kommunisták írnak, íratnak vagy engednek meg leírni. Zaklatásnak veszem továbbá ama tényt, hogy az összes magyar rádió és tv-csatorna egy húgyagyú, buzi csürhe irányítása alatt áll, s zaklatásnak veszem egy részét annak, amit az iskolában tanítanak, s zaklatás nak veszem, ha bárki, bármilyen módon korlátozni igyekszik bármilyen szándékomban, ami egyébként nem törvényellenes.  És ha még van egy kis ideje, zaklatásnak veszem, hogy az ország által eltartott, úgynevezett fegyveres testületek — beleértve a hadsereget — nem a polgárok biztonságát védik, hanem az uralkodó csürhét, magától az őt eltartó polgárságtól.  Én ezt mind zaklatásnak veszem.  Nem veszem viszont zaklatásnak, de nagyon meglepődök, ha önök mindezt nem veszik zaklatásnak.  

Morton bólintott, hogy folytassam, ő figyel. Folytattam.

– A nyugati és egyéb demokratikus országok politikusai folyamatosan basztatják a tahó kommunista "politikusokat" a nemzetközi fórumokon, a sajtóban, meg ahol csak tudják, hogy illene nem sértegetni polgáraik emberi jogait.  Az ENSZ-ben még határozatokat is hoznak néha, annyira allergiásak az emberi jogok sértegetésére.  Aztán a polgár valahogy lelécel, és a nyugati politikusok közlik vele, hogy:  "Sajnálom, kisfiam, te nem vagy politikai menekült, tudod mi vagy!, gazdasági menekült vagy, kisfiam. " Szóval ezért gondolom, hogy önök egy szál magyart sem fognak politikai menekültnek nyilvánítani.

Jeffrey Morton elegáns maradt.  Mosolygott.

– Úgy tűnik, igaza van – mosolyogta.

– Csökkenti ez az esélyünket? – okvetetlenkedtem.

– Nézze, most nem tudok választ adni bevándorlási kérelmükre. Annyit mondhatok, hogy az ügyük állása kedvező, és én személy szerint javasolni fogom az önök befogadását. Csökkenti a pontszámukat, hogy maga ellen jogerős bírósági ítéletet hoztak, még akkor is, ha katonai bíróság ítélte el, és olyan ügyben, amilyet polgári bíróság nem is tárgyalhat. Bevándorlási szisztémánk sajnos nem teszi lehetővé, hogy ilyen jellegű különbséget tegyünk. Önt két hét múlva behívjuk még néhány kérdésre, amit a kémelhárítás egyik alkalmazottja fog föltenni. Akkor megkapja a végleges választ, tehát pontosan két hét múlva. Köszönjük, hogy idefáradtak, mondta az igazi Jeffrey Morton, zarándokútunk addigi legnagyobb prófétája.

Kiváló sofőrünk érkezéséig volt még vagy három óránk. Imádok gyalogolni ismeretlen városban. Lotti mindenhol utál gyalogolni. Az idő nehezen múlt.  Koromsötét volt, mire be kúsztunk a VW buszba. Bob már régen aludt a hátamon, mikor beszálltunk. A hátralévő kétszáz kilométeren képtelenség volt kitalálni, hogy örüljünk vagy rettegjünk. Hm. Levonnak a pontszámunkból. Mintha mondjuk most tanulnék írni-olvasni, harminckét évesen. Nem érthetek mindent. Amíg a krumplifőzelékemet kanalazgattam egy osztrák menekülttáborban, Ausztrália belépett a Varsói Szerződésbe...

A woifsburgi remekmű feltartóztathatatlanul fúrta magát előre a havasesőben.  Valahol félúton a sofőr félreállt egy pihenőben, megpisiltetni a szállítmányt. A büfében találtunk forró kávét, de nem ültünk le, cigarettázni visszamentünk a busz mellé. Köldökzsinór volt a VW, és a sofőr volt az anyukánk. Apukánk nem volt.  Az anyukánk nehezen értette, ha beszéltünk hozzá, de igyekezett. Rendes anyuka volt.  Méltányolta, hogy nem rosszalkodtunk.

Kávéspoharam bedobtam az autópálya zöld kukájába, és tudtam, ha kettéharapom a busz vonóhorogját, akkor sem maradhatunk Európában. De az ausztrál sem mondott sokat. Békésen visszasercegtünk a panzióba. Dicső fogatunk érkezésekor néhány ismerős alak tántorgott az épület előtt.

– Mi van, Igor? Befogadtak? - faggatott Márton, a kamionsofőr.

– Honnan tudjam?!  Gadza... gzadza... gadzagási... gazdagási... gazdasági menekült!  Az vagyok! Világos?