Meleg volt. Fülledt, embert és állatot gyötrő, víz után sóvárgó meleg.

Ott kint, távol a határban, tikkadt juhok legelték a felégett füvet. A juhász valahol a hűsön szívta ócska pipáját, gyöngyöző homlokát törölgetve, munkára buzdította puliját:
- Hajtsd meg Ügyes, no! Hozzad vissza űket!
    Romos kedvvel vágott ki a kutya, a fa árnyékából. Hangosan csaholva terelte vissza az elkóborolt jószágot. Kis idő múlva lógó nyelvvel tért meg gazdájához. Amaz, mint valami alamizsnát, szalonnabőrt vetett neki. A kutya hálás szemekkel falatozott.
    Nem messze tőlük, a tanyaudvaron, tízéves forma kölök játszadozott a napszítta homokon. Apró késével sípot farigcsált. A forgácsok koszos lábára hullottak, de ez mit sem zavarta, annyira belemerült munkájába. A ház előtt, kajszit magozott a gazdasszony. Mellette, a veszettül lobogó tűz fölött, hatalmas kondérban lekvár rotyogott. Lusta komondor heverészett a kapu mellett. Nagy néha felemelte farkát, netán megmozdította füleit, így zavarva el az egyre jobban elszemtelenedő legyeket. Bent a baromfiudvarban tyúkok kapirgáltak reménytelenül. Férjük, a büszke tarajos, szétvetett szárnyakkal pihegett szemétdombján.
    Megszólalt a gyerek:
    – Ídesanyám! Hallgassa csak! – ezzel megfújta a sípot.
    Felkapta fejét a komondor, megugrottak a tyúkok, a szemétdomb ura majd szörnyethalt ijedtében, amikor meghallotta az éles, sivító hangot.
    Kacagott a lurkó, mosolygott az asszony.
- Ügyes vagy Palkó! Még a végin mestör embör lesző! Möglásd!
    Ültéből felpattant a gyerek, odaszaladt a kúthoz. Meghúzta a vödröt, rátapasztotta kiszáradt ajkait, mohón ivott. A hideg víz lefolyt az állán, rá pucér testére. Amikor befejezte, kézfejével törölte meg száját. Odakiáltott anyjának:
    – Idesanyám, oszt apám mikor gyün?
    Megcsóválta fejét az asszony. Foghegyről válaszolt:
    – Addig jó, míg nincs itthol! He, mit akarol vele? Megint bérúg, oszt eltángál!
    Palkó elengedte füle mellett anyja megjegyzését, és összehúzott szemekkel az utat kémlelte. Mint egy magának mondta:
    – Biciklit ígért néköm az apám! Igazi biciklit!
    Legyintett az asszony:
    – Örüjjé ha nem korcsmára köti a süldőkér kapott pízt! Azt te még biciklit akarol? Bomlott vagy te kölök! Möglásd! Mögint bérúgik!
    Mint egy lezárva a beszélgetést felkiáltott a gyerek.
    – Gyön! Ott gyön a!
    És valóban! Egy bizonytalan járású, tántorgó alak közeledett az út porában. Szemmel láthatóan több volt benne a bor, mint az élet. Szinte átbukott a kapun. A kutya rá sem hederített, megszokta már a borissza gazdát. Tovább hajtotta bundájáról a legyeket.
    A gyerek apja elé állott:
    – Idesapám! Hun a biciklim? - kérdezte.
    Nehezen állt lábain az ember. Annál nehezebben már csak a szavakat préselte ki borgőzös, fogatlan szájából:
    – Huss innét te fattyú! A biciglid? Itten van a biciglid te, te Isten csapássa! – ezzel felemelte a kezében lévő demizsont és a gyerek felé sújtott vele.
    De az, mint a gyík, elugrott, és befutott az udvar végében álló istállóba. Ott átölelte a csendben kérődző tehén nyakát, és könnyes szemekkel panaszkodott.
- Látod-e te Piros? Mögint részög! Elitta a biciklimet! A rosseb ájjon a beleibe!
    Közben a férfi betántorgott a verandára és leült az asztalhoz. Kiüvöltött asszonyának:
    – Maris he! Aggy ennem!
    A nő becsoszogott a konyhába. Letette férje elé a lábost, benne valami pörkölt félét, meg a kenyeret.
    Reccsent az ember hangja:
    – Poharat!
    Töltött magának egy pofa bort, tört a kenyérből, és csámcsogva zabált.
    Az asszony tovább tette kint a dolgát, amikor előfutott Palkó az istállóból. Már messziről kiabált:
    – Idesanyám! Idesanyám! Gyüjjön hamar. a Piros... jaj, a Piros!
    Ültéből ugrott fel az asszony. Borult a kosár, a sok finom barack szertegurult az udvaron, de ki törődött most azzal! Szaladtak az istállóba. Bőgött a tehén, istentelenül bőgött. Hátsó fertályából két mellső láb meredt kifelé. A születendő élet első jele. Az asszony látott már ilyet, sőt csinálta is már. Segített már tehén ellésénél, de a Piros, az más! Az még csak üsző, ez az első ellése! Mi lesz most? Hej ha az ember józan lenne! Kihúznák. Hárman csak kihúznák valahogy azt a bornyút! Rákiáltott a gyerekre:
    – Nosza Palkó! Hozzá kötelet! Jó erőset! És hidd ide apádat!
    Elfutott a gyerek, az asszony a kínlódó állatot simogatta:
    – Jól van Piros, nem lesz baj, meglásd,. szép bornyad születik! Segítünk.
    A tehénre azonban cseppet sem hatottak a vigasztaló szavak. Úgy bömbölt, mint akit nyúznak.
    Jött a gyerek, kezében a kötél.
- Apád?
    Megrántotta Palkó a vállait:
    – Részög! Részög mint a csap!
    Közben az asszony kötelet hurkolt az üszőből kilógó patákra. Nekiveselkedett anya és fia. Teljes erőből húzták a borjút kifelé. Bőgött a tehén, keservesen bőgött. Könny csillogott szemeiben. Veszett birkózás kezdődött ember és állat között.
    – Nem gyön! A fene belé! Elpusztul! - szitkozódott az asszony.
    A kötél felsértette kezeiket, csúszkáltak a tehénszarban, vizeletben. Palkó elvágódott, arcába fröcskölt a trágya, vérzett a térde. A borjú nem mozdult. Beleszorult a szülőcsatornába. Az asszony feltűrte ruhája ujját, belenyúlt a tehénbe, a borjú fejét kereste. Vakon tapogatózott:
- Lent van a feje! Az Isten verje meg! Nem bírom fölemelni! Nem bírom!
    Megint a kötelet húzták, cibálták. Az üsző egy hatalmas bőgéssel felbukott, oldalára fordult. Palkó már sírt tehetetlen dühében:
    – Idesanyám, csinájjon valamit! Megfullad a bornyú! Megfullad!
    Egy gerendához kötötték a kötél végit. Nógatták a tehenet.
    – Gyerünk, Piros! Állj föl! Húzd ki magadbúl, húzzad!
    Ostorral verték, hogy felálljon és elinduljon. Mind hiába, az üsző nem mozdult. Már nem is bőgött. Csak szomorú szemekkel, teljesen elgyengülve feküdt a ganéban, és várta sorsa beteljesedését.
- Hej, ha apád hozta vóna a biciklit! Elmehetnél a doktorér! Az segítene, tán még segítene!
    A gyerek ült a tehén mellett, simogatta az állat nyakát, és zokogott:
    – Idesanyám, meghal a Piros! Jaj, Istenem, meghal a Piros! Segíccsen neki, ídesanyám, segíccsen!
    Maris szomorúan csóválta a fejét. Nehezen, mint akinek mázsás súlyok vannak vállain, ment a kúthoz. Vizet húzott, bevitte az üszőnek. Letette az állat mellé. Amaz pihegett a melegtől, kimerülten nézte a vödröt, ereje annyi nem volt, hogy fejét felemelve igyon belőle. Vér folyt az állatból.
- Valami mögpattant benne – mondta az asszony, és magára hagyta fiát Pirossal.
    Bement a házba. Férje saját ürülékében hortyogott a nyári konyha döngölt padlóján. Kezével görcsösen markolta a demizson fülét. Maris mosogatott. Hangosan csapkodva pakolta a tányérokat, evőeszközöket. Kábult álmából felriadt a férfi. Az asszony undorodva nézett rá, annyit mondott csupán:
    - Elpusztult a Piros! Mögdöglött!
    A férfi borgőzös tekintetével fel sem fogta, hogy mi történt. Bambán meredt feleségére. Rekedten ejtette ki a szavakat, miközben felemelte poharát:
    – Aggy innom, he! Tőccs bort mer ketté hasítalak! Nem hallottad? Tőccs!