Emberemlékezet óta ilyen tél még nem ült a tájon.

 Bár, az öregek azt fabulázzák, hogy a századelőn volt már egyszer istenverte hideg, de az lehet ám szóbeszéd is, mint annyi más regölés széles e határban. Erről tán csak az öreg Borcsa néni tudna mesélni ott a faluvégen, de az szegény süket is, meg néma is, meg hát látni se lát már nagyon. Száz szónak is egy a vége, tél volt. A fog vacogtató hideget süvítve segítette, a metsző keleti szél, és akkora hó hullott, hogy a Balogh Zsigáék madárijesztője derékig fagyoskodott a dermesztő fehérségben. Ember és állat melegségre vágyott. Az öreg parasztházak kéményei az ég felé fútták a füstöt, a dühös szél belekapott, magával vitte, és jellegzetes, orrfacsaró szagával telehintette a falut. Az erdő vadjai élelmet koldulva merészkedtek a házakig. Könnyebb dolguk csak a sebes röptű madaraknak volt, ők oda repültek az ablakpárkányra, felcsippentették az odaszórt magvakat, és már szálltak is tovább, újabb élelmet keresni, kutatni. Csupán a gyerkőcök múlatták kacagva, hógolyózva az időt, az iskolaudvaron. A nagybajuszú, szigorú tanító, komoly arccal, panyókára vetett felöltőjében állt a jégvirágos ablaknál. Nézte a hancúrozó legénykéket. Levette szemüvegét, viseltes nyakkendőjével törölte meg annak lencséjét, majd visszabiggyesztette orrára. Szemrevaló mátkájára gondolt, és elmosolyodott. Csoszogó léptek zaja zökkentette ki vidám gondolataiból. Elfordult az ablaktól.

- Jó reggelt kívánok, János bácsi! Hűvös van. - mondta a közeledőnek.

Az öreg pedellus, aki azt beszélte magáról, hogy Vitéz Nagybányai Horthy Miklós főlovásza volt valamikor, tisztelettudón kapta le fejéről viseltes sapkáját, katonásan csapta össze rámás csízmába bújtatott lábait, illendőn köszönt.

 – Jó reggelt, tanító úr! Hűs a nagy dijófa alatt van, nyáron! Ez kérem tisztelettel, hideg! Átkozott hideg! De falatozik má a vörös kakkas! Mingyá meleg lesz, oszt gyühetnek ám a lurkók! - ezzel tovább csoszogott.

A tanító hosszan nézett utána, majd visszafordult az ablakhoz. A kölykök csúf játékot űztek egyik társukkal. Körbe állták a nagydarab, esetlen fiút, és kegyetlen erővel, hógolyóval dobálták. Menekült az szegény, ahogy tudott, elfutott, de utolérték. Erre lekuporodott, kezeivel takarta el arcát, csak azt ne bántsák! De mind hiába! Dobálták mindenhol, teljes erővel szórták rá a havat, közben gúnyosan kiabáltak.

- Ferkó! Ferkó! Hütyü Ferkó! Hütyü, hülye hülye, hütyü, hülye hülye!

A tanító sietve bújt bele kabátjába, szinte kirontott az ajtón. Sípjába fújt.

– Sorakozó! – kiabálta.

A fiúk kelletlenül álltak sorba. Ferkó kicsit messzebb ácsingózott, elnyűtt kabátjáról söpörte le a havat. Sajgott az arca, könny csillogott szemeiben. „Bántották! Megint bántották!” Nem mert közelebb menni, félt a többiektől.

A tanító odament hozzá, megsimogatta fejét.

– Gyere szépen, nem kell félned – mondta a gyereknek.

A riadt szemű a sor végén kullogott. Bementek az osztályba, elfoglalták helyüket. Ferkó a másodikosok padsorában ücsörgött. Évek óta másodikos volt. Nem volt tudása feljebb lépni. A tanító leült asztala mögé, csendben nézte osztályát. Tekintete megpihent Ferkón.

Szegény családból származó, szellemileg kicsit gyengébb társainál, de jó indulatú gyerek. Írta egyszer, osztálya jellemzésekor.

- Állj föl, Ferkó! – Szólt a gyereknek.

Az felállt, és szomorúan nézte a koszos padlót lábai előtt.

- No, fiam! Nézz rám, és mondd el mi történt?

A gyerek félős tekintetét körbe járatta a teremben, majd megállapodott a sarokban duruzsoló vaskályhán. Egy szuszra hadarta:

Bántottakmegintbántottakmatyilacijancsitibimindigõknégyenvernekössze!

Utána gyorsan leült, idegesen babrálta tolltartóját.

- Júdás! – Hallatszott valahonnan.

 A mögötte ülő Lakatos gyerek lejjebb csúszott a padban, és bokán rúgta. Valaki böfögött, a többiek nevettek.

- Elég ebből! Matyi, Laci, Jancsi, Tibi! Álljanak föl! – szólt a tanító, és megint olcsó szemüvegét törölgette.

A négy fiú kelletlenül kászálódott ki a padból. Egyikőjük sem mert a férfi szemébe nézni.

- Kérjenek bocsánatot! Most! - parancsolta a tanító.

Matyi végre felemelte fejét, csodálkozva kérdezte.

- A gügyétő?

- Nem a gügyétől édes fiam, hanem a társuktól! A Feritől! – mondta türelmét vesztve a tanférfiú.

Laci a fogai közt morgott:

- Gügye az tanító úr! Tisztára gügye! – de azért suttogva, nagy nehezen kimondta: - Bocsánatot kérek!

A másik három is valami hasonlót mormogott az orra alatt. Zsibongott az osztály.

- Gügye! Hütye, hütye, gügye!

- Elég – csapott az asztalra a tanító. – Szégyelljék magukat! Nézzék meg, mit tettek!

Ferkó két kézzel fogta be füleit, arcát a padra szorította, hogy ne hallja, ne lássa krudélis társait. Elhalt a zsivaj, elcsendesültek a gyerekek.

A tanító folytatta.

- Miért ilyenek maguk? Miért bántják a társukat? Miért nem játszanak vele?

- Hát mert gügye! – hallatszott valahonnan.

Göcögtek.

A tanító felemelte kezét, csendet intett.

– Most hazamehetnek! Ma délután három órakor a tónál találkozunk. Együtt fogunk játszani! Mindannyian!

A gyerekek csendben szedelőzködtek, nem tudták mire vélni ezt a csoportos játékot. Ilyet még sosem csináltak, de biztosan nagyszerű lesz!

Hazafelé menet, egy páran Ferkó nyomába eredtek. Megint hóval dobálták, gúnyolták.

- Hülye gyerek! Hülye Ferkó! Hütyü Júdás! Gügye, gügye, gügye! – kiabálták.

Szegény fiú, hazáig futott, de utolérték a kapu előtt, és Tibi belerúgott. Ferkó anyja rikácsolva zavarta el őket házuk elől.

Ebéd után Matyi, Laci és Tibi szánkót fogtak, kimentek a tóhoz. Hóembert építettek, hógolyóztak, csúszkáltak a jégen. Párás lehelettel nevettek, amikor Matyi, Ferkót utánzó mackós mozdulatokkal, esetlenül csetlett-botlott a befagyott vízen.

- Csúszkálokmostannebántsatokcsibészek! - hadarta vékony hangon.

Egyre beljebb merészkedett a tó közepe felé. A többiek kiáltoztak Matyinak.

- Ferkó, Ferkó! Hütyü Ferkó!

Az teljesen beleélte magát ostoba szerepébe. Hadonászva ugrabugrált. Egyszer csak óriási robajjal, mint mikor ágyút sütnek el a hegyek között, beszakadt a jég. A mókázó gyerek pillanatok alatt elmerült a fagyos vízben. Társai riadtan futkostak le-föl a parton, tanácstalanul kiabáltak, de nem mertek rálépni a tó jegére. Leghamarabb a szõke tért magához.

 - Laci! Fussá a faluba! Hozzál segíccséget!

Elfutott a fiú, Tibi pedig egy sebtében letört hosszú faággal araszolt a lék felé, hogy azzal húzza ki óvatlan barátját.

Közben a víz alatt életéért küzdött Matyi. Jó úszó volt, kiváló úszó! Haj! Nyáron mennyit fürödtek, hancúroztak itt a tóban, fröcskölték a lyányokat, fejeseket ugráltak. De ez most más! Ez egy idegen, dermesztő közeg! És most könnyűnek ígérkezik a halál. Vizes ruhája, csizmája húzta lefelé, amikor nagy néha felküzdötte magát, akkor keze és feje jégfalnak ütközött. Fogytán volt levegője, tüdeje majd szétrobbant, karikák táncoltak szemei előtt. Fekete karikák.

Fenn a felszínen, közel a beszakadáshoz, sírva kereste õt barátja.

– Matyi! Ne halj meg! Könyörgöm, Istenem, segíts!

Lent a mélyben teljesen elveszítette tájékozódását a fiú. Egyre erőtlenebbül küzdött, egyre lejjebb merült. Lelke már-már búcsút vett testétől.

Egyszer csak egy acélos kar ragadta meg vízzel teli kabátját. Sebesen tolta, taszította a felszín felé, és állatias erővel, szinte kiszakította őt, a fagyos halál karmaiból. Matyinak először a feje bukkant ki a vízből. A csípős levegő élesen vágott tüdejébe. Kapkodva lélegzett, el sem hitte, hogy megmenekült. A part felől, óvatosan tipegve, emberek igyekeztek feléjük. Hosszú kötelekkel húzták ki őket a fák alá. Ott ültek egymás mellett, reszketve a hidegtől. Pokrócokat, kabátokat terítettek rájuk, előkerült egy butykos, erős pálinkát töltöttek vacogó fogaik közé. Matyi csak most, a biztonság teljes tudatában fordította oldalra fejét, és nézett megmentőjére.

Ferkó volt az! A hütyü.

Nem szólt semmit. Nem mondta, hogy köszönöm, egyszerűen nem talált szavakat.

A tanító úr leguggolt a gügye mellé, megsimogatta vizes haját, és annyit mondott:

- Nagy dolgot tettél fiam! A legnagyobbat, amit ember, emberért tehet!

Ferkó nem értette a dicsérő szavakat, csodálkozott. Hisz nem tett ő semmit! Csak kihúzta társát a vízbõl. „Hamáolyanhülyevóthogyajégrementésazbészakadtalatta” – gondolta.

Csak akkor értette meg, hogy jó dolgot cselekedett, amikor egy tétova, hideg kéz átnyúlt a másik takaró alól, megfogta elgémberedett kezét és megszorította.