Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Nem tudom, hogy mit csináljak.

    Ha feladom magam, az egyenlő a halálos ítéletemmel. De ha esetleg életben hagynának, akkor itt fogok megrohadni a pincében, vagy száműznek valahová, a messzi Szibériába. Viszont, ha azt hajtogatom, hogy német vagyok, azt meg nem hiszik el. Vagyis! Akkor is itt fogok megrohadni a pincében, vagy száműznek Szibériába.

    Tanulság? Tanulság, az van bőven! Először is, ha nem csörren meg a telefon, akkor nyugodtan felkötöttek volna, aztán most röhögve ülnék egy felhő szélén, és nézném azt a sok egymást gyilkoló barmot a földön. Tehát az összes telefont ki kell tiltani a vesztőhelyek környékéről.

    Másodszor: már réges-rég végeznem kellett volna a jó öreg Sammel.

    Harmadszor: végeznem kellett volna a svéddel is.

    Negyedszer, és ez a legfontosabb: ha már a többi nem sikerült, akkor egy óvatlan pillanatban, de csakis akkor, amikor nem figyelek oda, végeznem kellett volna magammal, hogy ezt megússzam.

    Nem tudok elaludni, nem jön álom a szememre. Motoszkálást hallok a sarokból. Felkönyökölök, egy háromkilós patkány játszadozik az evőeszközeimmel. Óvatosan lehúzom az egyik bakancsomat, hozzávágom. Visítva elrohan. Most biztosan bepanaszol a társainak, lehet, hogy patkányinváziós éjszakám lesz. Felkelek, visszahúzom a bakancsot.

    Dörömbölök.

    Valaki kinyitja az ajtón lévő kisablakot.

    - Mi kell? – kérdezi egy dörmögő hang.

    - Cigi!

    - Majd hétfőn! Akkor van mahorka – közli, és becsapja a rés ajtaját.

    Érdekes! Nevei vannak a napoknak. Ettől teljesen elszoktam.

    - Hétfő. Hétfő – ízlelgetem a szót, és megpróbálom felidézni, hogy mit is csináltam életem utolsó, szabad hétfőjén. Nem sikerül.

    Megint sétálok, kirakatokat nézegetek, kezdek meghülyülni.

    Sok halált láttam már! Életem folyamán már a halál összes arcával találkoztam. Legalább is azt hiszem. Láttam szívrohamot, akasztást, lövést, lefejezést, vízbefúlást, és még a rosseb tudja, hogy mi mindent! De ez most sokkolt. Biztos, hogy a körülmények teszik, meg be is vagyok szarva. Lehet, hogy ez az állat legközelebb rám mutat?

    Kedvező kilátások.

   Ismét felcsapják ajtómon a rostéjt, beadják a kajámat. Valami leves, gusztustalan mócsinggal. Pokoli éhség gyötör, de nem bírom megenni. Száraz, fekete kenyeret majszolgatok, és úgy érzem, hogy évek teltek el, mióta itt vagyok.

    Tangózok, és közben taposom a svábbogarakat. Mikor végzek, egyenként berugdosom őket a priccs alá. Csinálok pár fekvőtámaszt. Gyenge vagyok. Valahogy meg kéne ennem a kajámat, feltéve, ha túl akarom élni.

    Remegő karokkal visszafekszem, gondolkozom.

    Számomra megoldatlan, hogy miért kell meghalnia a két elnöknek.

    Rendben van, ezek kinyúlnak. De hát jön helyettük másik, és azokat is anya szülte, azok is emberek, és mint a legtöbb ember, ők sem lesznek tökéletesek. Akkor őket is megölik? Elképzelem, hogy aki hibázik, azt kinyírják. Két héten belül üres lenne a bolygónk.

    Csukott szemmel falatozom. Legyőzöm undoromat, és kikanalazom a levest.

    Utána ülök a vödrön, és rohadtul vágja a seggem.

    A távolban megint sikoltozik valaki. Olyan, mintha nyúznák. De az udvaron látottak után már semmin sem csodálkozom.

    Megpróbálok aludni. A három szerencsétlennel álmodom. Térden állva rimánkodnak az életükért, de annyi az esélyük, mint az ebédre szánt csirkének vasárnap délelőtt.

    Most már mindennap megeszem a levest. Megszoktam. A verést is meg lehet szokni, a szart is.

    Tudja a fene, hogy már milyen régen nem szóltak hozzám. Nem faggatnak, nem fenyegetnek. A pszichés hadviselést választották. Abban bíznak, hogy a körülmények hatására majd csak megtörök.

Beadják a cigi adagomat. Tíz darab, és ugyanannyi szál gyufa. Ezt kell beosztanom egy hétre. De legalább megtudtam, ma hétfő van.

    Mielőtt teljesen rám rozsdásodna a cellaajtó, értem jönnek. Kezeimre bilincs kerül, visznek. Ismét az udvaron sorakozunk. Most nem esik az eső, de tiszta víz vagyok, és remegek a majrétól. Mögöttem behugyozik az egyik idős rabtársam, van, aki elájul.

    Az osztag ismét nyolc főből áll.

    Jön a tetű, kiválasztja a mellettem állót, és még két másikat. Közülük az egyik szinte még gyerek. Négyen cipelik a falhoz. Sikoltozik, szerencsétlen az édesanyját hívja segítségül.

    Lehajtom a fejem, nem akarom látni.

    Ropognak a fegyverek, aztán csend van. Végtelen csend.

    Visszakísérnek a cellámba, és szégyen ide, szégyen oda, letérdelek a koszos padlóra, és elmondok egy imát.