2010.10.07. 06:49, S. Szabó István
A hatalmas folyó, méltóságteljes lassúsággal hömpölygött medrében. Két horgász próbálgatta szerencséjét a kavicsos, néhol füves parton. Serkenő bajuszú, fiatal gyerkőc feltűrt nadrágban ácsorgott a térdig érő, langymeleg vízben. Társa, az idős bácsi, kint ücsörgött kicsi sámliján, és faragott bicskával szalonnát falatozott. Kenyeret, hagymát tömött foghíjas szájába, majd lassan, minden szót alaposan megfontolva szólalt meg.
- No eccsém! Menni kéne! - lenyelte a falatot, úgy folytatta - Vár a bannya!
A suhanc távolabb hajította készségét, úgy válaszolt mintha a vízhez szólna.
- Várjunk még nagyapa! Hisz még semmit sem fogtam az új botommal!
Megrántotta vállát az ősz öreg. Legyintett.
- Nem is fogól! Mit gondósz mér szalonnálok? Meleg a víz, nem járnak a halak!
A fiú ismét tekerte az orsót, a damil szántotta a vizet. A horog szűzies fényében ragyogva emelkedett ki a mélyből. Ismét, mint már annyiszor a nap folyamán, ismét üres volt. A feltűzött kukacok titokzatos módon eltünedeztek róla.
- Megint lezabálta! Nézze öreg! Megint leette!
- Leázott! - mormogott amaz.
Beleköpött a vízbe.
A túlparton fürdőzők sikongattak, nem messze tőlük evező csobbant. Valaki kiabált. – Dobd ide, dobd már ide!
Az öreg megvetőn szólt.
- Turisták, hogy a franc essen belé! Ezeket is itt eszi a rosseb! – lassan, komótosan csomagolta össze a megmaradt ételt. - Most már uccse fogól semmit eccsém! Jer mennyünk!
Aztán, hogy alátámassza mehetnékjét, szétszerelte parton heverő kopott botját, óvatosan tette el a horgot és a féltve őrzött orsót - Ez a bot lelke. - mondogatta unokájának - A jó orsó a nyitja mindennek. Ha jó a racsli, erős a bot, akkor az ember a Titánikot is kiemeli. Úgy ám!
- Várjunk még nagyapa! Lassan lemegy a nap, és beindulnak a potykák! – mondta mintegy könyörgőn a suhanc, közben szemeivel szuggerálta a vizet, történjék már valami.
Az öreg már a biciklire kötözgette fel a felszerelést. Háttal állt a gyereknek, így csak a kiáltását hallotta.
- Megvan! Nézze öreg! Megfogtam!
Megfordult a bátyó. Csak azt látta, hogy unokája küzd a víz alatti szörnnyel. Veszettül hajlik a bot, feszül a zsineg! Elengedte a biciklit, zörögve hullott a földre. Szétgurult a termosz, földre került a maradék kenyér, de ki törődött vele! Ugrott, sietett segíteni a sihedernek, aki keményen állta a sarat a meghajló bot mögött.
- Engeggy neki! Hagy fáraggyon az a dög! Gyerünk Pali! Úúúúgy! Mostan húzzad! Húzzad kifelé! Gyün már!
A fiú kivörösödött arccal fogta a botot, kezelte az orsót és a féket.
- Mindjárt kint van! Segítsen papa!
Amaz merítőhálóval, hosszú nadrágban, cipőben már bent állt a gyerek mellett a vízben, de nem érdekelte. – Hisz a gyerek cápát fogott, bálnát! - lesz miről beszélni, mesélni a korcsmában!
Már majdnem kint volt. Óvatosan tette alá a merítőt. Együtt emelték a víz felszíne fölé. Megállt bennük a szó, elakadt a mozdulat. A hálóból egy ócska, levált talpú, viseltes bakancs nézett velük farkasszemet. Régi gazdája megvasaltatta a sarkát, de a leváló talppal nem volt mit kezdeni. Madzaggal kötötte oda a felső részhez. De, aztán ahogy az a megunt tárgyakkal lenni szokott, kihajították a sokat megélt lábbelit egy fiatalabb, jobb állapotú kedvéért.
Kettejük közül az öreg tért magához hamarabb:
- Ni! Ez csak egy bakkancs! - felnevetett-- No fijam! Most már mehetünk! Fogtá valamit, de rendesen!
A gyerek óvatos léptekkel partra vitte zsákmányát.
- Ne bomój hékás! Dobod el azonnal!
Nemet intett fejével a suhanc. Áhítattal mondta.
- Dehogy dobom! Az új botommal fogtam.
Ezzel a zsákmánynak kijáró tisztelettel bele tette a halaknak szánt szákba. Szedelőzködött. Az öreg még mindig a vízben ácsorgott, és valami megbolondult kölökről tartott előadást, csak úgy magának. Nagy nehezen elkészültek, a zsákmány a kormányra került. Lassan elindultak a kitaposott ösvényen. Pali visszanézett a sokat látott folyóra. Békésen, sötétzölden hömpölygött évezredes medrében. Odakiáltott az elől tekerő nagyapjának:
- Holnap kifogom a párját! Mit szól öreg?
- Bolond vagy te gyerek! Oszt minek neked a párja?
Nem válaszolt, taposta a pedált. Arra gondolt, hogy mindenkinek van valahol egy párja. És az a boldogság, ha együtt vannak.
Meghallotta az öreg hangját:
- Nem hallod kölök? Minek neked a párja?
Tekerték tovább a pedálokat, hangosan csupán ennyit mondott:
- Csak! Mer¢ köll!
Nékem is épp kőne egy pár - bakkancs!