Apám nagy horgász volt. De milyen nagy! Volt, hogy napokra eltűnt, aztán mikor előbukkant, akkor nagy néha, még hal is ficánkolt szákjában. De csak nagyon néha, mert nem volt szerencsés pecás az öregem. Haj, pedig mennyire készült a halakkal való találkozásra! A szertartás már pénteken kezdetét vette, amikor a gáz lobogó lángja fölött csalit főzött magának, no meg a potykáknak. Édes grízt rotyogtatott hosszú percekig. Addig kavargatta, kevergette, míg keménnyé, gyúrhatóvá nem vált a massza, aztán elzárta a gázt, és hagyta kihűlni. Majd hatalmas gombóccá formázta, nejlon zacskóba rakta, aztán a zsákjába. Következett az ólmok és horgok kiválasztása, megkötése. Mindent szétpakolva ült az asztalnál, ráérősen válogatta a másnapra szánt készséget. Ilyenkor persze jó anyámat az idegösszeomlás kerülgette, mert kicsi lakásunk lévén, nem annyira tudta dolgát tenni a konyhában. Aztán mikor öregem megvolt a hurkok kötésével, akkor következett a bot kiválasztása. Abból is volt vagy 20-30 darab. A többség jófajta bambusz, és persze volt neki már a legújabb típusú, ragasztott is. Én nem tudtam, mit jelent az, hogy ragasztott, de Ő nagyon büszke volt rá, tehát, csak valami jó darab lehetett. Sok időbe tellett, mire végignézte, végig fogdosta mindet, suhintott velük, mintha verekedni indulna, majd eldöntötte, melyik az a három szerencsés, amely elkísérheti őt a másnapi kalandra.

A kaland általában Pestlőrincen zajlott. Nem is tudom, megvan e még a tetthely, a Guttman és a Balázs tó, hisz jó negyvenöt éve nem jártam arra. A Guttman egy meglehetősen nagy, két tóból álló horgászhely, ahol akkortájt valóban szemmel láthatón ficánkoltak a halak. A Balázs egy csendes kis utca végi, apró tavacska, bekerítve drótkerítéssel, meredek parttal. Ide én szívesebben jártam, talán azért, mert kevesebben voltak, nagy volt a csend, és néha én is fogtam apró kis keszeget, melyet aztán anyám sűrűn beirdalt, paprikás lisztben megforgatott, zsírban megsütött. Fenséges volt!    

Tehát jó apám néha engem is magával vitt, hadd szórakozzon a kölök. Akkortájt tanulgattam az írás és olvasás tudományát, és mindig friss élményekkel leptem meg szájtáti társaimat. Ha jól belegondolok, én nem is annyira a horgászást szerettem, - hisz még a bedobás sem ment igazán, a horgok megkötésről nem is beszélve – hanem a közeget. A sok megszállott, nagyotmondó, apámhoz hasonló horgászt, akik minimum három Moby Dicket kifogtak minden évben, pont akkor, amikor még, vagy már, senki sem járt a parton.

Egyik nyári napon, péntek volt, apám szólt, hogy másnap horgászverseny van a Guttin, – így nevezte a Guttmant, mintha pertuban lettek volna – szeretné, ha én is vele mennék. Az ok roppant egyszerű volt. Így több bottal tudta felvenni a versenyt cimboráival. A fent említett sorrendben elkészítettük felszerelésünket, bepakoltunk, aztán kora hajnalban villamossal és busszal útra keltünk.

Rengeteg horgász gyűlt össze a parton. Eszegettek-iszogattak, várták a sorsolás kezdetét. A horgászhelyeket beszámozták. Minden versenyző kalapból húzta ki azt a helyet, ahol a délelőttöt tölti majd, a jó fogás reményében. Amikor apám kihúzta a számot – sosem felejtem, azóta is játszom a lottón, a 27-t – sorra odajöttek a versenyzők és gratuláltak. Azt mondták, ez a tó legjobb helye, nekik kár bedobni a készséget, mert mi vagyunk a nyertesek.

No, letelepedtünk az annyira irigyelt partszakaszon, és mikor elhangzott a jel, akkor bedobtuk horgainkat. Irtózatosan meleg volt. Türelmesen várakoztunk, semmi. Néha ittunk egy korty vizet, néha ettünk egy falat ételt, semmi kapás. De még egy mozdítás sem. Körülöttünk néha megcsobbant a langyos víz, békák brekegtek.

- Menj, nézz körül, a többiek hogy állnak! – mondta apám, és ismét kihúzta az egyik horgot. A csali érintetlenül pompázott a kampó végén.

Elindultam. Tulajdonképpen tetszett, hogy én vagyok a kém, aki majd szállítja a híreket. Nem tudom a többiek, hogy csinálták, de szinte már mindenki fogott valamit. Ki kisebbet, ki nagyobbat, a legtöbb versenyző parthoz kötött szákja ficánkolt a vízben. Amikor visszamentem a „jó hírrel”, nem szólt ő egy szót sem, de láttam az arcán, nem örül a többiek szerencséjének. No mindegy, tovább küzdöttünk, mondanom sem kell, sikertelenül. Amikor lefújták a versenyt, nemhogy halunk, de még egy árva kapásunk sem volt. Meg sem vártuk az eredményhirdetést. Összepakoltunk, és irány haza.

A Nagycsarnoknál jártunk, amikor apám, aki addig egy büdös szó nem sok, annyit sem szólt, hirtelen megtorpant. Tarkóra tolta svájcisapkáját, kezembe nyomta a horgászbotokat.

- Maradj itt, ne mozdulj! – parancsolta, és eltűnt a csarnok bejárata mögött.

Türelmesen várakoztam, néztem a siető vásárlókat, a csarnok előtt áruló kofákat, hordárokat.

Egyszer csak megjelent. Egy hatalmas halat cipelt újságpapírba csomagolva. Olyan nagy volt a ponty, hogy majd összecsinálta magát alatta.

- Gyere utánam! – intett a fejével, és megindult a park irányába.

Követtem.

Az első padnál megállt, letette a halat. Sietve bújt ki hátizsákjából, kicsomagolta a félholt állatot és bele tette szákjába. Aztán lehuppant a padra, elővette a fogási naplót, és gondosan belejegyezte a ponty paramétereit, mintha fogta volna.

Dermedten néztem.

- Kérsz egy fagyit? – kérdezte hirtelen.

- Igen. – rebegtem. – Csak anyu nem engedi, a torkom…

- Ne törődj vele! – simogatta meg fejemet. – Nem mondom meg anyádnak, ehetsz egy nagy adagot.

Vállára kapta a szákot, és a szájtáti érdeklődők tekintetétől kisérve elmentünk a cukrászdába. Megkaptam a fagyit.

Már a tölcsér végénél jártam, amikor megszólalt.

- Anyádnak erről egy szót sem! Rendben?

- Aha. – feleltem.

Amikor hazaértünk és a telepen mentünk keresztül, - apám büszkén, vállán a hatalmas hallal - gyerekhad csapódott a nyomunkba, mert ilyet még életükben nem láttak. Anyám is örült, hisz jól jött a friss hús azokban az ínséges időkben.

Másnap hatalmas lakomát csaptunk rántott pontyból és halászléből. Eljöttek keresztapámék is, hisz a nagyfogásnak igen hamar híre ment. Főleg úgy, hogy öregem igen szép kis történetet kerekített hozzá, melyet mindenki szájtátva hallgatott. Volt abban minden! Damilt szaggató, botot vízberántó kapás, küzdelem a víz alatti szörnnyel, aztán a két órán keresztül tartó fárasztás, végül a kiemelés, melynél több horgász segédkezett, mint a Góliát nevű bálna kiemelésénél.

Tehát falatoztunk. Már túl voltunk a hallén, és már benne voltunk a finom rántott ponty élvezetében, amikor anyám megszólalt.

- Ugye ezt a halat dinnyével fogtátok? – kérdezte apámtól, közben úgy láttam, mintha apró mosoly bujkálna szája szegletében.

Apám kezében megállt a villa, merev tekintettel állta anyám tekintetét.

Rekedten mondta.

- Nem értem, drágám.

- Mondom, ezt a halat dinnyével fogtátok, nem?

- Az meg milyen? – kérdeztem, és tudtam a lelkem mélyén, ebből nagy lebukás lesz.

Anyám most már vidáman mosolygott. Látta apám fészkelődését a széken, tudta, hogy megfogta a nagy hohót.

- A horgász - mondta lassan, kimérten, minden szót gondosan formálva – vásárol egy nagy görögdinnyét, szép, egyenlő darabra, lehetőleg apróra feldarabolja, és azzal eteti be a halakat.

- Marhaság! – vágta rá apám, nem sok meggyőződéssel.

Anyám nem nagyon hagyta magát kizökkentetni mondandójából, rezzenéstelen arccal folytatta. Gondolom belül kuncogott, jót mulatott rajtunk.

- Tehát, beeteti a dinnyével a halakat, aztán leül a fa alá. Megvárja, míg kijönnek a partra pisilni, és összefogdossa őket.

- Na de… - hebegte apám.

- Na de, - folytatta anyám. – nem találtam a szájában horognyomot, úgyhogy, én erre gondoltam. Na jó étvágyat. 

Ezzel a tányérja fölé hajolt és falatozott tovább.

- Marhaság! – dünnyögte megint apám, de nem nézett anyámra. Rákvörös arccal próbált némi húst lefejteni egy óriási szálkáról.

Este, vacsora után persze, következett a történet töredelmes bevallása, amin nagyokat nevettünk.

Azóta sok év telt el. A nagy fogás hiteles történetét már csak ketten őrizzük. Anyám és én. Apám sajnos már az égi Guttiban áztatja horgait.