Molnár V. Józsefnek és Halmy Györgynek.

„hogy visszasejtesedjen                                                                                                    

hogy visszasejtesíthesd”                                                                    

                               (Parancsolat)

     „A valódi gondolkodás olyan új realitással ajándékozza meg az embert, ami átélhető és magától értetődő. Talán bizonyíthatatlan: de érintésére létünk egésze megrendül, hívására szívünk és elménk ágy végre, hogy nevén nevezték."*

Így lép be képzetem szerint a VISSZASEJTESÍT gondolatköre, fogalma szinte Parancsolatként verseim világ-egészébe. Ami számomra arról is beszél, hogy ebben a mindennapi valóságtól elrugaszkodott világban, ahol élünk, s ahol szinte mindent, de mindent lerántottunk már a tények szintjére, ahol nemcsak a szentségtartót, de ahol a fejünk fölött elbitangolt vérverítékes 20. századunk aranykori „Minden-egészének"diribdarabjait is porrá zúzatta már velünk a történelem.

     Ezért itt, a harmadik évezred narthexében, előterében téblábolva a virágvasárnap(ok) ünnepélyesen kétes ígéreteivel, a feketevasárnap(ok) misztériumával, reményével, s a fehérvasárnap(ok) hitével stációról stációra a Passiónkat járva, kívánatos lesz, addig, amíg nem késő, sürgetően visszatalálnunk „a elíziumi mezején át" a mindennapi valóság EGY és oszthatatlan szívébe.

     Ebben az összefüggésben, bizakodón állíthatom, hogy a túlontúl szenzibilis, érző embert, a lelke mélyéig ma is az „igazi" misztikusak érintik meg igazán. Engem szinte „betegesen”  ők vonzanak ma is. Vagyis, az a fajta klasszikus és neoavantgárd alapokon építkező poézis, amit Pilinszky János „hyperrealista költészetnek nevez.

     Ebben az értelemben olyan verbális és vizuális nyelvet kerestem, keresek nap mint nap, a lelki rokonaimmal, az élő misztikusokkal, a metafízisz gyönyörűivel egyetemben, ami a közös európai emlékezet  kitörölhetetlen archetípusú jeleivel, képeivel, hangjaival, szavaival és mondataival, talán az utolsó pillanatokban még mindig létre menthető, újra felépíthető, hiszen egyes elemei tudatunk legmélyén engramok, emléknyomok formájában, a sejtések szintjén még most is léteznek.

     Ez az a nyelv, amelynek összetevője a judeo-keresztyén művészetek „őskorában" keletkezett, ezt ké¬pekben, gondolatokban, eszmékben, ideákban a művészetek, a költészet hullámhosszán kívánatos napjainkban is visszasejtesítenünk. A kor parancsa ez!

     Valójában arról a Hamvas Béla-i „redukcionizmus"-ról van itt szó, amely a sejléseken, megsejtéseken, intuíciókon alapuló alkotói folyamatot célozza, mint olyan diagnózist, amely a világ, a „Mi" világunk soK(k)FéLeSéGét idegrendszerünkben, sejtjeinkben, génjeinkben szétkötött és kihegyezett szálaival művészi eszközökkel visszavezeti, vagyis visszaSejtesíti az EGY- Féleség(re)hez.                    

      Ébredés. Inkarnáció. Újjászületés. Feltámadás.

      Ez utóbbi két fogalom más-más kultúrkörből származó átlényegülésében, annak írmagjában a receluralisatio, vagyis a visszaSejtesedés lehetőségének csírája egyként van jelen, szinte pattanásig feszülten. Ezért is kívánatos napjaink teremtő képzeletével, együttgondolkodásunk reménységével újra és újra kibontanunk, létre mentenünk, az egyre inkább töténelmietlenné váló tér és idő homályából előhívnunk az isteni lényeget. Mondjuk úgy, mint ahogy azt egykoron a kódex-irodalom hősei, az illuminátorok tették, akkor, amikor megvilágosodott elmével, színes kezdőbetűkkel díszítették kézírásos könyveiket, megsejtetve a Biblia mélyebb, metafizikus, a transzcendensbe vezető lényegét, mintegy rávilágítva könyveik iniciáléiban az isteni idea máig ható, imádsággá átlényegülő üzenetére.

                                                                                                                            Vámosmikola, 2008. május 5.