Budapest felé autózva azon gondolkoztam,

micsoda költségbe kerül az egyszerű ember fiának, ha gépkocsit tart. Mert ugye, megvesszük a kiszemelt autót, kifizetjük az eredetiség vizsgálatot, a törzskönyvet, az átírási költséget, és a Kötelező Gépjármű Felelősség Biztosítást.

Az utóbbi a legfontosabb. Mert ha nincs biztosítás, akkor jön a bünti. Figyelmeztetés, pénzbírság sőt! Még a gépkocsit is kivonhatják a forgalomból.

Hát kell ez nekünk? Ugye, hogy nem.

 Na most e rövid, de hatástalan bevezető után elmesélem azt a történetet, ami miatt billentyűzetet ragadtam, bizonyítva azt, hogy az autónál veszélyesebb üzem is birtokunkba kerülhet.

 Megérkeztem a fővárosba. Optimistán, fegyelmezetten, pénzzel teli bukszával. Mert ha nem mondtam volna, a parkolás sem egy olcsó mulattság annak, aki volán mögé ül. Kocsimat a belvárosban hagytam, kifizettem a horribilis parkolási költséget, – melyben nincs benne a féltve dédelgetett négykerekű őrzése – és sétára indultam. Utazásomnak egyetlen célja volt. Szerettem volna egy kalapot. De nem akármilyen kalapot, hanem egy nyúlszőr kalapot.

 A kalap régi, gyermekkori vágyam netovábbja volt. Mindig csodálkozva néztem a semmitől sem visszariadó, délceg férfiakat, akik halált megvető bátorsággal viselték fejfedőjüket, esőben, sárban, irodában sőt! Még az ágyban, intim pillanatokban is.

 Már több órája róttam az utcákat, amikor végre! Az egyik kirakatban megpillantottam áhítatom tárgyát. Betértem az üzletbe, és végre, a kezemben foghattam, a fejemre tehettem azt a gyönyörű nyúlszőrt.

A tükörben nézegettem magam. Hol a szemembe húztam, mint valami gengszter, hol félrecsaptam, mint egy kedves csirkefogó, hol tarkómra toltam, mint egy blöffölő kártyás. Aztán gondoltam egy merészet. Fizettem, felkaptam felöltőmet, és fejemen a kalappal kiléptem az üzletből. – Irigykedjenek csak a kalaptalanok! – gondoltam magamban, és eszembe sem jutott, hogy micsoda balszerencse sorozatot indít el ártatlannak tűnő fejfedőm.

 Alig tettem pár lépést a délutáni csúcsforgalomban, amikor egy fondorlatos szélroham letépte fejemről a nyúlszőrt. Ijedten kaptam utána, de a kalap már a kocsiúton száguldó autók közt gurult. Ugrottam, nehogy baj érje! Éktelen dudálást, fékcsikorgást, majd fémes csattanásokat hallottam. Valaki sikított. Futtában láttam, hogy egy sötét színű autó belerohan az egyik üzlet kirakatába. A járdán egy nő feküdt, furcsa testtartásban.

 Előttem kacagva repült kalapom. Már-már utolértem, amikor egy gonosz szélroham még magasabbra, még feljebb repítette fejfedőmet, majd hirtelen odavágta a villamossínek közé.

 Megdermedtem!

 Fülsiketítő csilingelést hallottam. Tudtam, hogy vége.

 Utolsó erőfeszítésemmel elrugaszkodtam a földről, szinte úsztam a levegőben. Valakit meglöktem, egy éles sikolyt hallottam. – Béla, a lábad! – Ott feküdt a férfi, tőle négy méterre a lába. Iszonyat! Iszonyat, mert a kalap ismét repült, és hangosan röhögött a tragédiákon.

 Átrohantam egy kerékpáros előtt. Szegény fickó! Ő sem ül többé nyeregbe. De a kalap fent száguldott, és gonoszul pörögve szórta a halált amerre elhaladt. Belefáradhatott a sok borzalomba, mert hirtelen irányt változtatott, és megpihent egy villanyoszlopon.

 Ott a magasban szerelők dolgoztak. Egyikőjük, egy névtelen mártír, kezét nyújtotta fejfedőm felé. Szinte már hozzáért, de huss! A kalap ismét repült. A férfi megingott, és halált hívó sikítással a mélybe zuhant. Tompa csattanás hallatszott.

 Kalapom ismét aláereszkedett. Csendben pihent a virágbolt előtt. Egy férfi lépett ki az üzletből, kezében virágcsokor. A kedvesének vehette. Körülnézett, elindult keresztül a kocsiúton, a járdasziget felé. A gonosz nyúlszőr egyenesen az arcába ugrott. A férfi megijedt, megtántorodott. Jött a busz. Az elárvult csokor ott feküdt az út porában.

 Rohantam a gonosz után. Már a Duna parton jártunk. Ez a szemét mindig öt lépéssel előttem. A téren gyerekek játszottak.

- Ne! A gyerekeket ne bántsd! – sziszegtem – Mert megfojtlak. Azt persze nem tudom, hogy lehet egy kalapot megfojtani, de ez most nem számít. Megrettent fenyegetésemtől, mert átrepült a srácok feje felett, és pimaszul, önelégültem lefeküdt a rakpart lépcsőjére.

 Lábujjhegyen osontam mögé. Megragadtam karimáját. Feltámadt a szél. Ismét ki akart ugrani kezeim közül! Keményen megmarkoltam, és viaskodva tántorogtunk le, egészen a folyó széléig.

 Hirtelen ötlettől vezérelve a vízbe löktem. Ott álltam a parton. A nyúlszőr méltóságteljes lassúsággal úszott a zavaros habokon, majd lassan alámerült.

 Szomorúan sétáltam autómhoz. Megkerestem a parkoló őrt, és kifizettem a büntetést. Ugyanis tovább parkoltam a megengedettnél.

 És egész úton hazafelé azon gondolkodám, vajon mikor fognak összeülni a magyarországi biztosítók, és mikor vezetik be a Kötelező Kalap Felelősség Biztosítást.

 Mi lesz akkor velük, szegény kalaposokkal?