ÓDA A SZIPOGÓ ESŐHÖZ2010.10.10. 08:12, Turcsány Péter
El tud-e indulni a száj,
sűrül-e felhőkké torokban a hang,
tud-e zuhogni í az ú-ba fejjel lefelé,
tócsákba, kutakba,
a gondolatjel aszfaltjára
az í hang cseppje
Könnyebbülsz-e, ha sz-szel szipogva
szemerkéled tele a sort,
szapora sziszegéssel?
Mert levél a földdel összeázik;
az óltetőn dobolást hallgat,
a kutya csak álmában kajtat.
Kinek, mije fáj ennyire a föld alatt,
hogy borogatássá áll össze a sár,
iszapfürdőt milyen kín vesz?
A lét rendje milyen toll- és zsírpárnák
alatt lapul az ázó ágakon?
Gyökerek részegednek a víztől,
hogy másnaposan a napban
fényesedjen a fenyves?
Vagy ez kell a kopasz fáknak,
holnap könnyebben hadonásznak?
Hej, milyen ünnepre fényezed
palatetőnket, eső?
Felmosóronggyal
kicsoda tisztogat itt?
Mert légcsöveinkig, artériánkig
kellene már zubognod,
bevert fejeinkről
kell a vért lemosnod,
nem kellene vak természetként
kopognod, egyre kopognod, –
ne belénk töröld a
taknyod!
Mert igen szép, mikor száradni kezd a kökénybokor,
száradni kezd a rakpart,
de szapora zuhogásod végtelen,
szemerkélésed, mint bolond agyban a kopogás,
szünetlen ballada.
Mint a szavakat képző szervben a nyál,
úgy forgatsz te bennünket egyre.
Egyszer nyelvedre veszel és köpésedtől
ki tudja, hová hull az ember?
Ma nem köpködsz villámokat,
szavaim is csak szipognak,
átázott falak sószintje emelkedik;
álljon bele Isten lábába a reuma,
mert nem az eső zokog ma.
Asztmás, köhögős káromkodás,
a kilépett Tisza
visszatért lábnyoma,
a ki nem cserélt “gátőrlakás”,
a meghallgatatlanok szitka
kikapcsolt villanyok
– az eső így dadog –
megszólalása nagyon ritka.
A helyezkedésre képtelen
áthelyezettek,
ütöttek, vertek
sárdagasztása nem énekel.
Csak motyog, esőként magában,
és kopog, mint rokkant,
helye hol nincs, hol van,
üvöltene éjjel gatyában.
Mert ízben, csontban, ízületben
csak halálos rák van,
szab a rothadásban
végső küllemet, rendületlen.
Hazádnak, ó magyar, légy híve;
bár az hontalan,
kinek gyásza van,
de szava, de hatalma nincsen.
|