Aztán, amit a híradóban látok, attól kis híján lehidalok.

    Két percben mutatják az Interkontinentált. A riporter szerint gázrobbanás történt a szálloda kazánházában, és kigyulladt a pince. És most jön a poén! Az ijedségen kívül senkinek semmi baja nem történt.

    Na, most mi van? Elcsesztem? Kezdhetem elölről? Letagadják, vagy tényleg semmi baja? Ha él, akkor mehetek, vagy mégsem él, és akkor maradnom kell. Egyáltalán, én vagyok még én? Ez tiszta dili, őrület! Hát ennek sosem lesz vége?

    Aztán mikor lelki szemeim előtt lefutnak az utóbbi órák történései, akkor egy csuklómozdulattal kapcsolják a repteret, és helyszíni közvetítést adnak - röpke húsz percben - a Szovjet elnök elutazásáról.

    Teljesen kész vagyok!

    Fásultan nézem a monitort, hallgatom a német, majd az orosz elnök búcsúszavait, látom, hogy háromszor megcsókolják, megölelik egymást, majd a ruszki integetve, mosolyogva beszáll a különgépbe, és a repülő felemelkedik. A kamerák egészen addig követik az útját, amíg a mellészegődött két MIG 20-as kíséretében ki nem lép az objektívek látótávolságából.

    Ember ezt ép ésszel fel nem foghatja!

    Láttam őt lemenni az alagsorba, körülbelül tizennégy perccel a robbanás előtt. Biztos vagyok benne, hogy ott maradt, nem jött vissza, mert ezt az embert nem olyan fából faragták, hogy egy kis áramszünet miatt felrúgja a megszokott programját. Vele volt négy testőr, plusz az a kettő, akik éjszakai őrségen voltak a konditerem előtt. A detonáció óriási volt, a tűz úgyszintén.

    Onnan senki, fel nem jöhetett!

    Senki!

    Kibontok még egy sört, hitetlenkedve csóválom a fejemet.

    Kopognak az ajtómon.

    Fegyver a kezemben, beállok a fürdőszobaajtó takarásába.

    - Szabad! – mondom, és közben hátrahúzom a kakast a refkón.

    A már megszokott pincérem jön be, szélesen vigyorog. Valószínű, hogy ő is a tömeggel sodródott. Viszont hibáztam, amikor nem vettem észre, hogy utánam settenkedik.

    - Uram, ezeket magának küldik

    Iratokat, slusszkulcsot tesz az asztalra. Kérdőn néz rám:  - Parancsol még valamit az úr?

    - Nem, köszönöm – mondom, és elteszem a fegyvert. – De igen! Várjon!

    - Tessék – fordul meg az ajtóban.

    - Nem, semmi, köszönöm – mondom neki, mert eszembe jut, hogy ő csak egy epizódszereplő. Fogalma nincs, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, mit csinálok.

    - Uram! Nyugat-Berlinben várják. Jó utat – int a kezével, és elmegy.

    Nézem az új papírjaimat. Mostantól Pavo Hanniven finn tanár vagyok, a messzi északról.

    Milyen érdekesek a véletlenek! Egyre közelebb kerülök Sörensen otthonához. De az is lehet, hogy ez nem véletlen.

    Kocsim kulcstartóján SAAB 900 turbó felirat olvasható. Elégedett vagyok, mert ilyen jól sikerült mutatvány után kaphattam volna egy 600-as Trabantot is. 

    Régi irataimat a hamutartóba rakom, meggyújtom. Amikor elég, lehúzom a WC-ben.

    Aztán eszembe jut egy apróság. Gyorsan történtek az események, és nem tudták értesíteni a pincért, hogy ne adja oda az iratokat. Vagyis? Vagyis el kell innen tűnnöm, mielőtt valaki rám akad a megbízóim közül. Van még egy csomó pénzem, nyomás!

    Sietek lefelé a lépcsőn, száz dollárt dobok a portáspultra - ennyiért az egész kócerájt megvásárolhatnám –, majd kisietek a kapun.

    Éled a város. Emberek sietnek munkába, gyerekek iskolába. Átsietek a parkon, a parkolót keresem. Az egyik platánfa alatt felállított padon a pincérem bóbiskol. Amikor elsietek mellette, akkor látom meg, a golyó ütötte sebet a hátán.

    Nincs időm ezzel foglalkozni!

    Ott a kocsim, az út túloldalán!

    Aztán azt is meglátom, hogy nem messze a SAAB-tól, egy sötétkék Zsiguliban ketten ülnek. Ballonkabátban cigarettáznak, és árgus szemekkel figyelik a siető embereket. Ők a német titkosrendőrség, a STAZI kiváló detektívjei. Valószínűsíthető, hogy rám várnak. Óvatosságomnak köszönhetően még nem vettek észre. Behúzódom egy kapu alá, várok.

    Jön a villamos, lassít a megálló előtt!

    Én nem látom őket, ők sem látnak engem. A piros szerelvény takarásában futásnak eredek. Befordulok a legközelebbi sarkon, leintek egy arra poroszkáló taxit, irány a repülőtér.

    Röpke félóra alatt érkezünk a légikikötő indulási oldalához.

    - Nyolc márka negyven lesz, uram! – hallom meg a gépkocsivezetőm hangját.

    - Mégsem utazom! Vigyen engem valamilyen olcsó szállodába, ha lehet, a város szélére – mondom neki fojtott hangon, mintha rajtunk kívül lenne még valaki a kocsiban.

    - Ahogy parancsolja! – mondja, és “nekem tök mindegy, merre megyek” alapon rángatja a vállait.

    Maradnom kell! A reptér bejáratánál az amerikai elhárítás és a német titkosrendőrség illusztris tagjai kezelik a beszállókártyákat.

    Megfordulunk, és meg sem állunk Prenzlauer Bergig.

    Bejelentkezem a teljesen lerobbant, Hotel Blue Lampeba.

    Úgy néz ki az egész szálloda, mint a teleszart zokni. Koszos, büdös, visszataszító.

    Természetesen a büdös panzióban, büdös portás teljesít szolgálatot.

    Amikor belépek a “hallba”, a kövér, nagybajuszú fickó ép vöröshagymát eszik, fokhagymával és kolbásszal. Fején kalap. Nehogy elfelejtse, ha hirtelen elindul valahová. Vagy csak nagyon sok amerikai filmet nézett. Amikor beszél, fröcsköl a zsíros nyál a szájából, és orrfacsaró leheletétől kis híján hanyatt esem. Nagyokat böfög, miközben szőrös ujjával mutatja a vendégkönyvben, hol írjak alá.  

    Felmegyek a szakadt szobába, kicsit összekapni magamat, és a gondolataimat. Aztán azt találom ki, hogy mivel kapcsolataimat elveszítettem és teljesen magamra maradtam, csak egy dolgot tehetek. Külsőm megváltoztatásával próbálok meg kijutni ebből a nagyszerű országból.

    Papírjaim szerint tanárember vagyok. Tehát úgy kell kinéznem, ahogy egy szigorú nevelő kinéz.

Sietve átöltözöm. Farmert, pulóvert, dzsekit húzok. Ebben a szerkóban inkább csöves turistának látszom, mint a fél világ által keresett első számú közellenségnek. Utam egy drogériába vezet, ahol szőke hajfestéket, hajzselét, ollót vásárolok. Aztán meglátogatom az út túloldalán lévő optikai szalont, és egy vastagkeretes szemüveget biggyesztek az orromra.

    Mondjuk, látni nem látok vele semmit, viszont nekimegyek minden utamba kerülő villanyoszlopnak. A mutatvány akkor tetőzik, amikor szemrebbenés nélkül fellököm a triciklin közlekedő fagylaltost.

    Micsoda fantasztikus nap ez a mai! Még a kutyák is vaníliafagylaltot nyalnak! Úgyhogy, a cirkusz elkerülése végett, megvásárolom az egész szerelvény nyalnivalót, majd leveszem a szemüvegemet, és úgy megyek vissza a szállodába.

    Azért okuláré nélkül egy kicsit jobban néz ki a világ.

    Legalábbis nem annyira homályos, bár zavarosnak még így is elég zavaros.

    A portás most valamilyen gusztustalan, sárga színű főzeléket kanalaz, egy girbe-gurba kanállal.

    - Nem kerestek? – kérdezem tőle, és sietve hátrább lépek, mert jön a szájából a sárga fröccs.

    - Mem! – röfögi teli szájjal.

Azért a biztonság kedvéért óvatosan közelítem meg az ajtómat. Indulás előtt bokamagasságban kifeszítettem a küszöb felett egy fehér cérnaszálat. Ha valaki belép, mindenféleképpen el kell szakítania.

Fonál a helyén, belépek, kulcsra zárom az ajtót.

Először is eltaposom a fogadásomra elősereglett svábbogarakat. Utána a tükör előtt rendesen megrövidítem a hajamat. Alaposan megborotválkozom, majd beállok a zuhany alá.

    Csobog a víz.

    Valami nem stimmel!

    Időbe telik, míg rájövök.

    Lent a bárban szól a zene. Folyik a víz, és még így is hallom. Egyszer csak a zene erősebb lesz. Vagy ráadtak hangot, vagy valaki kinyitotta az ajtómat.

    Egyetlen fegyverem a tokjából kivont fogkefém.

    Kilépek a zuhany alól, a vizet tovább folyatom. Magam köré tekerem a fürdőlepedőt. Óvatosan kinyitom az ajtót.

    Hibáztam.

    A szobában sötét van, nem látok semmit. Visszahúzom az ajtót, lekapcsolom a fürdőszobai világítást, lekuporodom a sarokban.

    Várok.

    Elhalkul a zene, visszatér minden a rendes kerékvágásba.

    Legalábbis remélem, hogy így van.

    Kicsit még szobrozok, aztán elzárom a vizet, és belépek a szobába.

    Minden elsötétül, irtózatos erővel fejbe vágnak.