Hajnal óta megállás nélkül havazott. A hadnagy sokadik órája fagyoskodott a huzatos kapualjban. Fázósan húzta össze dzsekijét, homlokán megigazította sapkáját. Karba font keze önkéntelenül a hóna alatt rejtőzködő fegyver markolatát kereste. A hideg falnak támaszkodva figyelte a szemközti bankfiók bejáratát. Várta, várták a szőkét, a kérlelhetetlent. A csapat többi tagja gépkocsiban, üzletekben rejtőzve, ugyanúgy, mint ő, árgus szemekkel leste a bejárati üvegajtó minden rezdülését, a bent lévő kollégák jelzését.

- Csak ne lenne ilyen rohadt hideg! – morogta magában, és fázós kézzel cigarettára gyújtott.

Mélyen leszívta a füstöt, elkalandoztak gondolatai.

Az asszony és a kicsi most érnek haza az óvodából, készül a vacsora, a kályhában  melegen ropog a tűz.

- Anya! Mesélj már! – türelmetlenkedik a kicsi.

Egyszer-kétszer sikerül korábban hazaérnie. Olyankor odakuporodik a lurkó mellé, és játszanak, csak játszanak késő estig.

Erősödött a forgalom, sápadt neonok gyúltak az út felett. Gépkocsik araszoltak, fázós emberek siettek ismeretlen céljuk felé.

Még egy cigaretta. Megígérte az asszonynak, a Szenteste a családé. Csak a családé. Felesége mosolygott. Okos, megértő asszony. Tudja jól, ha az utca söpredékén múlik, ő az ünnepeket is egy kapualjban vagy gépkocsiban tölti.

Egy részeg alak állt meg a kukák közt, szétvetett lábakkal, dülöngélve engedte ki magából a fáradt gőzt. Nem szólt rá. Most nem ez a dolga.

Várta az ismeretlent, akiről csak azt tudták, hogy szőke, és fegyvere van.

Két gyermek futott át az úton. Nagyokat nevettek, tetszett nekik a lassan térdig érő fehér dunna.

Karácsonyra az asszonynak cipőt kéne venni, a gyereknek kabátot. Csak hát a fizetés! Az egy icipicit több lehetne. De ha ezt a mocskot elkapják, talán lesz jutalom. Talán.

- De ez nem biztos, uraim! – mondta szeretett főnöke – Elvégre a hazájukat szolgálják, nemde? Ez a dolguk.

Hóna alatt ismét megérintette fegyverét. Szereti a biztonságát.

De ne adja az úr Isten, hogy ebben a forgalomban lövöldözés legyen! Itt gyerekek vannak, ártatlanok. Ott egy terhes asszony, ott meg két idős nyugdíjas nézegeti a kirakatokat. Nagyon nagy a jövés-menés. Veszélyes lenne egyetlen egy lövés is! 

A szőke még mindig sehol.

Hazudott volna a tégla?

Jól esne most egy kávé. A meleg átjárhatná a testét, aztán jöhetne az éjszaka, nem érdekelné.

Hej, ha az apja ezt látná!

Míg élt, állandóan mondogatta.

- Na, okos fiam! Aki ennyit dolgozik, mint te, annak már milliomosnak kéne lennie!

Ezt soha senki nem érti, nem értette meg. Sem a szülei, sem a haverok.

Ez nem munka, ez hivatás! Menni, tenni a dolgunkat, hogy te anya, és te apa, nyugodtan tudjatok aludni. Ezt pénzzel nem lehet mérni.

Felnevetett. Keserű nevetés volt. – Nem is mérik!

Egyszer, két vagy három éve, amikor elkapták a kosaras szatírt, akkor volt jutalom. Az csapatmunka volt. Igazi csapatmunka. Mert ez egy jó csapat. Igen, vannak balhék, veszekedések, viták, de hol nincsenek? Egy biztos! Mindig van, aki fedezze a hátam, és vannak helyzetek, amikor ez a legfontosabb.

Egyszer a főnök azt mondta eligazításon…

Hirtelen kivágódott a bankfiók ajtaja! Hosszú hajú, szőke fickó rontott ki rajta. A hadnagy előrelendült, gépkocsik között futott át a túloldalra. Mindenhonnan emberek rohantak elő, autók fékeztek, sikítás, kiabálás hallatszott. Fegyvere már a kezében volt, bár tudta, úgysem használhatja. A járdaszigetnél valaki elcsúszott, villamos csilingelt. Rohant a szőke után. Már-már utolérte, rávetette magát, amikor az hirtelen megfordult.

Valaki elkiáltotta magát.

- Sanyi, vigyázz!

Feküdt a hóban. Egy ismeretlen kabátot terített rá. Fázott. Egy férfi - nem ismerte föl, ki az - guggolt mellette, simogatta az arcát.

- Nyugi, ne mozogj! – hallotta valahonnan a távolból.

Szirénahangot sodort felé a szél. Valaki megtörölte a homlokát.

Parancsnoka szavajárása csengett füleiben.

- Ha neked szánják, csak a torkolattüzet fogod látni. A durranást nem fogod hallani.

A vén csibész! Ebben is igaza volt.