Nem sok templomtorony lehet a földön, amely magányosan emelkedik ki egy tóból. Mifelénk van egy ilyen, és egyáltalán nem vagyunk rá büszkék.

Egy egész falut nyelt el a tó, amely igazából a régi rézbánya zagytározója, és egyszerre mindenféle színű, narancssárga, kék, vörös. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen a szaga.

Senki se kérte ide ezt a csodatavat, az Érc zöldellő hegyei közé, ahol hosszú mérföldeken át más sincs, mint birka meg esztena. Móc pásztorok élnek erre, és ez most nem gúnyolódás, mert a vidéknek ez a hivatalos neve, Tara Motilor, a mócok nagy földje. Szép hely annak, aki nem fárad el a meredeken kanyargó ösvényeket, nem sajnálja a kidöntött fákat, és nem ijed meg a farkasoktól.

Majd' mindegyik öreg pásztornak van egy története arról, hogyan bántak el fiatal korukban az ordasokkal. Hát, ha nem az áfonyalikőr vagy a fenyőpálinka beszél belőlük, azok a régi ordasok csak olyanok voltak, mint egy közepes méretű, szelíd házőrző. Már a pásztorbot emelintésére elszaladtak, az Ilie ángya meg egy bádogvödröt ragadott, úgy kergetett ki hármat az udvarukból.

Máshol csupa szörnyetegek éltek az ántivilágban, és nem volt ritkaság a sárkány. Okos ember nem vonja ezt kétségbe, mert hisz a csontjaikat még ma is kiveti a föld. Csak a móc farkasok maradtak apróságok; mostanság indultak növésnek, meg is nőttek derekasan – most meg az a gond, hogy Abrudbánya körül egyet se látnak belőlük. Legalábbis ezt mondja Dimitru, a pásztor. Ő csak tudja, egész nap odakint van, a szabad ég alatt.

Mit tud az hozzá, mondja erre Vaszile, lent téblábol a falu közelében, domb tövében, forgalmas országút szélén legeltet. Az autók elől menekül a farkas, nem a Dimitru szépen frizérozott pudli kutyácskáitól retteg. Jönnének csak följebb a hegyen, ahonnan ellátni egészen az Aranyosig!

Vaszile nem a fejtésen dolgozik – alig van már fejtés, az is csak a bajnak. Sokkal fontosabb dolga van Vaszilének, a sorompót őrzi. Ki tudja, miféle ellenség jöhet erre, hogy ellopja a rezet, ami már az ördögnek sem kell. Valaha minden rézből volt, edények, tálak, veretek a szekrényen és a lószerszámon, minden második faluban volt egy rezesbanda, most meg nem kell se a sárga, se a vörös, a gatyába pedig úgyis máshonnan kerül, ha kerül. Kerülhet is, ha éjnek idején megindul egy farkascsorda, és Vaszile nem beszél a levegőbe. Folyton ott strázsál a sorompónál, amit már régen nem lehet felhúzni, mert megette a rozsda. De minek is kellene fölnyitni vagy lezárni, amikor úgyse véd meg a farkasoktól-

Ez is csak újabban van így. Azelőtt nem ilyen világ volt. Isten odatette a rezet az Érc dombjai közé, az ember meg elvitt belőle, amennyi kellett. Isten is jól járt, mert az ember illően hálálkodott; az ember is, mert volt elég rezesbanda, meg minden egyéb, amit rézből kalapáltak. Isten nem is vesztette el a mértéket, hanem az ember nagyon. Valaki szépen kiszámította, hogyan lehetne kétszer vagy hússzor többet keresni, aztán nekiesett a domboknak, és kiszaggatta az oldalukat. Az ércet át kell mosni, ahhoz sok víz kell. A búvópatakok feltörtek a föld alól, és irányt változtattak. A folyóvizek tavakba gyűltek, és elnyelték Geamana falut: nem maradt belőle több, mint a templom tornya. Lupsának csak az volt a szerencséje, hogy sziklák állták el a vizek útját. De talán iszap alá került volna Abrudbánya is, ha az emberek le nem szoknak a rézről. Elmúlt a réz divatja, nem kell más, csak a plasztik és a szilícium.

Vaszilének nem volt oka a dohogásra, mert neki biztos állása volt. A sorompót akkor is meg kell őrizni, ha végleg bezárják a bányát. Dimitru se panaszkodhatott a konkurenciára: senki sem pályázott a birkáira. Békében élhettek volna egymással, különben sem találkoztak sűrűbben, mint szombat este a fenyőpálinkánál. Bár igaz, hogy manapság már a mócok is inkább csak sört isznak, talán még a viszkit is meginnák, ha ingyenbe lenne. Ingyenbe azonban nem adnak semmit, hát hogyne lenne kedvetlen az ember? Kell egy kis acsarkodás, hogy levezesse a feszültséget. Az is elég szelíden indult: a pásztor szamárfüleket mutogatott, a sorompóőr meg a két copfot, amit valaha a mócok viseltek, már amennyiben azt viseltek tényleg. Mutogatásból nem volt még haláleset, aztán a barátok is vigyáztak, ne maradjon magára a két öreglegény. Mert hogy egyiknek se fehérítette még asszony az ingét, és egyiknek a lába körül se szaladozott gyerek. Lupsában megvolt ennek a hagyománya, egy Vilica nevű fáta, aki mindkettővel szívesen bolondozott. Hol az egyik érezte magát a nyeregben, hol a másik, aztán Vilica megunta őket, és elment városi dámának – így volt-e, vagy másként, az öreglegények nem szívelhették egymást, kötözködtek vagy civódtak, pedig már igazán megbékélhettek volna. Maholnap a Vilica is betölti a negyvenet, ha ugyan megvan még valahol. Azt se tudja már, hogy hívták a legényeket, akik húsz évvel ezelőtt körülötte forgolódtak.

No de nem is asszonyról van itt szó, hanem az igazságról: kinek volt nagyobb jussa Vilicához?

Lett nagy izgalom, amikor kitudódott, hogy Vilica Lupsán van – húsz év óta először. Rokonai laknak itten, csupa szegény ördög. A nagy elbocsátások óta nincs munkájuk, egy tehénnel meg egy kecskével próbálják átvészelni a nehéz időket. Senki se mondhatja, hogy Vilicát az örökség reménye hozta vissza Lupsába; innen aztán senki nem visz semmit, ide csak hozni lehet.

Hozta is Vilica, a két kisebbik fiát, tíz-tizenkét éves kislegényeket, akik nem sokat tudtak a rokonsághoz. A süveges-sapkás népséggel még csak lekezeltek, de amikor a kendős asszonyságok illesztgették az ajkukat rokoni csókra, azt se tudták, fussanak-e, vagy elég lesz, ha meghátrálnak. Vilica megvédte őket: Nem rossz gyerekek ezek, csak szokatlan nekik. – Szokatlan volt a Vilica is, mert olyan széles lett, mint a szekérderék. Nem baj az, mondta tréfálkozva, legalább mindenki látja, hogy nem halunk éhen. – Persze emlékezett még, hogyne emlékezett volna? Sudáran, kalászba font hajjal hódította egykor a legényeket, akik szívesen meg is hódoltak egypár órácskára, a mogyoróbokorban, a karám mögött. Aztán jött ez a városi tanácsos, gazdag ember, nem tudott semmit a mogyoróbokorról, elvitte Vilicát feleségnek. Azóta is jól megvannak egymással, a gyerekek is sorakoztak, mint az orgonasípok, amíg a Vilica hagyta, mert a jóból is megárt a sok.

Csak három napra jött vissza Lupsára a rokonokhoz, akik nagyon örültek a pénznek, amit hozott. Vilica nem is álmodta, hogy ilyen nagy a szegénység faluhelyen. Mindennek a bánya az oka! Minek kellett elbocsátani azt a sok embert? Nem igaz, hogy nem kell a réz, már ha eddig kellett. Szép rendben ment itt minden, csak az emberek rontották el, a művezetők, a mérnökök, az igazgatók, a gazdasági minisztérium. Mindenki összeesküdött a bánya ellen. Több, mint 60 % a munkanélküli. Aki tehette, már régen elmenekült innen. Arra fönn, ahol a munkásszállások vannak, a legtöbb ház üres. Még a kísértetek is elköltöztek. De mitévő legyen, akit itt fog a földje? Nem sok, néhány hold csak, éppen hogy ne haljanak éhen.

Mi sem látszott jobban a falun, mint a nagy szegénység. A vegyesbolt polcain, a konzerveken vastagon állt a por. Az emberek fáradtak és kedvetlenek.

Vilica mindenét itt hagyta a rokonoknak, a pénzét, a nagy táskáját, az ünneplő szoknyáját is, aztán visszautazott a városba, a tanácsoshoz. Nem volt nagy szerelem, de megváltotta a nyomorúságtól. No meg aztán itt vannak a gyerekek, akiket azért adott az Isten, mert elég nagy volt a ház.

Se Vaszile, se Dimitru nem találkoztak ifjúkoruk csalfa csillagával. Az egyik a birkáktól, a másik a sorompótól nem szabadulhatott. Szombat este mentek be a faluba, mint rendesen, de az asszony addigra már elutazott.

Mindkettő úgy vélte, nem szükséges megmondani az igazságot. Ha már eddig nem jött össze, legalább most irigykedjen a másik.

Kitalálták maguknak a szép meséket: itt vagy amott találkoztak, ezt vagy amazt mondta az asszony – Vilica, aki már a nevükre sem emlékezett. Egy darabig csak iszogatott a két öreglegény, sóhajtoztak, még meg is ölelték egymást – Testvér, mit nem adnék, ha sose lett volna ez a húsz év! Ha még egyszer fiatal lehetnék, ki nem engedném a kezeim közül ezt az asszonyt. – Ne siránkozz, testvér, most már úgyis vége a világnak. Vilicát elvitte egy gazdag ember, nem kellett neki a csóró pásztor. – Nem is azért született, hogy minden nap ebédet vigyen a sorompóhoz. – Milyen szép még most is! – Semmit se látszik rajta az idő, ugyanolyan csudálatos a mosolygása, mint akkor. – Az hát, hiszen nem is földi lány az, hanem igazi tündér. Erdei tündér, azért szaladt el a kezeink közül.

De aztán belefelejtkeztek a búsulásba, és fellángolt a régi féltékenység. – Eh mit, ha akarom, még most is rá tudnám venni, hogy velem éljen. – Veled aztán, tudod, ki élne veled, te móc paraszt. – A te anyád móc paraszt, nem ért semmihez, csak bámul, mint a borjú. Meg is mondta a Vilica, ha tudni akarod, alázta őt még a házad tája is. – Az enyém-e? Talán felköltözött volna hozzád az esztenára? – Csak egy szavamba került volna, testvér. – Nem mondod, testvér. Aztán miért nem hívogattad, ha annyira biztos voltál benne? – Hívtam volna, ha te meg nem borítod a mogyoróbokorban. – Én-e? Nem kellett azt borítani, borult magától is. Mindenki jó volt neki egy fordulóra. – Vond ezt vissza, testvér, mert lenyúzom a képedről a bőröd! – Anyádat nyúzd, hülye gyerek.

Ekkor már elég hangosan beszéltek, és megfagyott körülöttük a kocsma levegője. Testvérek, ne vesszetek már össze, kezdte valaki békítően, de aztán elhallgatott, mert ugyan mit is mondjon, hogy miért ne? Nagy hagyománya volt ennek. Akadt egy-két verekedés annak idején a Vilica miatt.

Vaszile nagyon részeg volt, de úgy látszott, még tud magáról.

Nem nyúlok én hozzá egy ujjal se, ígérgette szapora szóval. Ítéljen köztünk az Isten.

A' kell nektek, mondta erre a circium'ar, tik vattok a világ közepe, Istennek nincs más dóga, mint hogy köztetek ítéljen, oszt' miért kellene ítélni, egy ribanc miatt.

Dimitru ráborította az asztalt.

Ribanc a te öreganyád, jobb lesz, ha befogod a szádat, mert mindenki tudja, hogy mit művelt, téged is úgy szedett össze a mogyoróbokorban.

Verekedtek egy kicsit, de vér nem folyt, csak a berendezést törték össze. Az meg azért van puhafából, hogy jobban törjön. Semmi sem hűti le olyan gyorsan a forrófejű móc legényeket, mint a bútor recsegése.

Aztán hogy képzeled az istenítéletet? – kérdezte Dimitru, amikor lehiggadtak egy kevésé, és visszaültek a padok romjaira.

Gyere föl a dombra hozzám, testvér. Ne félj, nem nyúlok hozzád. Éjjel gyere, amikor telihold van. A többit megteszik a farkasok.

Zsivaj támadt a kocsmában. Mire jó ez a szófia beszéd? Mindenki tudja, hogy az Ércben nincs is farkas.

Bizony van, állította Vaszile.

Mókus ugrált a sötétben, te meg farkast kiáltozol.

Azt, azt. Mezei pockot láttam.

Ejnye, testvér, hol itt az isteni igazságtétel, amikor tudjuk, hogy errefelé már régen kihaltak az ordasok?

Küld az Isten egész falkát, ha ő is úgy akarja.

Ebben megnyugodtak, mert hol az a pogány, aki azt meri mondani, hogy Isten nem mindenható. Bizony küld egy egész falkát, csordát, nyájat, annyi lesz a farkas, hogy Kolozsvárig ér a sor vége. Nem is az a kétséges, hogy meg tudja-e tenni, hanem hogy akarja-e? Mert a világ dolgaiba ritkán avatkozik bele, ezeket meghagyja a Sátánnak. Jól tudjuk, hogy egyelőre a Sátán uralkodik. Benne van a Bibliában. De aztán kitölti a harag hét poharát, és mindenkit egybegyűjtenek a viadalra azon a helyen, amelynek Armageddon a neve. Akkor majd legyőzetik a fenevad és a parázna asszony, Babilon pedig leomlik. A Sátánt megint megkötözik ezer évre; hadd nyerjen új erőt.

Mert annyi csalás van a földön, hogy a Sátán is belefárad.

Engem azonban nem csalnak meg, mondta Dimitru, és még jobban megmarkolta a botját. Vassal van ez töltve, megjárja, aki okoskodik.

Még hogy farkasok az Ércben, ugyan már, testvér. Nem élünk a középkorban.

Szép, teliholdas éjszaka volt, fénybe borította a zagytározó vörös vizét. Se szél, se nesz, csak a nagy csendesség mindenfelől.

Hiszen lesz itt mindjárt jajveszékelés, ha a pásztor a vasbotját használja! Istenítélet meg farkascsorda, testvér. Zendülések és villámlások, Armageddon! Testvér, megbánod még, hogy a szádra vetted az Isten nevét.

Ekkor meglendült egy vasbot, és talált is. Koponya tört, de kié?

A Dimitru koponyája.

Ez úgy történt, hogy Vaszile nem egészen bízott meg az istenítéletben, vagy sosem látott farkast ólálkodni a rézbánya körül. Viszont megelégelte a Vilica miatti háborúságot. Ha meg kell lenni az ítéletnek, hát legyen meg. Előbb a koponyája loccsan ennek a mócnak, aztán ő maga, a zagytározóban. Oda nem megy utána senki. Nem kerül elő soha. „Felfalták a farkasok.”

Ki mondja azt, hogy nincsenek ordasok az Ércben? A Mácáie hallotta a vonításukat, Alexandru látott valamit, ki tudja, hogy mi volt, bokor vagy kutya. Majd tanúságot tesznek, ha eljön az ideje.

Vaszile elvonszolta az élettelennek vélt testet a nagy vörös tóig, és már bele akarta lökni, amikor még egyszer fölneszelt Dimitru, és gyengén nyöszörögni kezdett.

Isten legyen irgalmas, testvér. Hogy számolsz el velem Isten előtt, testvér?

Mink nem találkozunk mostanában, felelte Vaszile, te azonban eredj csak, amott van a templom. Imádkozz értem is egyet, testvér.

Dimitru teste elmerült az iszapban, és semmi sem emelkedett a víz tükre fölé, csak a templomtorony.

müszélia rovata (muszelia.virtus.hu)