„…. Már csak arról van szó, hogy ki szállítja át holnap csónakon a benzines ládákat a túlsó parton várakozó autóimhoz?
- Csak bízzad rám, nagyuram, Ibrahim el Magyar majd pontosan elvégzi.
Így mondta: „magyar”, úgy ahogyan csak mi magunk ejtjük ki nemzetünk nevét.
- Miért nevezed a csónakost „el magyarnak”, effendim?
- Mert magyar. Ők úgy nevezik a törzsüket. Nem arabok, nem berberinek. Magyar az valamennyi ott a szigeten.
Szinte hihetetlen. Az a világos bőrű, sasorrú arab, aki tegnap áthozott a vizen, „magyar” nevű törzsből való? Sohasem hallottam ilyen törzsről a szudáni arabok között.
De hiszen itt kuporodik kint a boltajtó előtt. Behívtam.
- Milyen törzsből származol, Ibrahim?
- A „magyar” törzsből. Odaátról, a „magyarab” szigetről, nagyuram.
- És honnan származik a te törzsed?
- Messziről, nagyuram. „Ruba-ból” (Európa). A „Nemza” (Osztrák) országból hozott minket ide Szolimán Szultán vagy négyszáz évvel ezelőtt…
A délután folyamán megjártam a „magyarab” szigetet. Vagy háromszázan lakják, és Asszuan közelében még egy csoportjuk él, körülbelül ugyanannyian.”
Valahogy így zajlott a történelmi találkozás, mely meglepte. És ifjú koromban, mikor olvastam a könyvet számomra is szívmelengető volt, hogy évszázadok után is vannak e távoli vidéken, kik nem felejtették el nemzetiségüket, és várták a lehetőséget, hogy távoli testvéreikkel találkozhassanak.
Almásy László is elbeszélgetett velük kalandos útjukról, ahogy új hazát találtak. A történetüket mégis inkább Fodor István kutatásai és a vele készült interjú alapján vázolnám, melyet Hering József (HunHir.Hu) közölt.
Fodor Isván méltatlanul elfelejtett kiváló arabista, tolmács, a magyar irodalom arab fordítója. Mint az egyiptomi magyar követség munkatársa, kapcsolatot tartott a magyarábokkal, és velük volt, amikor sorsuk legválságosabb időszakát élték át, mindkét lakóhelyük, a két sziget az asszuáni gát megépítése után víz alá került.
Egy kicsit előre haladtunk. Történetük előtt érdemes két dolgot kiemelni: Almásy László úgy írt a könyvében, hogy a „magyarab” szigeten vagy háromszázan laktak. De nem csak itt éltek magyarábok. Több más faluban, és városokban is, kiket Fodor István igyekezett meglátogatni, és számukat 10-12 ezerre becsülte. Tehát nem is olyan kevesen vannak.
Ahogy nevezik őket, és magukat: a magyaráb, két különböző nyelv szavának szóösszetétele. A magyar, ahogy mi magunk is a nemzetiségünket nevezzük, és az ÁB szó núbiai nyelven törzset jelent. Tehát jelentése magyar törzs, vagy magyar törzsből való. És így, amire első hallás után gondolnánk, hogy az arab szó töredéke található benne, nem igaz. Nincs köze az arab jelentéshez.
A fel lelhető leírások elég sok teret szentelnek annak bizonyítására, hogy igenis ezek a magyarábok ősei a magyar föld szülöttei. Ennek oka, hogy a hivatalos történészek vitatják kapcsolatukat a magyar néppel. És ami a legdurvább volt, két magyaráb lakta sziget az asszuáni gát megépítése után víz alá került. A lelet mentésekben a világ összefogott. Magyarok is voltak, és kutattak, mentettek. Egy ókeresztény kopt falut. A magyar szigeten svédek mentették a régészeti értékeket. Magyar érzülettel is megáldott kutatók így Svédországban, Ulriksdahlban találták meg az Egyesült Skandináv Szudáni-Núbiai expedíció által feltárt temető anyagát, amely a magyarok szigetén volt. Ole Vagn Nielsen publikálta a vizsgált csontanyagot, és kimutatta, hogy az ott lakot lakosság egy része valóban Kárpát-medencei valamint dél-szláv eredetű.
Szerencsére a magyar társadalom nem csak a „hivatalos” történészekből, és legalább annyira lelketlen politikusokból áll (tisztelet a kivételnek). A társadalom ketté osztottsága ezen a területen is nagyon jól megtalálható. Hisz a „hivatalos” tagadás ellenére ma már a magyarábok a Magyarok Világszövetségének tagjai. A mellékelt képen küldöttségük látható 2006 évben, a Parlamentben.
Hogy is kerültek ők oda?
A törzs tagjai nagyon is jól emlékeznek, hogy két elkülönült időben.
A Vádi Halfa közeli szigeten élők, és a környezetben elszórtan élők 1517-ben érkeztek, amikor I. Szelim oszmán-török szultán Egyiptomot meghódította. A szájhagyomány szerint Ibrahim el-Magyar (Ábrahám, a magyar) rangidős tisztként szolgált a török hadseregben. I Szelim hódító hadaival érkezett Egyiptom földjére. A mameluk Tumán szultánt legyőző I. Szelim rövidesen visszatért a birodalom központjába, Isztambulba, mire a hátrahagyott katonák fellázadtak. Ibrahim el-Magyar vezetésével Alexandriából egészen Vádi halfáig mentek. Ezt követően vezetőjük az ősi Kaszr Ibrimben telepedett le, ahol a hagyomány szerint feleségül vett három núbiai nőt. E frigy leszármazottjai lennének a mai magyarábok. Ez a mondájuk. Természetesen egy frigy nem elegendő, hogy egy egész törzset alapítson. Így gyakorlatilag az Ibrahim el-Magyar vezette csapatot tekinthetjük a magyarábok őseinek.
És ez a történet más oldalról is megerősítést kapott. Pécsváradi Gábor ferences rendi atya Jeruzsálemi utazás című (eredetiben latin, de 1983-ban magyarul is kiadott) könyvében. A könyvhöz csatolták a könyv szerkesztői Pécsváradi által Bánffy János királyi főpohárnokmesternek írott levelét, amelyben a ferencesrendi szerzetes arról írt, hogy 1516-os esztendő utolsó napján a törökök bevonultak a Szent Városba. Pécsváradi egyértelműen leirja, hogy beszélgetett is a török hadseregben szolgáló magyar katonákkal, akik nem sokkal később eljutottak Egyiptomba., és 1517 január végén részesei voltak a mameluk szultán fölött aratott győzelemnek.
A törökök a hatalmas kiterjedésű Egyiptom egész területét nem tudták megszállni, de határvidékeken védelmi pontokat alakítottak ki. A Núbiai Kaszr Ibrimben is kiépítettek egy ortát, azaz táborhelyet, ahol a Kara Nód, magyarul Fekete Ház nevű erődítmény állt. A Kaszr Ibrimben állomásozó magyar katonák núbiai asszonyokkal házasodtak össze, és a mai núbiai anyanyelvű magyarábok ezen harcosok leszármazottai.
Mint említettem, Asszuán közelében is volt egy magyar lakta sziget. És természetesen a mai Asszuánban is élnek magyarábok. Ők az érkezésüket 1686 évre teszik. Fodor Istvánnak így mesélte egy 1965-ben nyolvan esztendős körüli magyaráb: Magyarország és Ausztria olyan ország volt, és egy olyan királynő ült a trnon, aki gyűlölettel viseltetett a muszlimokkal szembn. Az asszuáni magyarábok elődei az oszmán-törökök által hódoltatott országrészen élő, az iszlám vallásra áttért magyarok lehettek, akik a törökök távozása után is kitartottak hitüket, ezért Mária Terézia kiutasíthatta őket az országból. (Ennek történelmi bizonyítékait érdemes lenne megkeresni, de az elmondások és a valós történelmi helyzet között akkora az átfedés, hogy kár kétkedni benne.)
Fodor István hagyatékából pár fénykép:
Sipka Hasszan el-Magyar núbiai magyaráb férfi
Asszuáni magyarábok 1965-ben
És egy fájdalmas kép 1965 őszén, amikor még az elmerülő Magyar sziget pálmafáinak koronája még kilátszik a vízből:
És aki a képeket készítette:
Fodor István az elárasztás előtti Vádi Halfában, 1965-ben
Hering István írja, hogy méltatlanul elfelejtett kutatója volt a magyarok ezen csoportjának, miközben a magyar irodalmat népszerűsítette az arab világban. Hering József szerint írása sorra eltűnnek az internetről is, mintha tudatosan törölnék őket. Én is megpróbáltam utána nézni. Hét Fodor István is fel lelhető, de egyik sem ő. Ezért Hering József publikációjából vettem az alábbi életrajzot:
Fodor István (1933-2002)
Arabista, tolmács, a magyar irodalom arab fordítója, az Egyiptomban és Szudánban élő magyarábok kutatója.
Tanulmányait az ELTE Germanus Gyula írányította Arab Tanszékén végezte, majd ösztöndíjjal egy évig a Kairói Egyetem hallgatója. Hazatérése után a múlt század 60-as éveiben a Magyar Rádió Arab Szekciójának vezetője, az MTA és a Külügyi Intézet főmunkatársa.
Hazánk kairói nagykövetségén előbb a 70-es évek elején, majd 1980-1985 között főtanácsos. Fodor István írta a Magyar katolikus Lexikon arab vonatkozású szócikkeit.
És végül a 353 oldalas, „Szabadság szerelem” című arab nyelvű könyvének borítója, melyben a magyar költészet keresztmetszetét adja a kezdetektől egészen Illyés Gyuláig:
A magyarábokról a fiatal TV riporter is készített riportot: Vujity Tvrtko a Pokoli történetek sorozatában. Majd a riportokat könyv formájában is megjelentette, és amelyik a magyarábokkal való találkozását is tartalmazza, az az Újabb pokoli történetek:
A számunkra kimondhatatlan nevű tévés újságíró riportja alapján sokan ismerték meg a magyarábok történetét.
De feltétlenül szeretném megemlíteni Hankó Ildikónak, a Magyar Demokrata főszerkesztőjének a munkásságát is. Férjével Kiszeli Istvánnal együtt is kutatták a magyarábokat, és ők találtak rá a leletekre is Svédországban. Ők kérték a magyarok Világszövetségének akkori elnökét, Csoóri Sándort, hogy vegyék fel a magyaráb közösséget a Világszövetség tagjai közé, aki küldött is a házaspárral egy felvételi oklevelet, melyhez három repülőjegyet is csatolt. Amikor átadták az oklevelet, a szemük könnybe lábadt, és a magyar mentalitásnak is megfelelően azt mondták: „megtiszteltetésnek vesszük a meghívást, de a repülőjegyre nincs szükségünk, mert nem vagyunk szegény emberek”. És eljöttek Budapestre közel ötszáz év után…
A magyarábok életéről:
A núbiai anyanyelvű magyarok Núbia egyiptomi részében eredetileg Anába, Tuska, Gatta és Ibrim településeken éltek. 1964-ben az Asszuáni gát megépítése után ezek a falvak víz alá kerültek. Az egyiptomi kormány KomOmbó város közelébe telepítette át őket, ahol azonos néven újjáépítette a falvakat.
Diaszpóráik vannak Kairóban, Alexandriában és Manszúrában is. És Asszuánban, akik később érkeztek.
Szudánban élő magyarábokat, akik Vádi Halfa városában, és a vele szemben lévő magyar szigeten éltek, az etióp határ közelében lévő Hasm el-Kirbá faluba telepítették. De élnek még magyarábok Kartumban, Atbarában és Port Szudánban is.
Életükről beszélve lényeges kiemelni, hogy a több évszázados távollét ellenére tudatában vannak, hogy egy távoli országból származnak, és ennek történetét ápolják.
Az elmúlt évszázadokban a magyarábok szokásaikban, életvitelükben, étkezési kultúrájukban, nyelvükben és vallásukban teljesen asszimilálódtak a környékbeli núbiaiakhoz és arabokhoz. De vannak bizonyos elütő vonások is. A magyarábok haja nem fekete, hanem vöröses, a bőrük színe még mindig valamivel világosabb, mint a szomszédaiké. S ami még ennél is érdekesebb, amíg a núbiaiak nagy szaműek, a magyarábok szeme jóval kisebb.
A núbiai magyarábok szomszédai olyan közmondásokat alkotta, amelyek visszaigazolják, hogy ez az etnikai közösség valamikor életében, vallásában is különbözött tőlük. Ilyenek:
- „A magyar nem a mecsetben imádkozik”
- „A magyarok feje olyan kemény, mint a kő.”
- „A magyar kalapot hord”
Fodor István megfigyelte, hogy a magyarábok sütik a négyszögletes núbiai kenyeret, de sütés előtt a tetejére keresztet rajzolnak. De keresztet rajzolnak az újszülött gyermekek homlokára is dacára annak, hogy már régóta muszlimok.
Almási László élete és Az angol beteg című film
Írásomat Almásy László idézettel kezdtem, majd eddig eléggé hallgattam róla. Ezt főleg azért tettem, mert Almásy László személye, és a történelmi személyiségére alapozott nyolc Oszkár díjas film, amely nevét világszerte ismertté tette, de a történet igazából nem az ő története. Szükségét érzem, hogy megismerjük az igazi Almásy Lászlót, a valós történetét. Ennyi azt hiszem kijár egy neves magyar kutatónak. (Életrajzi adatok a Wikipédia-ból)
Almásy László 1895 augusztus 22-én született borostyánkőn. A család birtokában lévő várkaszélyban, és 1951-ben hal meg Salzburgban.
Édesapja szintén utazó, és kutató volt. Az 1872-ben megalapított Magyar Földrajzi társaságnak alapító tagja. Édesapja, Almásy György Ázsiát kutatta. Nekem az 1903-ban kiadott könyve, a „Vándor-utam Ázsia szívébe” című könyve van meg.
Könyvének utolsó lapján minden utazás legszebb pillanatáról, a hazatérésről ír, és képet ad a Borostyánkő kastélyról, amely Almásy László gyermekkorának is a színhelye volt:
A névazonosságon túl ez az illusztrált utolsó oldal igazolta számomra a két utazó
apa-fiú kapcsolatát.
Egy szerény megjegyzéssel, ha egy könyvet lehet szép, és gondos munkának nevezni, akkor ez a könyv az. A számos képet még a fotók előtti időket idéző rézkarcok díszítik, melyek leporelló szerűen szétnyitva panoráma képet adnak az utazó által bejárt vidékről. Nem beszélve arról, hogy hosszú ideig ezek a területek, mint a kommunizmus fellegvára, őt követően utazó számára aligha volt járható.
Almásy László Ede így főúri körülmények között születet, de valójában a grófi cím viselésére nem volt jogosult. Az Almásy családnak grófi ranggal nem rendelkező ágához tartozott. Soha nem használta, bár körülötte mindenki grófnak szólította. Ő maga így ír erről egy Tasnádi Lászlónak címzett levelében:
„Meg lehetsz róla győződve, eleget védekezem a nekem is bőven kiosztott rang ellen. Személyes tájékoztatásodra engedd meg, hogy ennek a visszás helyzetnek alábbi magyarázatát adjam: Őfelsége IV Károly trónra lépésekor nagyatyám fel lett szólítva, hogy mint az egyik zsadányi és törökszentmiklósi Almásy hitbizomány tulajdonosa, adja be csaádunk többi ágának rangjára való emelésének kérvényét. A kérvényt 1917-ben Őfelsége ellátta kézjegyével, mivel azonban nagyatyám elhalálozott, bátyámnak kellett volna az ellenjegyzés végett a m. kir. minisztertanácsnál kijárni. Tekintettel a háborúra bátyám ezt nem tette, és az okmány így a mai napig csonkán fekszik levéltárunkban.
Amikor Őfelsége 18921-ben Szombathelyen tartózkodott, mint szárnysegéd voltam beosztva melléje, s ez idő alatt a Király – emlékezve az általa jegyzett beadványra – következetesen grófnak szólított, ez aztán az akkori legitimista körökben folytatódott és a sajtóban is fel-felmerült. Képzelheted, mily gyakran kerülünk abba a helyzetbe bátyámmal, hogy tiltakoznunk kell a grófi címzés ellen, amihez azonban sokan saját hiúságuk kielégítésére ragaszkodnak.”
Hárman voltak testvérek. Egy bátyja (János), és egy húga (Georgina). A borostyánkői kastély a bátyja jussa volt. Így annak sem volt soha tulajdonosa.
Tanulmányait a kőszegi bencés gimnáziumban magán tanulóként folytatta. Majd középiskoláit Grazban kezdte, később Londonban melletti Eastbourne-ban folytatta., ahol műszaki képzést kapott.
1909-ben egy újságban látott repülőgép után épített egy vitorlázó repülőt, amellyel egy kőbánya faláról elrugaszkodva 10 métert zuhant. Kisebb sérülésekkel, bordatöréssel megúszta.
Először 1911-ben repült az AERO Rt. Bleriot gépével szállt fel Rákosmezőről. Első saját gépét 1914-ben vette.
Az I. világháború kitörésekor a Vas vármegyei 11-es huszárokhoz vonult be, de hamarosan pilótaként teljesít szolgálatot az orosz, majd az olasz fronton.
Az I. Világháború után részt vett az elűzött király sikertelen visszatérési kísérletében. Végül 1922-től a Steyr cég megbízottja lett, és autómobilok értékesítésével foglalkozott.
Sógora, Esterházy Antal társaságában 1926-ban indult egy Steyr autóval Alexandriából, és a Nílus mentén egészen Kartumig jutottak, majd átkeltek a Líbiai- és a Núbiai-sivatagon. Az utazás nagy visszhangot keltett, mert addig járatlan utakon tettek meg mintegy 3000 kilómétert.
Volt eredményes autóversenyző, és repülővel kutató felfedező. Utazott Széchényi Zsigmonddal, akit vadász könyveiről ismerünk, de Horthy Jenővel is, a kormányzó testvérével is. Sok neves külföldi személlyel. Uralkodókkal, magas rangú személyekkel kötött barátságot. Autókat tesztelt a legzordabb körülmények között, miközben ismeretlen területeket fedezett fel és térképezett.
Felfedezései
1932. május 1-jén tette első jelentős felfedezését, amikor megtalálta a Zarzura oázist, felfedezőtársai Sir Robert Clayton, Penderel repülő-alezredes és Patrick Clayton voltak. A csapat felfedezte a Gilf Kebír fennsík északi fővölgyét, a Vádi Abd el Malikot. A csapat a homokdűnéken keresztül, Egyiptomon át közelítette meg Zarzurát. A helybeliek csak a keréknyomok láttán hitték el Almásynak, hogy a homoktengeren keresztül érte el Zarzurát, és az Abu Ramla (a Homok Atyja) nevet adták neki.
A felfedezés világszerte elterjedt, és 1933-ban, a Universal filmtársaság pénzügyi támogatását élvezve, visszatért Egyiptomba, a Gilf Kebír térségébe. Az expedíció tagjaként utazó Kádár László, később a magyar földrajztudomány jeles személyisége, fontos megfigyeléseket és megállapításokat tett a sivatagi homokformák, a dűnetípusok kialakulásával kapcsolatban. Az expedíció a Líbiai-sivatag utolsó ismeretlen helyeit térképezte fel. Almásy a fennsík tanúhegyektől övezett völgyének homokkő sziklabarlangjaiban ősi állat-és emberábrázolásokra bukkant. A Képek völgyének (Vádi Szúra) nevezett barlangokban
Egy rajz a felfedezettek közül.
neolitikus strucc-, pálma- gazella-, zsiráfábrázolásokat vörössel festettek a falakra. Ekkor fedezte fel az ún. Úszók barlangját. A növény- és vízábrázolásokból arra a következtetésre jutott, hogy egykor azon a helyen, ahol egy fűszál sem maradt, meg időszakos vagy állandó vizek voltak. Ain Dua sziklabarlangjaiban körülbelül 800, fehérrel, vörössel, barnával és sárgával színezett állatalakot és feketével ábrázolt emberformát találtak. A közel negyven szikláról és a 20-nál több barlangról fényképek és vázlatok százait készítették, továbbá a barlangokban talált kőszerszámokból is sok ládányit gyűjtöttek össze.
Almásy 1934-ben és 1935-ben térképezte fel a Szahara közepén található Nagy homoktenger nevű hatalmas homoksivatagot.
Közreműködött az egyiptomi sportrepülés létrejöttében, megalapította a kairói Aero Clubot. A háború előtti években az egyiptomi királyi család és a kairói térképészeti intézet számára teljesített megbízásokat, valamint repülésoktatásból és sportrepülőgépek eladásából szerzett jövedelmet.
Almásyt nagyra becsülték az arabok és Abu Ramlának, a Homok, azaz a Sivatag atyjának nevezték. Almásy László nevét Egyiptomban a Gebel Almazi, azaz az Almásy hegy és a Héliopolisz melletti, általa létrehozott Al-Máza repülőtér őrzi.
Almásy a II. világháborúban, és utánna
Miután az olaszok 1940-ben vereséget szenvedtek, a németek olyan segítséget akartak, aki jól ismeri a sivatagot. Almásyt találták a legmegfelelőbbnek erre a szerepre, hiszen ismeretei mellett kapcsolatokkal is rendelkezett. Almásy ekkor a magyar légierő kötelékében teljesített szolgálatot. 1941. február 8-án a német hadsereghez vezényelték, és tartalékos tisztként az Rommel által vezetett Afrika Korpshoz került, ahol mélységi felderítőként szolgált. Néhány hónapos kiképzés után Heinkel és Junkers gépekre szerzett jogosítványt. Az ő nevéhez fűződik a Salaam-művelet, melynek célja az volt, hogy két német hírszerzőt (Johann Eppler és Hans Gerd Sandstede) az angol vonalak mögé, Asiutba juttasson, egy 5600 km hosszú, víz nélküli úton. Mivel az angolok megfejtették a németek által használt rejtjeleket, folyton a német felderítőcsoport nyomában voltak. Almásy többször mentette meg a műveletet. Az elhagyott angol autók benzinével pótolta a csapatnak hiányzó üzemanyagot. A benzin helyére homokot tett, hogy az angolok autója lerobbanjon. Mindezt a legnagyobb körültekintéssel vitte véghez, a tartályba nem jutott homokot gondosan letörölte, arra is vigyázott, hogy ne ugyanannyi homok kerüljön az autókba, hogy ne egyszerre menjenek tönkre. A kalandos útról Rommel seregénél Líbiában című könyvében ír. Tetteiért a Vaskereszt kitüntetésben részesült.
A háború után
Budapestre visszatérve szerepet vállalt az üldözött zsidók mentésében. Budapesti, Horthy Miklós úti lakásában, 1944 novemberében több üldözött zsidónak is menedéket nyújtott. Többek között Fuchs Jenő olimpiai bajnok fiát, Györgyöt is rejtegette. A német seregben kapott egyenruhát és kitüntetéseit (első- és a másodosztályú vaskereszt) viselve többször elzavarta a razziázó nyilasokat.
A háború után Almásyt többször is letartóztatták, háborús és népellenes bűncselekményekkel vádolták (többek között a Rommel seregénél Líbiában című könyvét fasiszta propagandának nevezték), és kegyetlenül bántalmazták, kínvallatták. A Rommel melletti szolgálatot elismerte, de a háborús bűnöket tagadta. Végül Germanus Gyula vallomásának köszönhetően mentették fel. A per 1946 februárjától egészen novemberig húzódott.
1947-ben újra letartóztatták, ekkor Faruk király unokaöccse közbenjárására szabadult ki. Lakását is elvesztette, menekülnie kellett, először Bécsbe, majd Triesztbe menekült, ahol Valderano herceg, a brit különleges alakulatok ezredese révén felkerül a Kairóba tartó gépre.
Kairó Zamalek nevű városrészében élt, és sportrepülés-oktatásból, valamint sivatagi autós kirándulásokból biztosította megélhetését. 1949-ben Párizsból Kairóba repült, mindössze két leszállással. Több kísérletet tett II. Kambüszész[1] elveszett seregének felkutatására
(a német hadsereg felkérését 1941-ben leginkább ezért fogadta el, mert lehetőséget adott erre a kutatásra, amely életét végig kísérte, de soha nem sikerült megtalálnia).
1951-ben autókat vitt Ausztriába javításra, útja során súlyosan megbetegedett, amőbás vérhastól szenvedve került a salzburgi Wehrle Szanatóriumba, ahol Viktor Wehrle professzor műtötte meg. A májában kialakult tályogok és egyéb károsodások végül életét követelték. 1951. március 22-én szenvedések után halt meg a szanatóriumban. Holttestét a salzburgi Kommunalfriedhof 75. parcellája 4. sorának 2. számú sírhelyében helyezték örök nyugalomra.
Sírhelyén a magyar Aviatikai Alapítvány és a Magyar Repülőszövetség 1994-ben márvány síremléket emelt.
Idehaza Almásy László szobra Érden, a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében található:
Fennmaradt az 1929-es expedícióról forgatott némafilm az igazi Almásyról, melyet az Angol beteg premierjével egy időben mutattak be.
Almásy és Az angol beteg – című film
Almásy személyéről mintázták Az angol beteg című játékfilm címszereplőjét. A film egy szerelmi történet keretébe ágyazva mutat be részleteket Almásy kutatásairól és életéből, az általa felfedezett sziklafestményekről és a háború előtti Egyiptomról.
Afrikai évei alatt került egyszer a légierő kórházába, hogy tolmácsoljon egy sérült kanadai pilóta mellett. A főhadnagy ülésével együtt kiszakadt lövést ért gépéből, de olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy az orvosok nem tudtak rajta segíteni, és egy héttel később elhunyt. Almásy visszaemlékezéseiben is szerepel ez a történet, és erre épül a kilenc Oscar-díjjal jutalmazott film alaptörténete. Almásynak is voltak repülőbalesetei. Az első világháború során találat érte gépét, ami majdnem életébe került. A legsúlyosabb balesetet azonban 1931 augusztusában szenvedte el, amikor is Zichy Nándorral a szíriai Aleppó közelében zuhantak le.
A film összeéget betege így már nem felel meg a magyar utazó és repülős élettörténetének, de hát ez a film sem nem életrajzi film, sem nem dokumentumfilm, de Almásy László személyét ismertté tette az egész világon, és itthon is legtöbben a film alapján ismerik.
Magánélete
Egyik legkedvesebb barátja, Hans Entholt a háború alatt életét vesztette. Almássy a fiatalember arcképét bekereteztette, gyászszalaggal kötötte át, naponta gyertyát gyújtott előtte. Ez adott táptalajt a homoszexualitásáról szóló híreknek. Ezek a minősítések, mint minden magányosan élő férfit utolérnek, és valóban igaz, vagy sem, nehéz megmondani. De egy biztos teljesen magán ügye volt, és ha valóban volt ez a betegsége, akkor teljes méltósággal viselte. Teljes életet élt. Sem életével, sem munkáival nem fertőzte a társadalmat, ahogy a mai homoszexuális szervezetek teszik.
Almásynak több szerelme is volt, de igazi szerelme mindig is a sivatag maradt. Soha nem nősült meg. Norvég menyasszonyát, Gudrunt egy félreértés miatt nem vette feleségül, de a csalódás egész életén végig elkísérte.
Utalások:
|
[1]
II. Kambüszész (Akhaimenida-dinasztia)
Kambüszész, II. (műk. Kr. e. VI. sz.), Perzsia Akhaimenida-királya Kr. e. 529-től 522-ig; I. (Nagy) Kürosz legidősebb fia Kasszandanétól. Kr. e. 525-ben elfoglalta Egyiptomot. Apja életében a babiloni ügyeket intézte, Kr. e. 538-ban a babiloni király rituális feladatait végezte el a fontos újévi ünnepségen, és Kr. e. 530-ban, mielőtt Kürosz utolsó hadjáratára indult, ő lett Babilon kijelölt régense.
Egyiptom elfoglalása, amelyet még Kürosz tervezett, Kambüszész uralkodásának egyik legnagyobb eredménye volt. A hadjáratra III. Pszammetik (ur. Kr. e. 526-525) alatt került sor. Kambüszész segítséget kapott a szamoszi Polükratésztól és Phánésztól, az egyiptomi hadsereg egyik görög vezérétől, aki értékes katonai információt adott át neki, valamint az araboktól, akik ellátták vízzel a Sínai-sivatagon való átkeléskor. Miután Kambüszész megnyerte a pailoszioni ütközetet (Kr. e. 525) a Nílus deltájában, majd elfoglalta Héliopoliszt és Memphiszt, az egyiptomi ellenállás összeomlott.
Egyiptomi tartózkodása során több hadjáratot tervezett (pl. Núbia és Karthágó ellen). Ő maga Etiópia ellen indult, de miután elfoglalta az ország északi részét, elfogytak készletei, és vissza kellett fordulnia. Egy különítmény, amelyet Thébából küldtek ki, elfoglalta az el-Háridzsa-oázist, de nem jutott tovább, mert elpusztult egy homokviharban. A Karhágó elleni támadásra végül nem került sor.
Hérodotosz Kr. e. V. századi görög történetíró kegyetlennek mutatja be az Egyiptomot meghódító Kambüszészt; cselekedeteit elmebajának tulajdonította, de egykorú egyiptomi források azt sugallják, hogy vádjainak nagy része aligha lehet igaz. Kambüszész, legalábbis uralkodása elején, megbékítő politikát folytatott.
Egy későbbi Akhaimenida-király I. (Nagy) Dareiosz szerint Kambüszész Egyiptomba vonulása előtt titokban megölette testvérét, Bardiját, akit Hérodotosz Szmerdisznek nevez; Gaumata mágus azonban Bardijának adta ki magát, és Kr. e. 522 márciusában magához ragadta az Akhaimenida-trónt. Kambüszész Egyiptomból hazatérőben, Szíriában hallott a lázadásról. Kr. e. 522 nyarán vagy önkezétől, vagy baleset következtében itt halt meg.
(Terebess Ázsia Lexikon)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum