MEMENTO URBIS I.2010.11.01. 07:29, Turcsány Péter
Város, ami nem volt és nem lesz,
csavargók, akik mindig voltak és mindig lesznek.
Hajnalokat tépett fel a szél,
kicsomagolt derűs deleket.
Kicsomagolt téli almákat piaci priccsre,
tavaszi fehér fogaknak abrak, alom.
Kicsomagolt szeles hegytetőket,
fölillesztett pucér szeretőket;
bokrokat-fákat – hogy le ne szakadjon –
a zöld ág megerősítget-összeöltöget.
Csarnokszürke egérlabirint, de a kicsattant piros arc,
városfalszürke, de a kék és sárga kártyák emeletek kezében.
Bóbitás sisaktorony. Tű. Kör. Tükör.
Tükör, te. Körte. Meztelen zamat!
Mikor szájtépés fagy előtt, kaptárba gyűjtenek mézeket,
rejtegetnek lemerevedett izmokat, ízeket,
akkor a száj szirmaival nyíljon a rózsa,
asszonyi szittyós comböl remegje a géneket!
Halott fehér jégkockák közül a tűzhányók teteje felé lépünk.
Halott fehér jégkockák a hajlatokban házak, telepek.
Kiömlött méz a füveken, nap; megindult a tűz, vulkánok;
pohárból kicsordult, fenékig ürített aszukák.
Város, ami nem volt és nem lesz,
csavargók, akik mindig voltak és mindig lesznek.
|