Ha álmomban a Hold fölé érek, már csak visszanézek, mögöttem a létem, a Földem, a Holdam, a helyem, az életterem, de csak megyek tovább, csillagportól szikrázik hétmérföldes csizmám, hajam sarkamig érő aranyszőke, kis herceg kezét szorongatom, hogy bizonytalansága csillapodjon, s ő megnyugtató mosolyt sugároz felém, hogy nem neki, hanem nekem van szükségem bizonyosságokra, találomra indulunk, idő és tér nem szab korlátokat, a hideg űrsötétben is érzem a Napunk erejét, simogatását, nyári születésű lévén minden napsugarat magamba gyűjtök, s elviselem a forróságot, lételemem a perzselés, órákig tudok egy helyben feküdve magamba gyűjteni minden nyári sugarat, de minthogy a Hold leánya is vagyok, nyakamban a felizzó holdkő medál int, hogy induljak végre.Hosszú, kimerítő álmok után van bennem némi szédület, talán, mert túlsággal elmerültem, s megint nem tudtam álom és ébrenlét határát kivenni, s tűnődhetem vajon mi is a valós álom, és éber álom közt a különbség. Könyvek, filmek is hagynak néha ilyen lenyomatot bennem, beépülnek gondolataim közé, álomfoszlányokat rebbentenek fel, rég elfelejtett mondatokat, embereket, emlékeket libbentenek fel, s aztán sepernek tovább. Néha újból kívül, a kör széléről nézem magam, hibáim láttán felszisszenek, ezt, meg ezt is másképp kellett volna tennem, s a hibák kijavításán tűnődöm, hogy aztán, adott helyzetben, még véletlenül se jusson eszembe a helyes és a jó, csak forróvérűn, meggondolatlanul kimondott szavak. Ezek most a csillagúton is követnek, kis herceg kacag, legyint, hátraint és eltűnnek egy  fekete lyukban. Visszafordulunk, mert az éberlét határára értem, ideje kövonalakat adni a tárgyaknak, nézni a kelő nap sugarai hogyan világítják át az akváriumot, aranyszínűvé varázsolván a halakat, szivárványossá az apró csigákat, a levegőbuborékokat a zöld leveleken. Új nap virradt, újabb csoda vár rám, valahol, valamikor...