Hanemha nem sértem meg,

 nekem nem az ital sok,

 de én vagyok hozzá kevés.

                      (Töte XXIII. 09. 73)

 

 Nem hazamenni nehéz, otthon maranni, az a nehéz!

                      (Eltetszettesni Józsi bácsi)

 

 mit akarsz bazdmeg isten

 ha azt hiszed bazdmeg

 kilenc gyereket löktem föl,

tizenkét unokám van

 volt mert nem kell

 bazeg isten

 elmegyek takaróér

 kell nekem féldeci bor

                      (Villámsujtotta Endre 1993)

 

 én má egysző mikszátkálmán unokája is lehettem vóna, de hazakűttek az oskolábó, me nem vót tüzellő

                      (mixátkállmán unokája. Idézet)

 

 A LÉPCSŐS (3), mint azt már a találékonyságukról ismert alkoholistáktól tudjuk, egy olyan kocsma, melynek fölfele több foka van, mint később lefele.

 Más a pincés, ott minden fordítva érvényes.

  A félelmetes logika és élettapasztalat minden helynek igazi filozófusát termeli ki. Nem csoda, hogy a választékos  beszédéről közismert Töte (eredetileg kőmíves) egy alkalommal a földművelésben korán elaggott Józsi bácsit imígyen érintette. Szóval: 

 – Alighanem el tetszett esnie Józsi bácsinak.

 Józsi bácsit ez esetben a föld csókolta, ám ő csókolta már a földet eleget, megengedhette hát magának, az enyhe sárból föltekintve, eme verssort:

 – E’teccett vóna apádnak, amikó anyádba verte vón…

 És alukált tovább. Az úszkáló villamosjegyek pedig úgy közelítettek és távolodtak duzzadt orrától, ahogy a levegőt szívta és fújta.

 Eltetszett Józsi bácsinak egyébként nagy híre volt elesés ügyben. Évtizedek óta volt rajta mindig valami glazúr, seb, var, nyiladék, karc. De mindig megvárta a gyógyulást, s ha már leszedhető volt a máz, elindult esni egy kapitálisat. A folytonosság hiányának folyamatosságát biztosította így.

 Nem is volt a lépcsősnek a zsidó tulajon, a hucul Józsi bácsin és a sváb Tötén kívül érdemleges magyar egyénisége.

 Az enyhe nyúlszájjal megáldott Töte nálam is festett egy balga nyárvégen. Emlékszem, kedvesem (az akkori) éppen Itáliában dolgozott, és meglepetésnek szántam a felújítást. Hát sikerült, mert már szeptemberben úgy hullott a plafonról a festék, mint dermedt fáról a falevél.

 Pedig Töte jó szakember volt, ám költői lélek és a kötőanyagként vásároltatott sör valahogy kimaradtatott.

 Ajánlottam a tejet, mint a mész egyik barátját.

 Meséltem a kazeinról, miközben utolsó üveg malátánkat ittuk, de Ő fölháborodottan kihúzta magát – (165 centi volt az Isten-adta):

 – Mán kérlek tisztelettel, az ősöket csak ne forgassuk a sírba’. A mész az egy nálam is műveltebb anyag. Tejet ő sem ihat, má’ bocsánat.

 Töte alulápolt élettársa, ki szintúgy a mész öntudatával bírt, kedvesmesterura után elvállalta a takarítást. A hihetetlenül szétfröcskölt és tejmentes festéket egyéni módon gyűjtötte össze.

 Az odakészített lavórba mindenekelőtt jóízűen belealudt.

 Zsíros hajacskáját hínárként ringatva, ecetillatú buborékokat eregetve. És én igazán elégedett voltam.

 Gyermekkorom nyárvégét hozta vissza. Amikor Nagymama befőzött, és a kiskonyha megtelt az uborka, paprika és a savanyítószerek szagával.

 Köszönöm, Töténé asszonyság! Mama savanyú lehelete! Ám Eltetszett Józsi bácsi hetven év bukdácsolása után átzuhant egy másik Lépcsős bejárata elé, ahol nem kell várni a sebek behegedésére. Ott már nem sérül meg az ember. Igaz, nincs jószagú fekete föld, de a lelkek mindig puhára esnek. Áldja meg őket az Úr.

 A Lépcsős vendégei nagyrészt a közeli távolsági busz megállójából adódtak, meg a Patika sort álló betegeiből. Pálinka és szimpla, vörös és fekete. Olajszagú fapadló, bádoggal fedett pult, üvegbura alá bezárt legyek, töpörödött zsíroskenyér, húgyszag, béke. Gerovit és műkő.

 Herczfinger bácsi valódi bőrkötényben, állandóan álmosra leeresztett szemmel feszített az ajtóban, hátra-hátra tekintgetve a betolakodóra.

 És öblös hangján a félhomályba dörgött:

 – Nu, mit? Ott van a harmadik polcon! Vögye lé és tőccsön!! A píszt mög haggya csak a pulton!

 Majd elmerengett a buszmegálló meg a trafóház irányába.

 Az asszonyt várta és a két lányt, kiket 20 éve látott utoljára egy ellenkező irányú vagonba gyömöszölve.

 Senki sem szerette, de ő sem szeretett senkit.

 Eredetileg szappangyáros volt (minő vicc!).

 Azután szikvízüzemet „vitt”.

 Aztán államosodott.

 Nem ismerte a hitel fogalmát.

 Ha nincs ölég pénce, mír gyün be? De ha má ide ötte a fene, ott van a harmadik sorba a kóser szilva, abbú vögyön, asztán isten hírive!

 A memóriája még nyolcvanéves korában is példás volt. Kétszer senki sem léphetett ugyanabba az ivóba. (Na, ja, a Latin Bölcsek, meg az Alkohol égető hiánya! – mondta volna Börcsök tanár úr) Herczfinger bácsi tudta, az orrán milliónyi erecske tudatta, hogy nem hamis ő, csupán türelmetlen.

 És a várakozás sok kupicát emészt.

 Sírkövére félretett pénzéből a következő üzenetet íratta:

 Herczfinger Izidor 1891 – 1980

 és szerető felesége

 Roth Amália 1910 –

 gyermekei

 Eszter 1932 –

 Zsuzsanna 1934 –

 Mert hitte, hogy hazajönnek, és ha az Ő idejük eljön, akkor fölé temetkeznek.

 Rossz nyelvek szerint a boncasztalon még fölült és féláron ajánlgatta a bőrkötényét az ügyeletes dögésznek.

 Mindenesetre a Lépcsőst, később vállalkozó szellemű aratók vették meg.

 De ezek már nem a gabona betakarítását, sem Józsi bácsi pottyanásait és nem a Szívem Ujja Úr bánatát hordozták.

 Csupán az egyre rendszertelenebbül induló buszokat és a rendszeresen előforduló     járványokat.

 A várt buszok pocsolyákkal övezettek, a gyógyszertár pedig betegekkel.

 Nem szívderítő egyik sem.

 Évezredes tapasztalattal bíró öregek mondogatták akkor:

 Helyhatósági választások, mög pestis várhatók.

 Az ember kopik, a Lépcsős följárója kevésbé, az emlékek pedig egyáltalán nem. Valószínűleg nincs közük hozzánk.

 Hát, most meg hova jöttünk?

 Nagyapa nem iszik soha!

 Még disznóvágáskor sem, amit pedig illik, hogy lehet, hogy most nem önti félre a pörzsölt disznó mellé?

 És a bicajt is lezáratlanul hagyta!

 Sőt, ferdén van a villanyoszlopnak támasztva!

 Engem csak úgy leemel, és egy nem nagyiízű pogácsát kell szopogatnom.

 PIHA!

 Nagyapa pici, likőrszerűt hajt föl. De egyből!

 Most Nagyapa nagy és erős és ordít.

 Ilyet sem szokott csinálni.

 – Tudd meg! Tudd meg, fiam: NÁLUNK OTTHON MOST TISZTASÁGI FESTÉS VAN! Érted? TISZTASÁGI!

 Áh… (legyint) fölül a bicajra, aminek hátsó ülésén jöttem, és… hé… nagya… itthagy.

 Most vagy elfelejtett, vagy nem is ő volt…

 Az utóbbi azért tetszik nekem, mert ha nagy leszek, én is inni fogok.

 És minden unokámat legalább egyszer valahol OTT hagyom.

 Akárhol.

 Csak legyenek!!!

 Hű! Mekkora ramazuri volt otthon!

 Anya azt kiabálta: Apukám! Öregkorodra bolondulsz meg!

 Hol a kölyök!

 Persze meg lettem találva.

 Egy bácsit néztem, aki örökké elesett.

 Vagy négyszer-ötször a földhöz verte magát.

 Na, ezeknél meg nagytakarítás lehet.

 A Zsidó bácsi, aki Nagyapának is adott inni, azt mondja, miután kilódította: ha ez egy nap hatszor nem csókolja meg a földet, elmegy az orvoshoz fölíratni valamit szédülésre. Józsi bácsinak betegsége a „gravitáció” (ezt megnéztem Nagyapa egyik szótárában).

 JÓ SZÓ!

 Amikor Apa nem vett mentolos cukrot, én is megpróbáltam földhöz vágni magam, de nem volt gravitáció.

 Csak elvertek.

 Józsi bácsit senki nem verte meg. Sőt, még segíteni is akaródzott egy ember. Na, kettő!

 Úgyhogy, ha nagy leszek, Józsi bácsi leszek!

 Akkor próbáljanak, teszem azt (ezt Dolfi bácsitól tanultam), kiporolni!

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés