Soha nem voltam közömbös azokkal az eseményekkel szemben (sem) amik azokban az országokban történtek, amiket valaha is meglátogattam. Lehet ezt szentimentalizmusnak nevezni, lehet valamiféle lelkem mélyérõl fakadó gondolati közösség vállalásnak az ott élõkkel szemben - a cimkézés végsõ soron teljesen mellékes - tény, hogy mindig örömmel vettem, veszem a bár idegen, ám kicsit még is ismert helyekrõl érkezõ jó híreket és szomorúan azokat, amik gondokról, tragédiákról számolnak be.
Nem volt így véletlen, hogy döbbenten olvastam, néztem a híreket egy hármas természeti katasztrófáról, ami Indonézia egyik szigetét, nyugat Sumatra-t súlytotta október 25.-én. Földrengés - 7.7 magnitude erõsségû - ami tsunami-t generált, ugyan akkor a Merapi nevû tûzhányó is kitört. 122 halott, 500 eltûnt, hét tengervíz elmosta falú és még a hírközlés számokat és adatokat sorolt, tudtam, hogy mind ezek mögött, megannyi egyéni tragédia van.
Aki valaha is volt már Indonéziában, láthatta, hogy milyen csodálatosan szép ez a vidék, ugyan akkor akinek egy kis jártassága is van a földrajzban tudhatja, hogy ez a tengerekkel és óceánokkal körûlvett szigetvilága, a Tûz gyûrû, Földünk törésvonalának része, mûködõ vulkánok helye, minden természeti gyönyörûsége ellenére, a legkevésbé sem mondható biztonságok élettérnek. Felteszem azonban a hipotetikus kérdést, hol van korunk embere biztonságban a természet erõivel szemben? Avagy fordítsam meg a sorrendet és kérdezzem azt, hogy biztonságba van-e a természet az emberi pusztítással szemben? El lehet ezen gondolkodni, na de folytatom beszámolómat, utam negyedik napjával.
Elhagyva Java fövárosát, a nagyváros képét - magas épületek, lakótelepek tömegei, emberektõl nyüzsgõ utcák, terek, jármûvektöl forgalmas utak- fokozatosan váltotta fel a táj mássága. Ritkábban lakott települések, kevesebb ember, viszont tökéletes minõségû, négy sávos autópálya.
Viszonylag rövid buszozás után értük el vidéki kalandozásaink elsõ állomáshelyét,
a Jakartától 60 kilóméterre délre, a tengerszint felett 290 méter magasan levõ, ma 780 ezer fõs lakosú Bogor városát.
“ Ahogy ablakomon kinézek, varázslatosan szép látkép tárúl elém. Az erdõkkel borított hegyek magas csúcsait felhõk borítják, a völgyben meghúzódó falu körûl rizsföldek zöldelnek” irta naplójába errõl a helyrõl Sir Stamford Raffles, aki a brit megszállás alatt (1811-1816) ide telepítette Java fávárosát és külön vasútvonalat is építtetett, ami Batavia-t és Bogor-t kötötte össze.
A holland idõkben (1800-1950) Bogor, mint egy romantikus kis falu volt köztudott. Imhoff kormányzó, 1745-ben, palotát (Buitenzorg {gondtalanág}) építtetett ide,
amit föleg a száraz, meleg, nyári hónapok alatt lakott. A kellemes éghajlat, a közben ismét Batavia-ba visszatelepített fõváros közelsége miatt, a gyarmatosító elõkelõségeknek gyakran szervezett itt fényes bálokat, vacsorákat, amik étel menüjéhez, azok a fehér pettyes õzikék adták a hús alapanyagot, amit a díszes kapuval körûlvett palota parkjában tenyésztettek.
Bambi és az Öreg néne õzikéje, gyerekkorom meséi jutottak eszembe, ahogy néztem ezeket a békésen pihengetõ, legelészõ jószágokat
és leölésükért bizony szégyeltem magam, amikor arra gondoltam, hogy magam is - anno, hús-zabáló korszakomban - milyen ízletesnek tartottam az õz és szarvas húsokat!
Egy 1855-ös földrengés a palotát súlyosan megrongálta, a következõ évben azonban restaurálták, ami a mellette levõ tóval
benne hatalmas levelû
és virágú vizi liliomokkal, azóta is az idõk méltó tanuja.
Az indonéz függtelenség kivívása után, Soekarno elnök kedvelt pihenõ helye lett a Buitenzorg. Napjainkban, mûvészeti gyüjteményének kiállítási helye. A 219 festményt és 156 szobrot ( többségében meztelen nõket ábrázolókat) tartalmazó kollekciót, civileknek csak elõzetes engedélyek beszerzése után lehet megnézni. Csoportunknak, nem volt ilyen, viszont egy - nem tudom ki alkotta? - szabadtéri, modern szobron, igen csak megakadt a szemem.
Bogor legfontosabb nevezetessége azonban a 87 hektáros Kebun Raya,
Indonézia elsõ és legnagyobb botanikus kertje. Kezdete, egy Carl Reinwrad nevû természettudós nevéhez fûzõdik,
aki 1817-ben, Hollandiában szerzett tudása alapján kapott megbízást Java és a környezõ szigetek növényeinek kutatására, ismeretlen fajok meghonosítására és új egyedek nemesítésére.
A Botanikus kerthez vezetõ utcán láttam elõszõr azokat a “ kancil”-okat, amikrõl már Jakarta-ban megtudtam, hogy ilyenek fogják felváltani a “ bajaj” nevü helyi riksákat.
Valóban, ezek a zöldre festett, motorosított tömeg közlekedési eszközök, már inkább tüntek célszerûnek és környezet barátnak mint elõdeik, bár még így sem kaptam kedvet kipróbálásukra.
A Kebun Raya bejárati kapuja elõtti járdát, utcai árusok foglalták le.
Portékáiktól szinte haladni sem lehetett.
Az elmúlt nap esõzése - nem véletlen Bogor “ City of rain “ neve sem, hiszen ebben a városban, az év 340 napján, általában délután egy és két óra között kiadós esõ esik - mindenféle mocsokkal keveredett vizét a csatornák még nem tudták teljesen elnyelni, így óvatosan kellett lépkednem, hogy cipõm talpára ne ragadjanak elrohadt zöldség levelek vagy egyéb rossz küllemû anyagok. Bizony, ez itt nem a párizsi Tuileries Garden felé vezetõ Champs - Elysées volt. Azt, hogy araszolva a bejárat felé mért pont ez az értelmetlen összevetés jutott eszembe a látvány kapcsán, nem is tudom?!
A kertbe vezetõ szépen karbantartott fõépületet,
hatalmas, ember testü, elefánt fejû szobor vigyázza.
Mivel indonéz utam során, ezt az ábrázolást már nem csak a jakartai Nemzeti Múzeumban, hanem más helyeken- templomokban, köztereken, szállodákban, festményeken, ajándéktárgyasoknál - is láttam, tudni akartam népszerûségének okát. Vezetõm, a válaszra mindig készséges Hillman, sok szereplõs magyarázata alapján, Ganesha, a hindu mitológia egyik fontos alakja. Shiva és Parvati istenek fia, a mûvészetek és a tudományok partónusa. Elefánt fejének eredetét több monda is elmeséli.
Az egyik, hogy miután a büszke anya, szantálfa masszából megalkotta fiát és lelket lehelt bele, dicsekedni akart a baba szépségével Saturn isten elõtt, ám elfeledkezett annak sajátos képességérõl, így amikor Saturn ránézett a kisgyerekre, tekintetének ereje, elégette Ganesha fejét. A kétségbe esett anya, a Világegyetemet teremtõ Brahma isten segítégét kérte, akinek jövendölése szerint, annak a fejét fogja Ganesha megkapni, akit Parvati istennõ, Brahma tanácsadó helyét elhagyva, legelõszõr fog meglátni. Parvati, egy elefántot látott meg legelõszõr, ezért kapott Ganesha elefánt fejet.
A másik variáció szerint, Parvati megkérte fiát, hogy addig amíg fürdik, senkit ne engedjen be hozzá. Ganesha, hazaérkezõ apját is eltiltotta a belépéstõl, ezért a dühös Shiva, levágta fia fejét. A történet folytatása innen már ismerõs.
A harmadik, egyben utolsó közismert változat, a hinduizmusban mindig is domináló szexualitásra utal, ami szerint, Ganesha - akit nagy pocakkal ábrázolnak, ami azt jelképezi, hogy a tökéletes ember?! mindent képes megemészteni?! - az istenek büntetéseként azért lett elefánt fejû - ami nem mellesleg, a bölcsességet szimbolizálja - mert megleste szülei szeretkezését.
Mind ezen bõséges magyarázat alapján, annyire ‘megkedveltem' a csinosabb fejre érdemesûlt Ganesha-t (meg az is szimpatikussá' tette, hogy Ganesha, mint az utazók patrónusa is számon volt tartva ) hogy engedve szerény anyagi kereteimhez mért birtoklási vágyamnak, elhatároztam, hogy szert teszek egy Ganesha szoborra. Vágyam, igaz késõbb, de utam során teljesûlt, hiszen elõre leszervezett program volt egy fa faragó mûhelybe való látogatás, ahol a minõségi szintû, kézzel faragott tárgyak között, meg is találtam az ‘Én ébenfa Ganeshamat‘, ami hazatértem óta is gyakran figyelmeztet arra, hogy az élet dolgai ‘megemészthetõek‘?!
A 193 éves fennállását ünneplõ Botanikus kert, ahol oktató, kisérleti és kutatóközponti épületek is vannak,
évente több millió látagatót fogad, akik 15 ezer féle növényt - ebböl 400 fajta csak pálmafa féle - háromezer fajta orhideát, ötven féle madarat és több fajta denevért láthatnak. Sajnos, a központi orhidea ház zárva volt, ráadásúl a természet röpködõ képviselõt is hiába lestem, egyet sem láttam. Valószinû azért nem, mert mind a madarak, mind a denevérek még délelõtti álmukat aludták?!
A sátorként összajló bevezetõ fasor végén,
magyarázó tábla jelzi, hogy a kert négy, fontosabb fõútvonalán haladó, miket láthat.
Ezek alapján könnyen tudtam beazonosítani a termésektõl roskadó boabab fát,
megszagolhattam az Oleander fajták egyik változatának, a bársanyos tapintású, sárga-fehér szinû, bódító illatáról ismert, indonézia szerte közkedvelt Plumeria virágát
aminek szirmai, megsérüléskor, tejszerû váladékot adnak, minek érintése irritálja az emberi szemet és bõrt
felnézhettem egy olyan pálmafára, aminek levél formája, magyarázat nélkûl is, minden kérdést kizárva bizonyította, hogy legyezõ pálma alatt állok.
Javaslatra, megkapirgáÌtam a fahéj fa kérgét
ám a jól ismert, fahéjas tekercs sütésekor szokásos illat, valahogy még is elmaradt.
Ime, mit tesz a trópusi éghajlat? Bokornyi, szines levelü krókusz. Nem ám olyan, dédelgetem és még is nyivászta fajta.
Mérhetetlenûl kicsinek éreztem magam a hatvan méter magas, Kompassia Malaccans fa mellett,
gigantikus gyökerei meg végleg elképesztettek.
Na és a sudár egyenesen növõ bambusz fa?
Elcsodálkoztam, a mindig más fával szimbiózisban élõ folytó-lián pusztító erején.
Fényképeztem választékos gonddal ápolt angol kert részlelet
és fotóztam azt is amiknek nem jegyeztem meg a nevét csak azt, hogy szinének, formájának harmóniája miatt látványukat érdemesnek tartottam gépem memóriájában is megõrizni. Lencse végre kaptam mind azt, amit szépnek láttam, mert 'érdek nélkûl tetszett'. Szép volt a zöld megannyi árnyalata
és egy kinyító virág kecsessége.
A bogori Botanikus kert büszkesége azonban vitathatatlanúl a Amorphophallus titanium,
ami szószerinti fordítás alapján, formátlan, hatalmas, merev, him tag, amit a világ legnagyobb, egyben legbüdösebb virágának tartanak. Az indonézek, Bunga Bangkai ( hulla virág) néven emlegetík, utalva arra a rothadó húsra emlékeztetõ bûzre, amit teljes virázáskor áraszt. Penetráns szagát két kilóméter távolból is lehet érezni, aminek egyedüli fungciója, hogy ezzel az elképesztõ kellemetlenségével vonzza a beporázáshoz szükséges rovarokat. A virágnak, Titan Arum is a neve. A keresztséget 1993-ben, a BBC egyik szerkesztõje, David Attenborough adta. Népszerû programja, The private life of planet, gondolom sok TV nézõnek ismerõs?!
Ez a minden tekintetben különleges növény, az Egyenlítõ közeli Sumatra szigetének trópusi õserdeiben honos. Itt fedezte fel 1878-ban egy Ordoardo Beccari nevû olasz botanikus. A magról termesztett Titan arum, két, három esetleg hat év után hozza az elsõ levelét. Pihenés után, a növény uj gomót és levelet növeszt mind addig, amig annyi táplálékot fel nem tud halmozni, hogy virágot hozzon. A gumó súlya mind e közben 200 kilóra is növekedhet, maga a virágzás viszont csupán néhány(két- öt)napig tart. A gomóból három méter hosszú un. corm nõ ki, amit kezdetben, káposzta levélhez hasonló, sápadt zöld szinü szirom vesz körûl, ami a virágzás folyamán, forditott esernyõ alakú, meglehetõsen impozáns, bíborszinû sziromként bomlik ki. Átmérõje, három és fél méter is lehet.
Akkor, amikor ezen a kellemesen hûvös, áprilisi délelõttön hallgattam az ismertetõt, csalódottan bár, de el kellett fogadnom, hogy nem lehetek szemtanú és csak azokkal a megvehetõ fényképekkel kell beérjem, amiket a legutóbbi virágzáskor készített a Botanikus kert stábja.
A keritéssel határolt területen azonban ott volt a híres növényt jelzõ tábla, ami sejtette, hogy a föld mélyén, növekszenek azok a magok, amikbõl a Nállam sokkal szerencsésebb látogatóknak valamikor majd megmutatja virágát a természet ezen behemót csodája, a fotósorozat kronológiája szerint.
Azt, hogy az Amorphophallus titanium virágzása nem csak a botanikusokat tartja lázba - legyen az a világ bár mely botanikus kertjében is - ezek után, egy pillanatig sem vonom kétségbe...