A Doktornénibe (mert kötelezően, mint minden gyermekbetegségbe – úgy kanyaró, orrba földugott bab, kályhaölelés és skarlát) rögtön belestem. Amikor éppen a szamárköhögésből penderített ki, és az oltástól való félelemben összeszart gatyóm mosta nagyanyám, mikor elhatároztam, hogy most már végképp orvos leszek, és nem tűzoltó! (mily eredeti!). Megvallom, a Doktornéni velem egykorú lánya egy kicsit jobban tetszett, de Őfehérsége röpke szerelmünket feledve, valóban orvos lett, és ma már örvend, hogy nem hozzám kötötte a sarkát.

 Na, jó, mondtam magamban, és vártam tizen-évet.

 Ha nem ő, jó lesz egy postáskisasszony!

                                                                (Emlékiratok, I. 263. 117.)

 

 A ZLATEV HÁZ (8) ARRÓL HÍRES, hogy itt született meg Almácska.

 A Szőnyi strand pedig arról, hogy 1966 nyarán itt ismertem meg lébe ereszkedett kedvesem. Egy csokor lányfej himbálódzott a víz színén. Aranyos pofija komoly formákat sejtetett a víz alatt. Hát ez így is volt! Mi hárman a bősz, főúti fiúk különböző és fergeteges bravúrokkal kápráztattuk el ezt a vízen himbálódzó káposztagyülekezetet.

 Egy jól sikerült fejessel meg a kistrambulin szélébe bevert fejemmel, odafuldokoltam a kiválasztott mellé. Szevasztok! (Úgy látszik, időközben ketten lettek.) Most a fejesem lett hasas, vagy a burám döccent nagyot, mert csak egyen válaszoltak…

 – Szasz. – Hú, kezdetnek nem rossz. Ha csak az nem feszélyezne, hogy produkcióm eredményeképp a sztereólátás mellé nem párosult volna fürdőgatyám (akkor még fecske, két úttörőnyakkendőből kötve!) kettéhasadása, majd a víz által való elúszása. De azért csak lököm.

 – Szia! Szép vagy!

 És az is volt.

 Azt mondja: – Újat!

 Igazának igaza volt, ám levegő és gyatya híján nem tellett juhászgyulára.

 – Beléd vagyok esve!

 – Csak a vízikébe, kisfiú, és abba is elég natúr.

 A vízicsokor kuncogott, és rögtön megutáltam a többi ötöt.

 – Szoktalak látni a Cukorban. Jó a zenétek. A bátyámmal mindig elmegyünk. És jó piros a csajod! (Na, most buktam!)

 Azután szép delfinesen otthagyott. Bassza meg, ez sem jött be!

 (Visszajön. Hűha!)

 – Hé, dobkirály! Egy kicsit megcsodált a kabinos, amikor férfigatyót béreltem, na, bújj bele! – röhög. Rajtam röhög! És bedobja a nadrágot. Fejbe talál, még megjegyzi:

 – Három pontos!

 És valami hihetetlen gömbölyű feneket von maga után. Mint egy friss és egészséges gyümölcs. Kitör belőlem (már hanyadszor) a költő.

 – Hé, Almácska! (Flegmán, de!!!… Visszafordul!!!)

 – Honnan tudod, hogy kertész az apukám? A bulikon észre sem veszel.

 – Na ja, ha sötétben vagy és nagykabátban…

 – És legközelebb kevesebb vizet pazarolj a hajamra, és több gatyót az alfeledre!

 Az istenit, megint elmegy! Alma-mosolyával, őszibarack bőrével és azokkal az apró, de csodálatos dinnyékkel. Micsoda szerencse, hogy a faterja szakított a hagyományokkal. Hogy nézne kis karórépa figurával, krumpliorral, céklaszínben, fokhagymaillattal övezve? Éljen Micsurin!

 – Héka… Kisbulgár! Várj…!

 Nem vár, nem tudja, hogy nekünk veszettül találkoznunk kell! Találkozunk is, a csöpögő, három számmal nagyobb fürdőnacit visszaadtam a kabinosnak, cserébe kezembe nyomott villamosbérlet miatt találkozunk. MUSZÁJ! Na, nézzük csak! A hátlapon: Zlatev Mária, tanuló. És egy bájos arcika elől + beledugva két ebédjegy és egy másik csaj fényképe.

 – Na, kiolvastad?

 – Kétszer. És köszönöm. Jössz kifelé?

 – Nem. Randim van. Szia, Weissmüller!

 Hohó! Az nem lehet, hogy pasija legyen, de ha van, le lesz vakarva! (Még nyomozó is lehetnék?)

 Valóban randija volt. Azzal a fényképpel, amiről (mint kiderült) csak egy barátnő kancsalított. Meg vagyok mentve!

 – Sziasztok! (mire ő)

 – Bemutatom Sandajandát. Azt hitte, nem látom, hogy követ.

 Én? Csak tiszta véletlen, hogy DIREKT erre jártam. De ha már így összefutottunk, megihatnánk egy fagylaltot.

 – Eredeti ötlet.

 Pici kezét a kezembe csúsztatta.

 És megtörtént a jegyesség. Amikor először megcsókoltam, értettem meg, hogy NŐ is van a világon. A csajok tapadós-ragadós smárjai után egy drága test, finoman remegő és odaadó, de nem tolakodó közelsége. Fiúk! Beköszöntött a felnőttkor! Tizenhét lehettem akkor. Beindult a LAMÚR. Már másnap megvártam a Postaforgalmi előtt, Ő végigülte veszekedéssel állandó (nem Kinder) próbáinkat.

 Ő megvárt a Rózsakertben, a Szabópálban, a Jakóban és a Danuviában, és mindenhol, ahol játszottunk. Végigücsörögte, táncmentesen a Hulla nevezetű művelődési világkiállítást. Az Ifiparkot. Ott kucorgott a Cukorban, az Iskolabútorban, a Csokonaiban. Nem ment el táncolni senkivel, pedig a nagy évek akkor dörömböltek fölöttünk. Ha nem próbáltunk, nem volt játszás és rendszeresen bedöglött szerkó, a másik klubok sem üzemeltek. Otthon, náluk rokiztunk, délelőtt, amikor a szülei kimentek a MEZŐRE, mi fogtunk egy zenét és közösen mulasztottunk a tanulmányainkra ítélt intézményekből.

 Hajrá, kossaistván! Hajrá, radnóti! Szóval gátlástalanul, hősiesen keveset voltunk együtt.

 Az érettségit megszerzendő, valutámat fölajánlva, megkértem a kezét. Nem Miklós bátya jött a családba, fehér lovon, de… behajózott egy hosszú hajú „mást gondoltunk neked, lányom” című figura.

 Loboncos, kiesik az iskolából, zenél, olyan sikerrel, hogy gázsija javarészt a Medvecki dobgyár és a Dubán művek emésztik föl. És örökké nőkkel sétálgat! Vagy egy jó bőr, vagy egy új dobverő!

 NANA! A Rolling, meg a Honeycombs meglehetősen sok botot emésztett föl.

 – Maga még a gyűrűt sem tudja, pokupáty!…

 Persze, megpokupátyoltam a karikát, és meggyűrűztem Marikát (de okos).

 Ügyetlen próbálkozásuk után, fogmosás közben, egy lopott délelőtt a fürdőszobájukban töröltem le Almácskáról a hamvat. Hátulról.

 Azután még malackodtunk egy kicsit, és azt suttogta: Klári szerint ez jobban fáj. (Klári a fénykép és barátnő volt a villamosbérlet hátfelén.)

 Azért nézett föl rá, mert A marika százötven centis volt, minden szuperszereléssel együtt, a Klári meg egy már régen bejáratott gép.

 Rám meg azért, mert százhetvenhat vagyok. Huszonhat centi. Maga az élet.

 NYÚJTÓZKODJATOK, BEAVATOTTJAIM!

 Fogkrém, egy pici vér és mindenféle fehérje. Ha a Kinder-Állandóhoz adnám, még egy újabb Nobel-díjat is kaszálhatnánk. Zene, plusz szerelem, egyenlő Ml.

 – Maga nem doktovérnij… maga csak van!

 Hát ez jó!

 A lányánál is kisebb apuka, kertész és moralista hajnalig tartó eszmecserénk közepette, kinyilatkozik, belehugyozik egy bambis üvegbe, és velem viteti ki a hátsó udvarba, mert az asszony fölébred.

 – Marit elviszem, ha kapom, ha nem!

 – Na, ez már nyet úgy van… elvégzitek a skolát, és akkor beszélünkhet… meg lenyírjuk hajt…

 – Marika gyereket vár…

 – Dobre… Addig kitaposom belüle…

 – És én is gyereket várok.

 – Ez te hülye vagy? Bolbán!… Durak!… Férfinak nem van…

 – Tőle. Tőle várok gyereket.

 Zlatev Vladimir csak azért nem tudott nagyot nyelni, mert a méreteit meghaladta volna.

 – Majd azt elcsináljuk, te meg nem jöhet be még ebbe az utcába se… nemhogy a házunkba! A fiam meg, majd egy kicsit nobibáty… Azt még várd meg… huligán…! Nobibáty elverni magát!

 (A fia mint kiderült, régi ivópajtásom volt, zenekarunk régi tisztelője.)

 Úgyhogy a „bajom” három napos ivászattal lett ellátva… és a legénybúcsú a közben megvásárolt jegygyűrű elnyelésével tetőzött.

 Ennek receptje végtelenül egyszerű: végy egy vélt bánatot, három-négy tanácsadót. Egy kis irigységgel fűszerezett gyengeség és egy csipet jellemtelenség elég. Tedd a nyelved alá a két olasz-arany gyűrűt, és jól hátra bólintott fejjel, kevés sörrel nyeld le.

 Ez jópofa is, és várhatod másnap a klotyón. Aztán be lehet adni a zaciba, és az elszállt ováció, mint a savanyú másnap, ott lengedez fejed fölött, akár a húsvéthétfő.

 Az érte kapott valutából újabb üzletet lehet nyitni az értelemre.

 Elég sok szépet vágtam akkor pofán. A szép velencei-tavi hecceket.

 A hegedűtokba vitt almát, a félbetört karddal szelt zsíros kenyeret, a baltával felezett diót. Hajóteraszos kis félkedéseket.

 Ez volt a szerelem!

 Egymás szájából ittunk, egymás testével takaróztunk, és még sok más kommersz dolgot elkövettünk, mert avantgardok voltunk.

 Szerettük egymást, mint a múlt századi képregényekben a rézlola, és pórázra kötött néprádiót sétáltattunk a Moszkva téren. Sprágából font cipőben mászkáltunk vagy mezítláb a Körúton. Színes lakkal kifestett fogakkal vigyorogtunk a fölborzolódott világba. Olyanok voltunk, mint két ropogós cseresznye, amit örömmel akaszt föl bármelyik gyerek a fülére. Aszalatlan szilva, bocskormentes gomba. Úgy szerettük egymást, hogy leszakadt a csillár, összement a tej, és a hatos villamos 1977. május 3-án kiugrott a számára kijelölt pályájáról.

 Aztán kiittam magam a tájból.

 Hegyhágó Pistám, a Szalóczi mondta: – a Vörös velem, Almácskád meg egy szőkével jár! Így megy ez, hogy Kurt Vonnegutot idézzem.

 Almácskát azóta három gyerek övezi, meg egy kis enyhe bánat… Ha elmegyek a ház előtt, nemcsak kölyökkutyakorom, hanem valami tisztaságérzet is elmarad.

 Híd omlott össze egy zavaros folyó fölött. Hej, SIMON… jaj, ART!

 Szart ér az egész!

 Marika, neveld fel a gyerkőceid vidáman, ne nézz hátra! A házatok előtt kunkorodó villamossal sikítottál együtt, amikor az enyém lettél. Én most a gazzal benőtt síneken téblábolok. Most vesztettem el a szüzességemet igazából. A mi járatunk nem éled újra. Lehet, fölveti fejét egy-egy fűcsomó. A félig föltépett sínek között kérdés, amit a szél sodor: most autóparkoló lesz vagy bontó? És válasz sehol! Szia, Fő utca huszonöt!

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés