Folytassuk otthon.

BARNÁS MÁRTON:

AGYŐ, ÉDES OTTHON!

Klaus Molotov soha az életben nem unatkozott. Persze, még nagyon fiatal volt, mikor apja, Hans megszerettette vele a könyveket, az olvasást, Molotov így lett gondolatolvasó, aminek nem mindig örült, pedig nem kellett mindig sorozatgyilkosok, terroristák, vagy politikusok agyában turkálnia, de akkor is. Elég volt az neki, hogy a saját gondolatait ismerte, górcső alá vette, életének meghatározó embereit legbelül elemezte, ahogy magát is, és így legalább le tudta tisztázni magában a fájdalmat, meg a boldogságot is. Szerzett egy papírt, meg egy tollat, és legalább írásaiban, gondolataiban rendbe rakta az életét. Egy ideig nem is gondolhatott arra, hogy a valóságban, még csak nem is mondjuk Szergej Vasziljevics Gramovéban, hanem a saját valóságában rakhatta rendbe az életét, aminek nagyon megörült.

Hogy is kezdődött minden? Persze, Molotov apja nem hagyta, hogy fia egész nap csak focizzon az iskola pályáján, és lógjon nem feltétlenül józan életet élő haverjaival. Sok veszély fenyegette akkor és ott, mintegy 15 évvel ezelőtt Klaust. Laza szipuzás, első cigaretta, első piálás, találkozás a kábítószerek népes táborával, fontos találkozás, persze, csak helyén kellett kezelni minden dolgot, találkozást, megtapasztalást, mert Klaus Molotov nem meghalni akart, sokkal inkább élni, ha lehet, méghozzá jól, úgy, hogy az neki is jó legyen, meg azoknak is, akik fontosak számára. Hans azt mondta Klausnak, hogy annyi ideig lehet kedves ismerőseivel, amennyi ideig otthon apja felügyelete mellet olvas. Az első könyv, amit apja Klausnak adott, mint kötelező olvasmány, az a Robinson Crusoe volt, utána meg az Egri csillagok következett. Molotov szépen, és elég lassan úgy érezte, hogy a szavak, az igazi szavak a barátai lettek, így valami fontos módon hálás lehetett apjának is.

Molotovnak mindene megvolt ahhoz, hogy jól éljen. Túlélte a születését, pedig a magzatvízbe ugye belekerült saját fekáliája, amiből csócsált is, és elég beteg lett tőle, az inkubátorban próbálkozott, hogy túlélje halálát, de nem akart mindig csak túlélni, ő elsősorban élni akart, nem túlélni.

Amint kiderült, hogy Klaus Molotov élhet, mivel megkapta az engedélyt Istentől, ő elkezdett nagyon élni, de pár év múlva nem nagyon működött az élete, akadozott, és mintha a szeretet is csak felesleges, hiábavaló próbálkozás, álmegoldás lett volna. Mintha Molotovban Franz Kafka találkozott volna azzal a figurával, aki fülébe suttogja: Add fel, add fel!

De Molotov nem adta fel. Elindult otthonról. Elhagyta szülei házát, elhagyta szerettei házát, elhagyta azt az önmagát, akit meggyűlölt, akit már nem tudott elviselni, és elindult, hogy megkeresse az igazi önmagát, azt, aki lehetett volna, ha nem alakul úgy az élete, ahogy alakult. Elindult, hogy megkeresse emberét, aki szereti , és aki hagyja, hogy Klaus szeresse őt.

Nyilván nem volt ez egyszerű feladat. Klaus legjobb barátai a könyvek voltak, később a filmek, de az, hogy egy embert a barátjává tegyen, szép és nemes, valamint nehéz feladat volt.

Nyilván Bohumil Hrabal Gyöngéd barbárok című könyvével tudott valamit kezdeni, vagy néhány fontos filmmel, mondjuk Antonioni Napfogyatkozásával, de egy emberrel nem nagyon. Pedig szeretni akart, és szeretve lenni. Megtalálni a társát, akiért és akivel csoda élni.

Sohasem adta fel, nem, azért Klaus mindig is kitartó antihőse volt saját életének, később mások életének is.

Klaus megcselekedte, amit meg kellett cselekednie. Keresett. Aki keres, az a kereső, aki pedig talál, az a boldog. Amíg Klaus keresett az úton, és csak ennek a keresésnek élt, nem lehetett igazán boldog. Aztán az út szélén megtalálta Jack Kerouac On the road című könyvét. Elolvasta, és valami nagyon mély boldogságot érzett, szíve egy zugában a világűrt mosta csillag-piszkosra, hogy úszhassanak benne azok a világok, melyeket meg akart ismerni.

És meg is ismerte őket. Nem csak az új világokat, melyek szépek is voltak, hanem igaz embereket, emberi sorsokat (l.: Solohov), kapcsolatokat.

Több alkalommal találkozott Istennel is. Felhő képében elvonult előtte, és hallott égi szózatot egy tömegben, csak ő hallotta , senki más, mert neki kellett hallania, mert volt füle hozzá, meg szíve.

Találkozott az irgalmas szamaritánussal, nem is egy alkalommal,nem is számolta már, hányszor. Azt tudta, hogy mindig ismerősökként találkoztak.Az irgalmas szamaritánus mindig úgy köszöntötte, és segítette Klaust, mintha a legjobb barátja lenne. Mert Klaus az is volt. A legjobb barát. Barátja lett az összes embernek, csak meg kellett bocsátania önmagának, aztán a többieknek is. Sikerrel járt.

És mikor már épp elég hosszú ideig volt úton, megtalálta azt, akit valójában keresett.

Ebben az emberben, aki társa lett, megtalálta a célt, amiért újra érdemes küzdeni, megtalálta az igazi utat, amin el kell indulnia, de már nem egyedül, hanem vele, a társával.Mélyen egymás szemébe néztek. És elindultak.