-- első takaródzás --

Az első százmillió hópehely (már ha jól számoltad)  engedelmesen járja

a gravitáció és a légellenállás által közösen komponált táncot

      (ami ellen fellebbezésnek helye nincs)

ha kell, hetekig,

vaksötétben is,

ha a függönyt behúzod is,

ha a kormány ellene rendeletet hoz is,

ha már nem látod is…   majd betakar…

ha már megvakultál a nézéstől,

(és életedben először nem nagyon bánod, hogy éppen megvakultál,

mert egyre nehezebb a fehéret megkülönböztetni a fehértől)

ha már így lett

(és ha a világ kikapcsolja ordítozó TV-jét) hallgathatod is,

      nagyjából láttad, amit látni lehetett …   majd ráfogod…

-- második takaródzás —

(mi az hogy idő…) a relativitás megszűnt,

már csak te vagy, de az nem elég…

aztán (talán éppen) visszatért a látásod?

láthatsz már amit csak akarsz, (most, amikor minden fehér)

      nem emlékszel, hogy valaha is vágyódtál-e ekkora fehérségre…

(a dolgok energiaminimumratörekvése ezúttal nem volt hiábavaló)

láthatsz, hallhatsz, érezhetsz már amit csak akarsz (kicsit gyanús, miért pont most..?)

meddig tarthat ez igy..?  így?  hogy így..? és majd ha megint nem, akkor mi..?

      még ezt valahogy végig kéne gondolni,

          gyorsan-gyorsan… még egy pillanat kéne…

            “rögtön jövök, tudsz várni egy kicsit?” …meg ilyenek,

                aztán hirtelen mindenki egyszerre akar segíteni

                   nem-nem, dehogy vagy egye

                                        …es a következő százmillió hópehely

                                                                    se tud rólad semmit… csak azt, hogy épp betakart

-- kitakaródzás —

…mert az a rengeteg hó majd egyszer elolvad, és akkortájt valaki rásandít

      a pár használt cipőre (ami belőled maradt)

          és “Chaplin-nek jobb cipője volt”

              mondja a valaki, és tovabb hallgatja a tavaszi legyek zümmögését

2010