I.

 

Üdvözlésünkre mindig módot talált,

egyszerű mosollyal,

nem volt sunyi, se róka, szembe nézett – akármi

ember-Isten, Isten-ember, Krisztus – köztünk volt.

Majdhogynem rettegett, loboncos, lányos arc,

divatos szakáll, nőies ujjai egy láncszerű,

tüskékkel körbenőtt szívre mutattak;

s összezárt, vékony ajkai

csalogattak minket a fájdalom felé.

 

II.

 

Jövőjét tudta-e? amikor vére

forrón simítja majd a mestergerendát, tudta-e,

hogy sírboltjának hatalmas sziklazára

könnyen nyílik majd, mint egy szavait felénk lehelő

verseskönyv?

                      Ha előre tudta volna,

akkor szenvedése csak szórejtvény, mint a reményeink;

ha nem tudta volna, akkor esze csak, mint a miénk,

zaklatott rezgésekkel – és csak értelmen túli

butaság lett volna a fájdalom ölelése –

hol nyomon követjük, szöveghűen,

ott bizalmunk megnyugszik, néma lesz, tárulkozó és döbbent.

III.

 

Hallottam leányom fájdalmas

kiáltásait, kórházi ágyánál

szemeit rám szögezve, ahol álltam,

aggodalmaim abroncsára;

 

feszes lepedők, éjjeli lámpák és éjjeli lázak,

puha vágyai a síró fájdalomnak,

s az alagút hosszú folyosója, hol hamuszín hús

nyugalma feszül a csont ellenébe.

 

IV.

 

Nézz rá, mint a vadak királyára,

a verekedő kamasz modernségére,

mikor mester-árnyként az éj árnyai közt

hulladékainkon lapít. Láttam én rókát

taszítva szemétként kocsikerék alá,

majd onnan föltámadva a ganéjban üvölteni:

nem dicsőség ez, de engedelmesség,

a szenvedő Hold létezése és az évszakoktól

szenvedő égé. Ember-isten, Isten-ember, Krisztus,

farkával a külvárosi sepregető – aki eltáncolja

a rémes táncot, a vér-dzsigget; mindnyájunk

figyelmeztetésére akasztották elénk, orrát

még meg-megbökik az intellektus ágai.

 

Turcsány Péter fordítása

 

 

Meglestem egy fölöttünk áthaladó

üstököst, ami ezer év elteltével sem

fog többé visszatérni: láttam

 

a csillagrajt sodródni

együtt az ember tákolta

lim-lomokkal az égen át;

 

és teljesség és félelemmel vegyes csodálat

töltött be e kimondhatatlan éjszakában.

Valahol föld-szürkeségben ugatott

 

egy kutya; mielőtt elnémult, beszívtam

a csillagrajt és a csöndet, ahogy álltam ott

peremén a világnak, ahogy szétomolt

 

a csönd a szférák zenéjének

megszólalása előtt, amint egy zenekar hangol

a hangszerek harca és a nagy szimfónia

 

dörömbölése előtt, vagy miképp növények

és állatok végképp lecsöndesülnek,

mielőtt harsányan kiált az ember a domb mögül.

 

Turcsány Péter fordítása

 



 

 

Szigorúan tanultuk a Fiszt, az Ászt, a hangok

elmozdulásait próbálgattuk;

emlékszel, zongoránk pedálja beszorult?

és kedvenc szalonszámaink (A Robin vissza-

 

térte, A lány imája) gördültek át- meg átgyúrt

gyurmaként. Ott volt a ragyogás a mahagóni

asztalon, hol letörölhetetlen nyomott hagyott

limonádés poharunk alja, óh! S jött a szidás!

 

Emlékszel, titokban lestük a felnőttek pénzes

játékait, áttört a fény a whiskis poharakon, és

a tűz szikrái keregtőztek a pohárszékeken

álló üvegpalackokon. Mennyi tökéletes

 

emlék. Emlékszel ott a padlón? a kandalló

ellőtt a folyami vidra selyem prémjére,

képén a halott vigyorgás hogy lopta be

a szobába a vizikutya hancúrozásait,

 

fogaival a pisztráng húsába mélyedve,

vermek titkait és a hideg iszapét... Mi

kapaszkodtunk szolfézsba, tört akkordba, húrokba;

neked sikerült, emlékszel? Előlem elsiklottak.

 

Turcsány Péter fordítása

 

 

Olykor-olykor a tenger, túl

megszokott hullámzásán, robajjal

 

túlcsap Rusheen szikláin és kikötőjén;

Croughaun csordultig telik

 

sötét vízzel, magához vonzza

a rozsdavörös vasat, s visszatér az óceánba.

 

Ő hajnalban minden nap állt, és

nézte a Dooaghból induló buszt,

 

friss mezőkre látott, szenvtelen bámult

az atlanti hullámzásra, olykor sós köpetet

 

kapott az arcába. Hallotta múlt éjszaka

a nagy északi búvár hosszú és elhervadt

 

sírását messze kint a sötétben, és tudta –

ahogy előle az úton fönt a hegyen

 

eltűnt a busz reflektora –

a kakas (a kiskakas, a nagykakas és a ku-ko-ri-kúúú)

 

ott terem, hoppá! a temetőfal peremén,

nevét rikoltva izgatott lebernyeggel, fülcimpával, taréjosan.

 

Ő pedig megfordult, belépett otthonába és csodálkozott,

létezik-e oly idő, mikor nem vagyunk egyedül.

 

Turcsány Péter fordítása

 

 

Azokon a késő délutánokon

mikor a fiú nem jött, a lány szomorú volt,

a szíve kemény volt, és tudta,

az élet mégis ott van két rémület között,

 

ahogyan a gyászének akkordja

szól két beragadt húr némasága

 

között. Összegyűjtötte

a ne-fe-lejts-kék csipkesapkákat,

 

lila folttal és fehér szegéllyel, mintha

egy hortenzia bokor szívében talált volna rá

 

az oszlopszent-szerű, csöndes, megfontolt

homoki skorpiókra és egy kevéske

 

mézillatra; a nagy alakú csokrot

porszemek és legyek döngték

 

körül és ő beletette egy nagy kristály-

vázába a reggeli tükör elé.

 

Turcsány Péter fordítása

 

 

Látom a tengerész Jézust sétálni a korrupció

Duna vizein, míg lent az elmúlt háborúk fel nem robbant

aknái lapulnak a hordalékos, nyüzsgő mélyben; ki-

 

sétálok, kéz a kézben a verssel, átkelek a megváltás

magas hídján a ktáránnyal és betonnal megrontorr Földre,

ahol a sötét, élhetetlen és gyönge talajban szavak kúsznak,

vakon és mohón. Alvás és nappal, fény és sötét

 

között növök föl a sürgető igazságok ismeretében –

de ebben az ön-telt húsban valami visszakényszerít

a kényelembe, az értelmet valami sikamlós

 

angolna-iszap ringatja álomba, bár mindenütt

járja Jézus az útját a korrupt vizeken

a kiengesztelhetetlen hegy irányában, a bocsánatért

kiáltó világ meg-há-bo-ro-dott sírásának közepette.

 

Turcsány Péter fordítása

 

Vissza a bloghoz