Sorrendben Regős János, Oláh János, Csontos Sándor, Szörényi László, Nyilassy Balázs, Erdei János (2x), Turcsány Pálné, a költő édesanyja, a Turcsány Péter, Pándi Pál (2x), Réz Pál, Dorogi Katalin (2x), Tóth Károly, Tamáska Péter, Tüskés Tibor, Wágner Tibor, Kaiser László és László György írásai.

Regős János színházi rendező Turcsány Péterről

 

Aztán a szakkörben Péter karmesteri mozdulatokkal a táblára pingálja Sólyommadarát. A szavak keresztül repülnek a táblán. Péter verset mond. (...) Péter megszámlálhatatlanul egy. (...) Nekem Péter minden megnyilvánulása élmény. Még bontatlan, félig még öntudatlan egész. Azt hiszem a költészet nem más, mint ennek az élménynek a tudása, megismerése, elsajátítása. Számomra legalábbis ez a legfontosabb.
Irodalmi est bevezetőjéből, 1976)

Oláh János a Tarisznya kötetről

Kétségtelen a kapcsolat Turcsány versei s az amerikai beatköltők között, akiknek mozgalma a csavargóromantika utolsó divatját jegyzi, de hiba volna pusztán a beatköltők utánérzésének tartani Turcsány költészetét. Ha a hagyományokat kutatjuk, föllelhető könyvén a közvetlen elődök ujjanyoma: az eltűnt fenegyerekek Szentjóbi Tamás, Barta Richárd kivetettség-érzete, s a Magyar Műhely körül csoportosult új avantgárd-imamalom poétikája is sokban befolyásolta e versek fogalmazási módját, de rálelhetünk a sorok között a régebbi múltra is, a kuruc kor verselőinek nyers táj- és környezetfestő készségére, szókimondó bátorságára. (...) Nemcsak technikai megoldások kapcsolják Turcsányt a kuruc költészethez, hanem a szegénylegény-sors vállalása is.
Vannak költők, akiket a nyugalom, a biztonság, az elmélyülés lehetőségének hiánya nem akadályoz észrevehetően tehetségük kibontásában. Turcsány Péter ilyen, mondhatni szerencsés alkat. Szinte szemérmetlenül költő. Mohó örömmel, gátlások nélkül fejezi ki magát, nemigen válogat az eszközökben, a legolcsóbb sláger-közhelyektől a legbonyolultabb szó- és utalás-fordulatokig minden megtalálható verseiben, ha azoknak csak a legkisebb mértékben is hasznukat látja, képes velük önmagát kifejezni. Az önismeret, az önkifejezés Turcsány verseinek központi, hogy ne mondjam, vezérlő elve. (...)
Új szín Turcsány könyve, a Petőfi óta egyre jobban eltűnőben levő költői gátlástalansághoz kísérel meg benne visszatérni a szerző, s el kell ismerni, nem sikertelenül.
Oláh János, Népszava, l983. április 9.

Csontos Sándor Sándor Turcsány Péter Tarisznyájáról

 

Kötetét a szerint válogatta, hogy a versek sorából kitűnjék: sokféle hangon tud megszólalni. S ez a sokféleség illik is szertelen költői alkatához. Meglepő e rengeteg út felé tájékozódó lírikus esetében, hogy legerőteljesebb verseit épp akkor írja, amikor szigorú formákba szorítja közlendőjét: tehetségéről a szonettek vallanak legmeggyőzőbben. Más rímes verseiben is megállítanak olykor olvasás közben nyelvi telitalálatok, bár ez az anyanyelvét jól ismerő költő sokszor még csak keresi az eredetiséget. Kötetlen formájú művei a gondolattársítás szabadságával élve néha új összefüggésekre ébresztenek rá, máskor a versek dinamizmusa megkapó.
Érdemes ezt a könyvet egyhuzamban végigolvasni, a versértő így érezhet rá legjobban Turcsány kísérletező kedvvel teli lírájának értékeire.
Csontos Sándor, Tükör, 1983. április 24.

 

Szörényi László: Az árokba lesodort ősz beszél

Nem hiszem, hogy könyvkiadóinkat irodalomtörténeti szempontok vezérelnék akkor, amikor termékeny és kiforrott költőknek csak egy-másfél évtized után teszik lehetővé az első kötet megjelenését. Mégis, ennek a kiadói gyakorlatnak, amely szinte átoksúlyként nehezedik a pályakezdőkre, bizonyos esetekben megvan az az irodalomtörténeti haszna, hogy a kritikus az első kötetben mindjárt érett és változatos életmű-antológiát vehet a kezébe.
Ez a helyzet Turcsány Péter kötetével is, amelyet a Magvető Kiadó 1982-ben jelentetett meg. Mivel az egyes versek alatt nincs jelezve keletkezésük dátuma, fejlődésrajzot nemigen lehet rekonstruálni belőlük. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy ha nem is az idő rétegeiben, hanem a költői alkotásmód változataiban felfedezhetünk elkülönülő csoportokat. Ezek azonban állandó egymásra hatásban vannak a kötet szerkezetében, amelynek sajátos pulzálását talán úgy lehetne legjobban meghatározni, hogy egy-egy összegező igényű nagy vers, illetve verscsoport valamely építőeleme hirtelen önállósodik, megmutatja elemi természetét, hogy azután új szintézis épüljön belőle.
A kötet verseit olvasva az ember rögtön rákényszerül, hogy ős-közegébe, az élő nyelvbe emelje át a szövegeket: mondani, mondogatni kell őket, és szemünk helyett egyre inkább fülünket tenni tanújává e költeménynek: hiszen ezeknek még leggyakrabban használt alapeleme a szójáték sem lettriete, hanem akusztikus fogantatású. A költő maga akusztémáknak hívja ezeket az építőelemeket, amelyek nem annyira a meghökkentést és az általa elérhető tömörítést szolgálják, hanem a nyelvből varázsolják elő a minimális költői effektusként hasznosítható asszociációkat; arra a mágikus mezőre merészkednek, ahol fonetika és szemantika összefügg. Összefügg, persze abban az értelemben, ahogy annak költői hasznosítására utat mutatott például Szabédi László. (...)
Turcsány költészete olyan, mint az egyik versében megidézett Vörösmarty-féle hangafasíp, Hadadúr, e magyar Orpheusz bűvös szerszáma, amely a természeti hangzások ezernyi lehetőségéből, a nyelv mélyéből teremti meg ütemeit. Szabadvers, időmérték vagy nyugat-európai versrendszer emlék- és idézetformában érezhető ezen ütemek alatt, mindig csak annyira, hogy mechanikus érvényesülésük ne gátolja a sor akusztikus összképét. (...)
Nemcsak a magyar múlt, Zrínyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady, József Attila értője és szak-társa, hanem a mai ország mélyeinek vándora, pokolbugyrainak kutatója, azon kevesek egyike, akik hitellel írhatják le a „nemzet” szót. A kötet egyik legmegrázóbb verse, az Illyéshez intézett (Hadnagyi üzenet, 1977). Ebben olyanformán rajzolja meg az „utolsó magyar” és a „kokárdás suhancok” összetartozását és a köztük lévő szakadékot, a vállalandó feladat azonosságát és a cselekvési tér végzetes különbségét, hogy kötetnyi tanulmánnyal felér mai líránk helyzetéről; a vers vége pedig a maga dacos „eburafakó”-jával mindennek ellenére a vállalás, a folytatás mellett dönt.
Illyés egyik legszebb versének (Szekszárd felé) a parafrázisa a kötet cím nélküli kezdőverse. Az összetartozást rögtön nyilvánvalóvá teszi a kivételesen pontosan végigvitt ritmizálás, csupán az Illyésnél négy sorba tördelt szakaszok változtak itt kétsorossá.

Hosszú az út és puhít az eső,
az aszfalt nyálkás béke-temető,

esővel szemben egyedül megyek,
csak ez van, ez a végtelen menet…

Döntő pontokon azonban végrehajtott változtatásokat: a hatodik párvers után rímelő csonka szakasz következik, ott, ahol tematikailag is felezésről van szól:

pulyák bogár-rajzású szemei,
mellecskék látva-rajzú hegei,

a féltüdőt sebészkés metszi ki.

Illyésnél Árpád-népét folytatja a vonaton döcögő terhes kisasszony, s a költő arra gondol, hogy talán egyszer, magzat korában úgy nézhette őt Babits, mint most ő ezt a jövendő kis embert; a vers az eljövendő, megszületendő gyerek körül forog, a költő-narrátor csak közvetíti a látványt. Turcsány Péternél születés helyett halál az eljövendő, az országút végtelen csíkját rovó költő felelőssége tehát fokozottabb. Neki kell tudomást vennie arról, amit elhallgatnak, képviselőjévé lenni azoknak, akikről mindenki elfeledkezett, szószólójává lenni a némáknak. A nemzeti élet folyamatossága alapjaiban veszélybe került, a biológiai automatizmusban sem lehet már bízni; és számítani kell a mindent felpuhító esőre.
A szociográfiai felfedező utak költői lecsapódása sohasem szürkül egyszerű leírássá. Ha majd egyszer megjelennek a költő szociográfiái, könnyűszerrel felfedezhetjük egy-egy utalása hátterét, de ez sohasem szükséges a vers alapvető megértéséhez. Az a lírai én, az a költői image, amely a költemények mögül kirajzolódik, elegendő támaszt kap a fülszöveg önéletrajzi adataitól: „1951-ben születtem Budán. Tizennyolc éves koromtól vidéki kiszállásokon dolgoztam a Földmérő és Talajvizsgáló Intézetnél és a Geofizikai Intézetnél. Később amatőr rendezőként, szociológiai munkatársként, gyerekszakkörökben poétikaoktatóként dolgoztam.”
Ugyanis a kötet legjelentősebb verseiben ez a kollektívvé magasztosított költői én szólal meg, amelyet a Berzsenyi-, és Vörösmarty-ódák vátesz-szerepéből ismerünk. Ez a szerep persze magába olvasztotta, de törés nélkül azokat a korábbi attitűdöket, amelyek a szembenállás kamaszos formáit választották, noha az elhúzódó megjelenés miatt az a fejlődés helyenként zavaró egymásmellettiségnek, indokolatlan hangnemváltásnak tűnhet. A kötet nagy ódái (Oda a szipogó esőhöz, Fülledt házban huzat), hallatlan energiával röpítik a verset a megszólalás, korábbi költőknél a „lanthangolás” bevezető toposzától a nemzeti sorskérdésig.

El tud-e indulni a száj,
sűrűl-e felhőkké torokban a hang,
tud-e zuhogni í az ú-ba fejjel lefelé,
tócsákba, kutakba,
a gondolatjel aszfaltjára
az i hang cseppje?

Kezdetben látszólag csupán az anyanyelv költészetben felhasználható hangrendi lehetőségeit latolgatva, hogy azután, vörösmartysan fejezze be:

Mert ízben, csontban, izületben
csak halálos rák van,
szab a rothadásban
végső küllemet, rendületlen.

Hazádnak, ó magyar, légy híve;
bár az hontalan,
kinek gyásza van,
de szava, hatalma nincsen.

Ezekben az ódákban nem mond le a szójátékok sokértelmű kiaknázásáról. Azonban e szójátékok már olyan kulcsszerepet kapnak, mint amilyent a Vico-i feltételezett orfikus ősköltészetben játszhattak. Például a Fülledt házban huzat azon részében, ahol az ország-csavargóként megismert falvak kántáló felsorolása után (ez a szekvencia Oláh Jánost – joggal – a régi magyar költészetre emlékeztette), hirtelen váltással vállalja a szenvedőkkel való azonosulást, és tipográfiailag is kiemelve olyan szójátékot alkalmaz, amely egyenesen a Bibliából való: a gyermekszületésbe belehaló Ráchel és a gyászoló Jákob vetélkedését, hogyan is nevezzék Benjámint, a „fájdalom gyermekét”.

De inkább köhögöm asztmáitokat,
krákogom káromkodásaitokat a békákkal hasztalan,
bicegem bénaságotokat
                      „BÉNI – BÁNATOS”

áthűlöm hülyeségeiteket
nem gyámolítom gyávaságaitokat
nem gyarapítom gyarlóságaitokat…

(...)

Jósolni nehéz. De úgy hiszem, hogy e kötet kiküzdött, saját hangja az ódán túl más költői műfajok meghódítására, szintetikus alkotások létrehozására teszi alkalmassá a Tarisznya költőjét.
(1984, Mozgó világ)

Nyilassy Balázs: Nyugtalan veszélyérzékelés, szerelmes eltökéltség

 

Tagadhatatlan: Turcsány Péter korának gyermeke. Csatazaj hiányát, éjjelek odvaiba szorult nappalok bezártságát panaszolja, azt, hogy a legyek cefrének nézték, hogy vannak, akik „szembekötősdit, elködösítősdit akarnak játszani vele. A líra zsebkizárásáról beszél, összehugyozza a fákat, a tűzfalakat, meccsek gólzaját, dzsessz-dob hangját csavarja föl a rádióban, ritmust dúdol a gitárra, kigombolt farmerben üldögél a kijelölt, tilos terület egyik szikláján. Fityiszt mutat a halálra vált komolyságnak. Mester-grimasz, Mester-maszk címet ad a szonett-koszorúnak s a szonett-koszorút záró költeménynek. Szemmel látható élvezettel játszik a nyelvvel. (...)
Sok szállal kapcsolódik Turcsány az itt egyszerűen népi eredeztetésűnek mondható, erős tájélménnyel, természetélménnyel bíró, a nemzet-problematikát középpontba állító költői hagyományhoz is. Verseinek szcenikája, környezete, tájvilága az utazásos jelleg következtében is erősen kötődik a magyar vidék színteréhez. Otthonos ott is, ahol „tanyák ablakai  / harapják / ... a kéket”, ahol „A faluszélt / jegenyesor pántolja”, ahol „legyek / híznak dagadtra párolgó lepényeken / s pihennek tehenek rózsaszín szemhéjain” a „vakondtúrásnyi földkunyhóknak, / a bevezetetlen víznek, / a láb alól eltett, MEGÖLT, kivizsgálatlan ügyeknek…” a világában. Tájleíró darabjai annál is érdekesebbek, mert nem hasonlíthatók sem az ötvenes éveknek az érzékszervekkel fölfogható képet a költői alkotás kizárólagos normájává avató tájfestő verseihez, de a látomásos szimbolizmus tájképeihez sem, amelyekben a külső valóság teljesen elveszíti önállóságát, s a táj csupán a lélek belső világának tárgyiasítására szolgál. Turcsány versei valahol e két pólus között mozognak, leginkább pár évvel idősebb pályatársa, Szöllősi Zoltán törekvéseivel rokoníthatóak. Sztrádák, hegyek című költeményében például a szókapcsolatok hirtelen, éles elvágásai, a vers rövid, öt kétsoros egységekre tördelése, a hajló, görbülő, szabálytalan vonalak, az erőteljese, éles színek, a költemény sietős előrehaladása nyilvánvalóan a belső tépettség tárgyiasítására szolgál, de az sem tagadható, hogy a táj részben elkülönült, saját mivoltában is szerepet kap a versben. (...)
A tájélmény mellett a népi eredeztetésű lírahagyomány egy másik állandó sajátsága, a nemzet sorsának középpontba állítása, féltő figyelemmel kísérése is karakteresen része Turcsány költészetének, a magyarság-kérdéskör sok-sok, végső soron Adyra visszavezethető ágaboga, hangsúlya, hangszíne található meg verseiben. A kelet-nyugat közöttiség épp úgy, mint a „Hintik hitvány szavak porba a himnuszt” keserűsége, a „soha még szétszórva vakond nép ennyire nem volt” nemzetféltő aggódása, az „Anyám / enyém: / hazám. /Fallak / leomlok / földeden.” – extatikus, szerelmes eltökéltsége. (...)
Szintézis lehetőségéről szóltam Turcsány Péter verseivel kapcsolatban, méghozzá jelentős arányú szintézis lehetőségéről. Olyanról, amely nemzeti problematikát és plebejus demokratizmust, nyugtalan veszélyérzékelést és magafeledt gyönyörködni tudást, játékos, hajlékony nyelvet, pátosztalan mindennapiságot és erőteljes közösségi nosztalgiákat ötvöz egybe magas esztétikai színvonalon. Lehetőségről és nem megvalósulásról, hisz egy ilyen szintézis – gyanítom –, csak az évek (évtizedek) önépítés egymásutánjának az eredményeként jöhet létre. Addig is becsüljük meg a részeredményeket, Turcsány Péter részeredményeit is.
(Nyilassy Balázs, 1983. Kossoth rádió, Fiatalok Stúdiója)

Erdei János: Az elmúlás ünnepe és hercege, 1983

 

Turcsány Péter évtizednél hosszabb alkotói korszakának „legjava verseit” közreadó első kötetét, a Tarisznyát rendkívül élénk kritikai visszhang fogadta, mely sokkal inkább mondható kedvezőnek, semmint elmarasztalónak. Harmadrangú költészet lenne hát az övé? Ellenkezőleg! Mi hát a baj? A baj az, hogy e lap hasábjain is nyolc-tíz éves teljesítményeivel érdemelte ki a gyakorta már-már sértő vállveregetést, míg a költői megszólalás határán sikerrel egyensúlyozó, azt megújító kísérleteit, az Akusztémákat és a Sorvázlatokat a legtöbbször már-már ízléstelen ingerültségbe torkolló értetlenség fogadta.
Ám ne az ingerültség szavait szaporítsuk, hanem lássunk! Lássuk egyik elátkozott remekét, a Jegyzet című akusztémáját!

pör – röpül ül
psss sitten pisil
stt-stt-stt – pszt! pszt! pszt!
ők: kövön!
övön alul ütik ők-et, ecetera!

A címből is következően gyors, ugyanakkor lényegretörő, az idő – megeshet, a történelmi idő – hiányában részleteiben megörökíthetetlen  h e l y z e t  lejegyzésére történt itt kísérlet. A lejegyzés hogyanja, azaz a mű kompozíciós rendje láthatóan néhány mássalhangzó, nem pedig szavaknak mágikus ismételgetése és módosítása által jött létre. Hang-költészet. Avantgárd, netán neo? Korántsem! Turcsány Péter az MTA Irodalomtudományi Intézetének Idő és hírnév címmel megjelentetett kötetében közzétett tanulmányával bizonyította, hogy a csak fonémák szintjén valósuló szerkezet a magyar költészetnek Zrínyi Miklós óta sajátja. Ehhez az úthoz tér vissza Turcsány, összehangozván az általa is fordított Hlebnyikovnak az orosz költészetet megújító kísérleteivel.
Egyetlen hangzócsoport (és csak másodlagos szó! de egyelőre maradjunk a vizsgálatnak e megszokottabb szintjén!) a vers felütése, de micsoda felütés! A XX. század egyik leghatalmasabb víziójának, Kafka Perének megidézése ez, ámde egy olyan köznyelvi változattal (Per helyett pör), amely egyszeriben „intellektuálisból” konkréttá, magyarrá és százszorosan megtörténtté fordítja azt, ami a századelőn csupán elvont lehetőség volt. No, de ezt tette a történelem is! Erről Rajk László születése 75. évfordulójának évében már elfeledkezni! – egyszerre megbocsáthatatlan és ugyanakkor a vers témaválasztását igazoló eljárás!
A mű a felejteni akaró, a néhány kritikusa személyében már értetlen közösséget emlékezteti és ezáltal azzá lesz, aminek Lukács György az irodalmat tartotta: az emberiség emlékezetévé. Természetesen nem egyszerűen Rajk Lászlóról és társairól esik itt szó, hanem egy egész korszak torz valósága jut a köznyelvhez képest is el-eltorzuló szóhoz. Így e versének hangja is, mint költészetében nem először, – értő kritikusának, Szörényi Lászlónak kifejezésével élve: –  „személy fölötti hang”, a történelem hangja. Ennek megszólaltatására pedig Vörösmarty Mihály óta alig-alig van példa a magyar költészetben. (...)
És amiként a vers egy szó felbontásával indul (röpül – ül) akként azzal is közelít befejezéséhez. A „kövön!” felkiáltásról, a releváció üvöltése ez, az indulat leszakítja a szókezdő „k”-t: „övön alul ütik őket”. Páratlanul hatalmas sor! Mert miközben a jelenidejűsége által időtlenné és ezáltal művé tett helyzet brutális konkrétsággal jelenik meg, a konkrét megjelenítés köznyelvi fordulata egyben minősíti is a helyzetet: A szerkezet szimmetriáját, melynek centrumában a csitító pisszegés áll, egy újabb kettészakadó szó (ők-et) leszakadt felének új akusztikus környezetbe való sodródása (etcetera!) teljesíti be.
Az irodalmi Per köznyelvi „pör”-ré fordult s látszólag enyhített Kafka víziójának tragikus végzetén. Ott kivégzés, itt csak börtön. Ez a börtön azonban brutalitások övön aluli gyötrelmes ütéseknek nemcsak színhelye, hanem egyben a megidézett kegyetlenség nyitánya is. A folytatásra épp csak utal a költő: „ecetera!”
Csak utal, mert úgy tűnik, hogy Turcsány Péter hisz. Hisz az emberiség mégsem romló, költészetével is megerősített emlékezetében, hiszen a történelem és a történtek további fölidézésétől tartózkodik. Utal: ahogyan csak egy sietős, börtönből kicsempészett levél hemzseghet utalásoktól és rövidítésektől.
És remél is. Reméli, hogy az iszonyat elmúlt, múlttá merevült, tehát művé tehető, csak műként, emlékeztetőül jelenvaló. Így verse valóban egy egész történelmi és ezáltal irodalmi korszak elmúltát véglegesíti és ennyiben ünnepi költészet: az elmúlás ünnepéé. Az iszonyat múltának ünnepi pillanata e vers akkor is, ha ezt a legtöbb kritikusnak nem nagyon akaródzott észrevenni...
Erdei János: Az elmúlás ünnepe és hercege, 1983

 

A költő édesanya a Testamentum kötetről

„Hálát adok az istennek, hogy megérhettem a fiam testamentumát, ez a kötet valóban csodálatos, különösen számomra: személy szerint gyermekkoruk óta ismerem a szereplőket. A többi vers is remek. A könyv itt van az ágyamnál, mint a Bibliát, úgy ütöm fel esténkét elalvás előtt – elmennek a szomorú gondolatok. Isten különös kegyelme, megérhettem 1986 október 23-át, ti. akkor jelent meg a könyv, az enyém úgy van dedikálva is. A sors különös játéka, október 31-én, halottak estéjén volt Testamentum címmel Péter előadóestje, nagy sikerrel.”
(Turcsány Pálné, Lia néni levele Ádám Tibornénak, 1986 november 22.)

Szerző a  Testamentumról

Dante az Emberi színjátékban az emberiség nagyjain kívül sorra látogatta saját kortársait is a túlvilág színterein, felsorolásában a keresztény világrend hierarchikus osztályozása segítette. Egyetemes érvénnyel. Én csupán egy nemzedéknyi sors evilági útjait és lehetőségeit kívántam megvilágítani. Hazai érvénnyel.
Felosztásom nem értékelő felosztás. Kölcsönöztem a kereszténység „bugyrainak” (első három rész) és „tisztítótüzének” (negyedik rész) fogalmát, s az ötödik részben kimondatlanul „paradicsomi” életpillanatok felvillantását kíséreltem meg, valamint az élethátterek józanító világosságát is láttatni szerettem volna. Sikerül, ahogy sikerült. De felosztásomban inkább a pogány „lenti- és fenti világ” hierarchizálatlan ellentéte izgatott. Ezt megélt életünkben érzem jelenlévőnek. Életünk mindennapi gyakorlata vált pokollá, itt van meg a törekvés a megtisztulásra és történhet meg a fenti-, s túli világ csak pillanatokra észlelhető váratlan realitása, sőt (keresztény fogalommal megnevezve) egyetlen realitása, a kegyelem.
(Turcsány Péter: Utószó, azaz levél Szelényi Iván tanáromhoz, A kötetben nem jelent meg.)

Dorogi Katalin a Testamentumról (lektori vélemény)

 

E kötettel a költő – mint ahogy a cím is sugallja, összegezni kíván. Nem csupán egyéni sors áttekintése és értékelése ez, hanem egy nemzedéké is, pontosabban az ifjúság egy rétegének múltját és jelenlegi közérzetét kísérli meg lírájában visszatükrözni. Ennek a nemzedéknek a szellemi formálódásában nagy szerepe volt a hatvanas évek elején Nyugat-Európában kiteljesedő beat-mozgalomnak, majd pedig az 1968-as diáklázadásoknak. Ilyen szempontból tehát egy világjelenség hullámaként jelentek meg ők is, de – más történelmi és társadalmi környezetben lévén – jobban foglalkoztatta őket saját nemzetük helyzete, mint akár a francia, olasz vagy amerikai fiatalokat. Tudtommal nem fordult elő más országban, hogy a mozgalom szimbolikus magját a múlt század történelméből választották volna, mint ahogy nálunk az 1948-49-es forradalom és szabadságharc és Petőfi alakja vált jelképpé. (...)
Ezek a tudatosan vállalt hatások legjobban a kötet gerincét alkotó címadó ciklusban, az előhangból, öt énekből és utóhangból álló Testamentumban mutatkoznak meg. Az előhang címe (Üvöltés előtt) ötletesen idézi a beat-költészet klasszikus művét, Ginsberg Üvöltés-ét. Ginsberg módszere szerint jár el a költő: epikus élményanyagot épít versbe, a felsorolást, mint eszközt alkalmazva. Emberi jellemek és sorsok jelennek meg, tűnnek el, majd buknak föl megint, állandó mozgásban, kavalkádban, mígnem összegező képet kapunk egy nemzedék egészének a jellegéről. A módszer tehát ugyanaz, de a Testamentumban ezek közül a kavargó arcok közül többet hosszabb időre elkap a kamera, egyénítettebbek a figurák.
Ami már a mozgalom sajátos magyar jellegéből – a nemzeti múlthoz való kötődésből – fakad: itt-ott romantikus felhangok is találhatók, nemcsak a címadó ciklusban, de a kötet egészében is. (...)
Egyes versekben olyan líra kibontakozását látom lehetségesnek, amely jelenkori költészetünkben ritka és szükség viszont lenne rá: Budapest, a nagyváros tűnik föl bennük, a „népi szürrealizmus” képalkotásával megjelenítve, s a nagyvárosi „modern” és a népköltészet képeinek sajátságos ötvözete egy városi mítosz megteremtésének a lehetőségét hordozza (például a Füst-múzsa, „A város peremén”, a Zápor dimenziója vagy a Nyúlbogyó-ciklus néhány darabja (...)
A manapság fiatal költőknél eluralkodó befelé-fordulás, nihilizmus, versformákba való meneküléssel szemben Turcsány Péternél mindig ott van a változtatás szándéka. Eltékozolt nemzedékről szól, széthullott mozgalomról ír – az elpocsékolt embersorsok, a megtört lendület számára mind fájdalmas élmény, s állandóan érezzük benne az aktivitást és az eszmék utáni vágyat. Hangsúlyos verseiben a közösségi szemlélet, a mi-tudat. Főleg a Testamentum c. ciklusban gyakran vált át a hang az egyes szám személyeiből a többes szám első személyébe, a mi-be, s nem hiszem, hogy csupán a ginsbergi modellt követné ezzel, hanem ez saját költői szemlélete is.
Dorogi Katalin lektori jelentése, 1983 február

 

Pándi Pál a Testamentum címadó költeményéről

(részlet a lektori jelentésből)

 

A versekből azt vélem kiolvasni, hogy a gyűjtemény szerzője inkább  v é g r e n d e l k e z ő  h e l y z e t  ben, mint végrendelkező korban érzi magát. Ez esetben a „Testamentum” jelképesen értendő: a költő – felmérve maga körül a világot, s ebben a maga helyét, úgy érzi, hogy lezárul egy szakasz, s kezdődik vagy nem kezdődik egy új. A szerző érzi a váltást, de még nem tud elszakadni a távozótól, s nem tudja meghatározni az újat. A „már nem és még nem” emberi-lírai állapotában van. Hogy mi az, amitől távolodni látszik? ami egyre inkább, mint emlék él benne? amihez nosztalgia köti, de amiről tudja, hogy szétszakadozó immár? A Testamentum-ciklus név-utalásai (amelyeket felismerek) alapján lehet következtetni erre. Józsa Péter, Pap Éva, Szelényi, Halász Péter, a szamizdat említése: arról az 1956-hoz még kapcsolódó, de inkább 1968-ban élesedő s hetvenes években felerősödő szellemiségről s ennek képviselőiről van szó, amely és akik valamiképpen konfliktusos helyzetbe kerültek a létező szocializmussal. Van, aki közülük meghalt, van, aki nyugatra távozott, s van, aki ma is élesztgeti ezt a keserves tüzet. Turcsány Péter egész ciklusa (s a gyűjtemény más versei is) a távolodás, a visszaemlékezés motívumait nyújtják, de hozzáfűz az egész ciklushoz egy „utóhangot”, amelyben a mégis-vállalás, az újra-vállalás hangja válik dominálóvá: „Jöhet még a tavasz, / hol tankra tank szavaz; / hol rácsot rázni: a / jog, s demokrácia. / Bányák, börtönök… / Vastüskés ördögök… / Kábított vadak, / idomított csapat… / Élőnek az élő / űzötten üzeni: –/ nem lehet, nem lehet / nem újra kezdeni.” (...)
Pándi Pál lektori jelentése, Budapest, 1983. május 25.

Réz Pál Turcsányről és a Testamentum villoni módszeréről

 

Mint nemzedékének legtöbb tagja, Turcsány Péter is későn jutott kötethez: harmincegy éves volt, amikor első verseskötete, a Tarisznya megjelent a Magvetőnél. (Máig sajnálom, hogy nem szerepeltettük a Ne mondj le semmiről című antológiában, jórészt az én hibámból). A kései kötet kedvező visszhangot keltett, a kritika Turcsányt korosztálya legeredetibb, legígéretesebb költői közé sorolta, főként poétikai ujításait-kísérleteit dicsérte. – A Testamentum a költő azóta írt verseinek vékony gyűjteménye.
Az új kötet gerince kétségkívül a címadó hosszú vers; ebben Turcsány a villoni módszer keretéhez nyúl vissza: ha nem is hagyatkozik, villoneszk hangon sorra veszi barátait, elmondja, mi történt az utóbbi években azokkal a fiúkkal, lányokkal, akikkel együtt indult, akikhez közös eszmények, indulatok, remények fűzték. A leltár nem valami szívderítő: sok a félbetört pálya, halál, elbujdosás, elhallgatás (jórészt művészjelöltekről van szó) –, de a számbavétel sajnos, éppen így igaz és tanulságos. Turcsány néhány szóval is érzékletesen jellemez, a nosztalgikus emlékezés nem akadályozza a fájdalmas-ironikus nemzedéki kritikát, talán az önkritikát sem.
Réz Pál lektori jelentése, Budapest, 1983. július 26.

Pándi Pál másodszor is bírálja a Testamantumot

(részlet a lektoriból)

Keserű, nyomott, ingerült versek sorakoznak ebben a gyűjteményben. Ha a lírai jellegét akarnám meghatározni, akkor leginkább a plebejus avantgardizmus kívánkozik ide, nem kevés József Attila-i inspirációval. Tartalmilag, hangulatilag itt nem valamiféle markáns, népi magatartás jelenti magát, hanem a társadalomkívüliségnek egy változata, amely telve bizalmatlansággal, gyanakvással a társadalom-belüliség iránt, de ami egyben mély és leleplezett vágyat is érzékeltet – a plebejus avantgardista módján elképzelt társadalom után. A Csöndes üdvözlet indító versként határozza meg ezt a magatartást: „nálunk fegyvert letévő kezekkel szőjük a hiénák szemfedőjét. / Nézd fegyverek és repülők / párhuzamba állított sorát, / bemért napjaidra nézz, / honodban tiltott garabonciás.”
Pándi Pál lektori második lektori jelentése, Budapest, 1985. április 29.

Erdei János ismét dicsérően értékeli Turcsány Testamentumát

 

Politikai vakság „társadalom kívüliséget” emlegetni épp azzal a költővel kapcsolatban, aki Testamentumának azóta alaposan „meglektorált” részletében elítélőleg nyilatkozik mind az „ellenzékről” („… ellenzék jeligére / adagolják a lelki aszpirint / nagy a hatalom éhe”); mind az „ellenzék” születésénél bábáskodó „budapesti iskoláról” és környezetéről („Míg nyalogattak sebeket / – nem általuk! csak általunk – / Atlantisz született”).
Végezetül: hogy mindez nem olcsó apoteozissal, hanem egy nagyon szigorú morális szemlélettel párosul, az magától értetődő, az irodalom értő, ismerői számára. Ez a szemlélet nem „kívül van a társadalmon”, hanem épp költői által van jelen a társadalomban!
Erdei János levele Illyés Endréhez, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgtójához, 1985 november

A Testamentum könyvárosi ajánlása

 

Előző verseskötetének tematikai és stiláris gazdagsága már-már zavarbaejtő sokfélesége után Turcsány ezúttal is változatos versformákban, virtuóz technikával vall önmagáról, de elsősorban nemzedékéről, a „társadalmi léghiányban” szenvedő „holdkóros ifjúság”-ról, mely „szilánkjaira hullva szét”, nem találja, mert nem kaphatja meg méltó helyét a társadalomban. Erről szól a kötet nagy verse, a több részből álló, Gingsberg Üvöltés-ére emlékeztető Testamentum, melyben kortársainak, barátainak, szerelmeinek állít emléket, azoknak a jobb sorsra érdemes, értékes fiataloknak, akiknek sorsa különféle sikertelen beilleszkedési próbálkozások után kudarcba jutott: öngyilkosok, narkósok, ideggyógyászati osztályok lakói, disszidensek (országon kívül és hazán belül) vagy éppen kilátástalan, semmit sem érő munkahelyeken robotolók. A szinte leltárszerű névsorolvasásra emlékeztető felsorolásában megrázó képekkel bontakozik ki egy útját vesztett nemzedék tragédiája. Kárhozottak lázadása című sodró, nagylélegzetű versét is ez a hang hatja át, ám egész történelmünkre Szent Imrétől Gellérten keresztül Bartókig vonuló mártírok és kárhozottak idejére vonatkoztatva. A politikus, társadalmi méretekben gondolkodó költő szólal meg a két József Attila versre (A város peremén, Számvetés) írt, de napjaink gondjait erőteljesen megmutató költeményeiben. Nem hiányoznak e gyűjteményből sem az akusztémák, a Turcsányra annyira jellemző, hangutánzásra, nyelvi játékra épülő versek (Néma versek, Zsákból kihullt képeik), amelyekben a nyelvet szinte elemire bontva önfeledten és mégis fegyelmezetten játszik.
Könyvtárak értesítője, 1986

 

Dorogi Katalin a Karámtalanok címen tervezett kötetről

(lektori vélemény)

Ahogy előző kötetéből (Testamentum, 1986), úgy a mostani kéziratból is a címadó ciklus emelendő ki, amely köré szerveződik, szerkesztődik a teljes anyag. Abban – a színjátékok ellenére – mintegy a szabadvers gondolati ritmusában hömpölyögve szólaltatta meg nemzedékének polifon közlendőit – a Karámtalanokban tisztultabban, kiszélesítve és mélyebbre hatolva, egyszersmind az általánosítás magasabb fokán önti versbe ezúttal nem is egy, de több nemzedék történelemszemléletének, létértelmezésének és -érzékelésének, a társadalmi kihívásokra adott válaszainak a többszólamúságát. Ez a „krónika” persze igen bonyolult, nehezen megközelíthető, sok esetben csak sejtető szimbólum- és metaforarendszerekbe ágyazódik, előző köteténél „költőibb” dikcióval és metaforikával. A primér indulatok explikálása helyett átszűrve és áttételesen érzékíti meg Turcsány Péter a maga és mások hangulatait, élményeit, tapasztalatait, úgy, hogy lehetőleg kerülje „az önkifejezés nárcizmusát”. Helyette sajátos hőst teremt (ha már Bolond Istók nem születhet újra, legyen a neve „Kor-Hely Hermész”) a „nincsben”, az „iszapbirokban” fuldokló „társak” mellé:

(Erő kell, kedv és akarat a gondban,
ezek híjával magam is bolyongtam.
Korunk helyét a nincsben – írja tollam.)

Alaphangulata mindenesetre az elátkozottságé, hiszen ez a Kor-Hely Hermész számára teremtett-adott világ valamiképpen és végső soron a „KŐ”-é, a „SAS”-é s a „kígyó”-é. Még akkor is, ha a személy számára egy-egy pillanatra felvillantja a menekedés esélyét:

Ne félj a pillanattól,
meglátod végre bűnödet.
Felfoghatatlan jóság
kerít köréd mentőövet.
                     (Citeraszó)

A domináns azonban mégis „az éjszaka fej ijedelme” vagy éppen „a fájdalomb cédrusként eget verve”.
A Karámtalanok című ciklust olyan versek keretezik, melyek művészi élmények vagy utazások ihletésére születtek. Turcsány joggal szólhat Kassák nevében arról, hogy „pozőrök transzavantgárdjaitól habosak a kultúra arzénes süteményei”, hiszen ő maga rendkívüli gonddal, fegyelmezettséggel és beleérzéssel kapcsolódik irodalmi-kulturális hagyományainkhoz.
Dorogi Katalin, Budapest, 1987. október 15.

 

Tamáska Péter a  Mázsa és pehely kötetről

Olvasom a Mázsa és pehely időmértékes, könnyed és mégis szívünkre nehezedő sorait. Nem figyelmeztetése- számunkra, hogy a költészet szépségében ismét politikum rejtezik? Ez ugyanis azt jelenti, hogy 1989 álságos forradalmai elvesztették hitelüket az emberek szemében. S eszembe jut Gabriel Garcia Marquez csípős megjegyzése térségünkről: ha nem térünk észhez, akkor nem dél-amerikanizálódni, hanem afrikanizálódni fogunk.
Turcsány Péter költészete mentes a pesszimizmustól. A Székelyföldi január vagy a Fogarastól a Tátra-csúcsig című költeményeiben megjelenik a magyarság kárpát-medencei létének nagyszerű csodája , az, amelyet szolgálunk és amely minket szolgál: „a csecsemő jövő”.
Nyugtalan, vajúdó térség ez. A megsemmisülés súlyát éppúgy érezzük, mint a történelem tágas porondja fölött repülő akrobata könnyed erejét. A hazatérés dadogásában pedig választ kapunk arra az életérzésre, amelynek eluralkodása zsarnokságot szülhet:

Mi készül itt? Forgószelébe mily fondorlat fon?
Mióta lökődünk – zöld posztón biliárdgolyók – szét?
Dühhé mióta torzul a lágy vonás az arcon:
egymás szavától ne értsük a megsegítő morzét.
Önmagad föl nem adhatod! – hallok parancsot,
távolból fegyelmez intés: ne, ne panaszkodj!

Tökéletes program lehet ez számunkra. Mert a panaszkodás még sohasem szült sem tettet, sem hőst.
Tamáska Péter: A csecsemő jövő, Magyar Fórum, 1996. június 11.

Tóth Károly a Mázsa és pehely kötetről

 

Gyűjteményes kötetnek is fölfogható Turcsány Péter kötete: a Mázsa és pehelyben öt korábbi verseskönyv, valamint korábban nem közölt versek, illetve a Kiegészítő írások című rövid prózai rész kap benne helyet. Első pillantásra az érzékelhető világot a maga realitásában „hagyományosan” bemutatónak tűnnek a versek, aztán a kompozíció által egyre többször érzékelhető egyfajta disszonancia, majd az is kiderül: az egyes elemek sem minősíthetőek a ráismerhetőség szempontjából egyértelműnek. Azaz: a vers tulajdonképp bármikor kinyílik, kinyílhat a megnevezhetetlenre, amikor is nyilvánvaló lesz a tárgyi és a megfoghatatlan közötti következetes átjárhatóság.
A versek létrejöttéhez szükséges termékenyítő feszültségek közül talán elsősorban a bent és a kint eltérésből adódó emelhető ki. A benti világ érzékeny teljesség. Ez vetül(ne) rá a kintre, de ennek számára az érzékenység és a teljesség is idegen. A feszültséget eredményezi/fokozza az is, hogy tudható: a belső világ nem hagyható magára, noha a belőle való kiköltözést, a magára hagyást a külső örömmel üdvözölné – illetve annak érdekében állandó kényszert alkalmaz. Lehet, hogy a (belső) leépülésétől („Itt sokan, sokan végzetesen váltak semmilyenné”) való félelem rémisztő következtésekhez vezet, de a széttörés, szétesés végső esélyét és praxisát az én nagy erőfeszítéssel igyekszik elhárítani. A versek kötetektől független, folyamatos számozása is ennek a fel nem adásért folytatott küzdelemnek a benyomását erősíti. Mintha végtelen szalagként létező, soha véget nem érő folyamatról volna szó, egymás helyébe lépő, egymást váltó/cserélő előzményekről és következményekről. (...)
Jólesik egyetértőleg (s nem kizárólag!) olvasni szempontokat nemegyszer kizáróan érvényesíteni akaró, érvényesítői irodalmi életünkben a Kiegészítő írások sorait: „mintha magam is elhittem volna a legalávalóbb rágalmat a magyar költészet hagyományaival szemben, miszerint többes számú gondjaink jelentkezése a lírában: elavult , modernségellenes, sőt dilettáns költői magatartást feltétele?!” Turcsány Péter azt mondja, ezt nem érdemes hinni, „Mert a költemény nem feledheti el és nem felejtheti azt a népet és kort (korszakot), amelyből vétetett”.
Tóth Károly, Somogy, 1996. július-augusztus

 

Tüskés Tibor a Megmentett tisztásaink kötetről

Új verseskötetében, a Megmentett tisztásainkban van egy vers, Csurgói szállás, 1969 a címe, amelyben arcképet rajzol magáról, éppen arra az időre – tizennyolc éves korára – emlékezve, amikor ez a kalandos, látszólag céltalan pálya elindult: „Jő, mint a kutya csöndesen, / Ilyenkor rúgnak a lelkén, / Kérdeni röstell, így a rend, / Féli a durvát, s az maga is.” A következő szakaszban aláhúzással emeli ki a „céltalan” szót: „Munkája mozdul, fürgén, / Láthatóan céltalan, / Pirulna fűzbokor ággá, / Okot nem remél, tiltva van.” Az ellentétes tulajdonságok – gyöngédség és toporzékoló harag – fölsorolása az utolsó versszakba sűrűsödik: „Érintsed olykor szép szóval, / Feléd csóválja nagy szemét, / Elfutós félelmét oldozd, / Vagy nyíltan láncold, úgy hergeld!” A kötet legfrissebb verseiben pedig (a Pilis-Hungarorum ciklusban) arról ad hírt, hogy hátat fordított a fővárosnak, Budapestről kiköltözött Pomázra, a hegyek közé, ahol „Pilis dombjai, völgyei, forrásai / isszák a napfény hétputtonyú / óborát, sziklák, erdők, tisztások / őrzik óidők viharos vágtáit…”
Első verseskötete, a Tarisznya 1982-ben jelent meg, s vele a nyolcvanas évek elején induló fiatal költőnemzedék sorába lépett. A korabeli kritika (Kulcsár-Szabó Ernő) tizenkét verseskötetet – közte Turcsány könyvét is – egybemarkolva a magyar líra újabb változását érzékelte, az „új szenzibilitás felé” tett lépést regisztrálta. A nagy mesterek – Weöres, Illyés, Vas, Kálnoky, Nemes Nagy – folytathatatlanok, mondta a kritikus, a vallomásos líra, a „küldetéshitű” költészet ideje lejárt, a fiatalok „egyfajta új érzékenység” követői, a jövő az úgynevezett „szerepvesztő” líráé. A Turcsány Péterrel nagyjában együtt indulók közül a jellemzés talán leginkább Géczi Jánosra és Györe Balázsra maradt érvényes, maga Turcsány költészete ma már szemmel láthatóan más úton jár.
Új verseskötete tanúsága szerint – ha líráját alkalmanként meg is érintik a szövegelvű versalkotás formái – nem a szövegköltészet folytatója és híve, nem követi a „költészeti dezillúziót”, nem ír „roncsolt” verseket, líráját nem a „költői szerepvesztés” hangulata jellemzi.
Ellenkezőleg. Mintha az első verseskötet megjelenése óta eltelt idő, az elmúlt csaknem másfél évtizedes út valamiféle „visszatérést” érlelt volna meg benne (s talán nemcsak benne!) a tradicionálisnak mondott lírai értékekhez, a magyar költészet hagyományaihoz. Turcsány Péter ma – hogy egyetlen névvel jelezzük ezt a változást – szemmel láthatóan az illyési magatartáshoz vonzódik.
A költő új kötetében az 1995 és 1998 között írt verseket, a négy év termését, a mintegy félszáz költeményt négy ciklusban rendezte el. A szakrális értékek vonzzák: ország, haza, nép, nemzet, család. Van, amikor berzsenyis keserűséggel borong („Itt járok lecsüngő fáid / lombja alatt, / ferde, őszi napsugarak tűi / vakítanak, / lehet, nem látok már / hazámig el”); van, amikor Kölcsey fájdalma tölti el („honunkban legyünk kivert hontalan, / magyart itt nem magyar temet”). A nép történelmi fenyegetettségét kiáltja világgá („Moly rág itt mindent / ma is”, „oda az ország, oda a jóság”); s akár személyes vallomásaiba, létérzékelésébe, akár természeti képeibe, tájleírásaiba közéleti gondjait, rossz közérzetének okait vegyíti: a „kihajtó igénynélküliséget”, a „kihasználtság lassú szúját”, a megalkuvásra való hajlandóságot ostorozza. „Nem dúvad, nem pacsirta most, de hallgatag / az ember, s furmány keres kiutat –”. (...)
Turcsány Péter kiváló formakultúrájú költő. Hangja, mondatépítése változatos. Ismeri a klasszikus formákat, nem mond le a rímről, a verszenéről, a ritmusról, a dallamról. Van nemes dikciója, de tud lágy és könnyed lenne. Hangjában ősi, kalevalai rétegek is fölbukkannak. Gondot fordít a vers megformálására, nem köznapi, hanem strukturált nyelven beszél. A tört, befejezetlen mondat itt épp úgy a vershatás eszköze, mint a körmondat vagy az archaikus hatást keltő, hátravetett birtokos jelzős szerkezet. Kedveli a többrészes, ciklusos versépítményeket. Hisz a hang, a szó erejében, bár szélsőséges nyelvi ötleteivel nem mindig tudunk azonosulni (Hangok árja – leterítesz).
Van a kötet végén egy meghökkentő „négykezes”. A ciklust ketten írták: egy moldvai, csángó-magyar népköltő, a klézsei Duma István András és Turcsány Péter. Az egyik verset egyikük, a másikat másikuk írta találkozásuk alkalmával a helyszínen. Meghökkentő, a gondolatnak és képzeletnek egyaránt szárnyat adó ötlet. És egyben híradás, fájdalmas vallomás egy kicsiny magyar népcsoport létéről és megállíthatatlan pusztulásáról. Sikolyuk még idehallatszik: „Életünkben amit teszünk, / Mind csak emberek legyünk.”
Tüskés Tibor: Megmentett tisztásaink, Lyukas óra, 1999

 

Wágner Tibor: Emlékképek és gondolatok Turcsány Péter előadóestjén

A színpadon három dobogó. Kubusok. Négyzet, téglalap és síkidom. Fekete háttér előtt, fekete zongora, hófehér fogsorral. A Költő diaképe kinagyítva függ a falon. Állandóságot sugall, vajon sugallhatnak e ilyen állandóság-érzést a versek? Mindenesetre a nézőtéren alig marad üres szék. A Költő „in media res” kezd. Négyzetre emeli magát. Félig ül, aztán félig áll a kubuson. Sebbel-lobbal mondja verseit, dobja, veti, tolja magától a nézőtérre az egymás mellé rendelt szavakat. A lehetőségből kitermelt ok, értelem s általa kívánt sorrendű szavakat.
Nyalka, hetyke, fickós, magabiztos. Színészi hév hozza mozgásba tagjait. Olykor pózra emlékeztetőn. De hiszen az egyszerűség is póz. Csak a melegség, a közvetlenség teheti tartóssá a hatást. A költő megingás nélküli. Memoriter zúdulnak egymásra a versek, rímek, hangok. Dob… dob fel. .. földob… Dobogó… Dobó… Dobál… Dob. Szóragyogások, megfacsart értelmű szavak. Játszanak, amint kiveti őket, kikergeti magából, mint térre a vad játékra áhító ficsúrokat, gyerekeket. Hím- és nőnemű alakokat. Kivelőzött szavakat. Utcáról és szalonokból felszedett szavakat. Utcáról szedett, leporolt szavakat. Kétkedő és szabadba törőket, választ keresőket…
A költő tétje a túlélés. Túléltetés, a versek túléltetésének megkísértése. A holnapra elrendelt szavak, sorok örökítése. A hazugság kiűzetésének megkísértése. Az igazmondás befogadásának állandósulása. Nagy a tét… Közben remeg a rím, zümmög, berreg, kurrog. Halálkomoly játékos izgés-mozgás uralja a színt. „knn, knn, künn kínlódik egy bogár, hideg jégre le-leszáll… grr, grr… tnn, tnn, tűnik a tű… fff, fff, fütyfürütty.” Hangutánzók fehér galacsinjaival dobálódzik. Pózok kísérik, hajtják őket. De hiszen az egyszerűség is póz! Tiszta áhítat kell, áhítja…
Mit áhít még a költő? Megméretés általi megértést, a nem feledhető egyetlen szó kimondását. Átlép a téglalap kubusra. „Még holtom előtt tépjetek szét, ne lesse senki örökségét…” Jézust idéz! Még inkább Krisztust, a minduntalan Példát. A jóság gonosszá kovászosított alakját. A visszaélést szenvedi benne. Az asztalra reklámnak kitett Bibliát. A magamutogató hólyagszónokok gusztustalan testét taszítja, Trianont sértő szerelmet vet – mint magot – semmibe. „Hazát magának senki sem hazudhat” (költő, mondd hát az igazat…). Krisztusi alakja sovány, meggyötört, a szúrt fénytől felnagyulnak sebei. Keresztet cipel, megdöccen a rímkereszt (a keresztrím), ugrasz, hogy elkapod, ha hullik. Ám dőlten megáll, s mereven néz a ráhullatott fényen túli sötétbe. Van-e most köztes érzete, vagy csak a versben él (bujdokol)? S kenyér, víz, bor, s ágy számára nem létező fogalmak?! Felesége nyakán talál végre nyugtató pontot. Nézi hosszan, hozzá beszél, a szemhéján hintázik, merész lengéssel pördül újra vissza. Múltba vérzik most minden szó. Zsarnokdöntő fejsze valamennyi. ütések a múlt bőrkabátján, a bőröv kabátlapjára csapó csattanása ijeszt. Gyermekként az erkélyről látta a Gonoszt.
Az ember a költő gondolatára vágyik, amint ül és hallgat. Azért ül, azért hallgat, hogy behálózzák a költő szópókjai. A sekély kéjt kívánja elűzetni véle, a sokasodó népbutító igét, semmitmondó gügyögést. „Egyre kilátástalanabb / szép szavaink / távoli sorsa / … Egyre veszélyesbb / lehetősége a kontár / lazulásnak.” Olykor népdalcseppek csöppje fürdet, máskor balladaméz csordul akaratlan akarattal. Olykor elúszik a széphangzás uszályán, az ütem tetemén, a rímcsapda egérfogójába csöppen. Belefeledkezik a zenébe, játszik a szó. Weöres, Kosztolányi szép játékait dobálja szét önzetlenül. Ám karcosabbakat, racionálisabbakat, észnél-tartóbbakat. Fürtönfogókat.
Pulóverét már a földre vetette. Inge fehér gyolcsában ágál. Krisztusi jövőhöz járuló gyolcsban, magát feszíti, s már elbitangolt tekintete a feleség nyakáról. Nemi szervek vad kavalkádja tüzel gonoszemésztő tűzzel. Dús emlők, kemény farok, csípők csapódnak tenyerébe zamatos almaként.
Gondolatkövei fejbe kólintanak. Durván magánéletedbe avatkozik, magángondolataival. Csontvázzá vetkőzteti szóalakját. Botránkozz, ha mersz… Pörölj, perlőiddel, ha tudsz. Gondolat-fogságban mozdulni képtelen rab vagy. Ám a fül hirtelen becsődöl. Elég… Nem tudom emészteni az iménti szépet. Költő, hagyd ízlelnem szószépséged, gondolatzamatod. Ne robogj! Hagyj időt az emésztésre. De a költő megállíthatatlan. Már nincs a földön, csupán a síkidom tartja leheletfinoman a talpát. Rá sem nehezedik. Nyúlik a magasba, csontos keze az égbe kotorász, nyitott tenyérrel.
A szünet után fáradt. Harmadik órája tombolnak az igék, alanyok, állítmányok, kijelentések, megállapítások, kétségek. Emelődik keze újra az ég felé, mint könyörgő koldusé. Mintha pelyhet emelne, nézd Uram, mily magasba tartom, látod é akarásom? Másik kezében mázsás súllyal nehezedik a kötet, amelyből most már olvas. Föntről csorgatott fény mossa az arcát. Szenvedély rágta teste, már alig látszik, fölélte önmagát. (A forradalom fölfalja önmaga gyermekeit…) De minden új dal kezdetén felemelődik a hangja. Mint utolsó erővel felemelt fej. Kétségbeesetten kapaszkodik a holnap megmaradásának ámításába. A mindörökké élés babonás hitébe. A kifejezhetetlen kétségbeesésével fordul, körbe jár. A szó, amiben minden egyesül, kínozza belülről, belepusztul, a kétségbeesett akarat löki még tova, a pódium szélére, ahol csak az elhullás póza várja. Elnémul. Felesége indul, felé közelít, hogy énekhangon szóljon a fájó hitveshez, hogy föltámassza elhullásából, hogy szerelmes dalával életre hívja. Székely, csángó magyar parasztasszony sirató éneke egyszál magában csodatévő. A gyolcsingbe csavart test újra mozdul, testmaradékát asszonya testmelegébe ágyazza.
Éjfél közelít. A „kapcsos könyv” becsukva. Szerbantali gyógyító versek lapulnak benne minden baj orvosságaként.
Buda, Szkéné színpad, 1995. október.

 

László György: Az idő vendége

(Turcsány Péter tisztásai)

 

Figyelemmel kisérem a magyar költészet alakulását, és derűlátó vagyok: van jó magyar költészet. Igaz ugyan, hogy az Erdélyben élt költők „leereszkednek” hozzánk könyveikkel, de alkotásaik – véleményem szerint – nem jelentenek nyomós értékeket: a magyarországi környezetben; sok áttelepedett költőnk elsatyult, munkáik silányak lettek.

Ha nem megy Mohamed a hegyhez, jön a hegy Mohamedhez. Érkeznek a magyarországi költők munkái és nem is akármilyenek. Ilyen Turcsány Péter Meg mentett tisztásaink című kötete is.

Turcsány jó költő. Nem hangoskodó dinamikus fajta, mint például Bartis Ferenc (de Bartisnál ez pozitívum). Ő visszahúzódottabb, líraibb. Versei melodikusak, jó értelemben vett romantikus zeneiség van bennük, nem idegen tőle az impresszionista színezet sem. Az a fajta líra, amelyet Áprily Lajos, Jékely Zoltán és bizonyos mértékig Vas István művelt a magyar költészetben. Az erdélyi költők közül tán Salamon Ernő szerelmi lírájájával, s a kortárs Magyari Lajos költészetévél rokonítható. Nagy érték Turcsány költészetében a táj-szeretet. A természet elbűvöli, mint hajdan Odüsszeuszt a szirének éneke. Turcsány nem formabontó költő, inkább a klasszikus formák mentén halad. Szabad verseiben is úgy lüktet a ritmus, mint a hajdani ókori ódákban -  egy-egy “lecsapó” rímmel teszi hatásosabbá versét.

Impresszionista versei, mint a Tiszazugi nyár, A Dél mosolya, Csengettyűi a téli csöndnek, igen szép versek. E kis kötet legszebb verse szerintem a Molnár István krónikája című ballada, amely a jelenkori magyar líra egyik legszebb darabja.

Van a kötetben radnótis áthallású vers is, s Sem dúvad sem pacsirta című, amely a Sem emlék, sem varázslat című Radnóti verssel rokonítható, de nem áll előde hatása alatt.

Turcsány költészete nem rutinköltészet, mint más több tíz kötetes költőnkké. Megéli a vershelyzeteit, ihletből ír, versei élményből fakadnak.

Szólnom kell, Turcsány emberi-költői mivoltáról is. A verseket olvasva, hívő ember áll mögöttük, szép családi életet élő, sok gyereket nevelő. Ha jól tudom hat gyereke van. Dicsőség ezért nejének is, aki a kerrierjét nem féltette, mint a magyar nők legtöbbje, s vállalta az anyaságot. (Csak tízezer ilyen magyar asszony kéne s az hatvanezer újszülöttet jelentene.) Nem kellene állandóan magyarázzuk a bízonyítványunkat múltidézésünkkel, kopjafázásunkkal.

És milyen nagyszerű összhang sugárzik a versekből! Bizonyos értelemben irigyelésre méltó. De nem csodálkozom, mert Isten megáldja a tisztességes érzelmű, szándékú embert. Turcsány szép életérzésű, népéért, tenni akaró költő.

 

Az Imádkozó kezed című verse méltó tanusítója ennek a harmóniának:

 

Parányi gótikus templom

imádkozó kezed,

könnyedén szökik föl

és ostromol, eget,

az ujjak részletét

szóval kimondani

már nincs erőm, még nincs erőm:

csak tenyeremben tartani.

 

 (Turcsány Péter: Megmentett tisztásaink. Kráter-Műhely Egyesület, Agroinform Kiadó Kft.)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés