Fiorenza 21 esztendős volt. Hasonló korú kisasszonyokkal nem társalgott, lelki társa cselédje, Bettina volt. Édesanyja évekkel ezelőtti halála óta nem járt társaságban. Néha magányosnak érezte magát, de mégis elégedett volt életével, soha nem panaszkodott apjának. Nem hiányzott neki a fényes bál, sem a hazug barátok. Tökéletes, idilli magányban éldegéltek egymás mellett megkopott, csendes kastélyukban. Fiorenza gyakran töltötte napjait egyedül, ilyenkor az erdőben sétálgatott, megpihent a tónál, a hatalmas diófa árnyékában olvasgatott, vagy gyönyörködött La Piantina szépségében, s titokban álmodozott a szerelemről. Egy verőfényes tavaszi reggelen, mikor megszokott sétáját tette a vén diófához, az erdőből kiérve hangokat hallott. Fülelt, férfiak beszélgettek. Közelebb lopakodott, hogy meglesse, kik foglalták el helyét a vén diófa árnyékában. Egy rózsabokor mögül nézte az idegeneket. Az árnyékban ültek, háttal Fiorenzának, így nem láthatta arcukat. Az egyik barna hajú, a másik szőkés volt, s szállásadójukról, Castelle úrról beszélgettek, s annak két csodaszép lányáról.

- Castelle úr mennyire vagyonos? – kérdezte a szőkés hajú.

- Meglehetősen! – válaszolt a barna.

A szőkés hangosan felnevetett.

- Istenem, ha valami módon elérhetném, hogy az egyik lányát hozzám nőül adja… – mondta a szőkés vágyakozva.

- És melyiket?

- Nekem mindegy, számomra nem a külcsíny a fontos. – mondta mosolyogva.

- Hát mégis mi, Leopoldo? – kérdezte nevetve barátja.

- Leopoldo! – suttogta Fiorenza. Szíve hevesen dobogott, levegőt alig kapott. Félt, hogy meghallják, ezért száját és orrát kezével betapasztotta. Már majdnem megfulladt, mikor elvette kezét, s levegőt juttatott tüdejébe. Ezt tette olyan hangosan, hogy az ifjak meghallották.

- Mi volt ez? – kérdezte Leopoldo.

- Mi?

- Torenzio! Nem hallottál semmit?

- Nem én! Nem!

Hirtelen a szőkés ifjú felállt, s a rózsabokor irányába nézett, lassan elindult feléje.

- Ugyan, mégis melyiket választanád? – tette fel a kérdést Torenzio.

Leonardo megtorpant, nem válaszolt. Megfordult és odasétált a tóhoz, tenyerébe vizet fogott és nagyot kortyolt belőle. Fiorenza kissé eltátotta száját, mikor meglátta a férfi arcát. Ilyen isteni szépségű ifjat még soha nem látott, sem a valóságban, sem képzeletében. Haja aranyként csillogott a napfényben. Szíve azonnal szerelemre gyúlt.

Az ifjú váratlanul megfordult és lovához sietett.

- Menjünk, barátom. Gyomrom éhséget jelez! – mondta, akár egy poéta.

- Menjünk hát, ne késlekedjünk! – válaszolt nevetve Torenzio.

Az ifjak felpattantak lovaikra s távoztak. Fiorenza még sokáig lapult a bokor rejtekében. Mikor már nem hallott lódobogást, a tóhoz rohant, két tenyerével a vízbe markolt, azt a szájához emelte, s csókolta a vizet.

- Ó, te szerencsés tó! Ajka bárcsak az enyémet érintette volna! – mondta, s azon nyomban elvörösödött. – De Istenem! Miket is beszélek! Mi lelt engem? Szívem majd kiugrik, levegőt alig kapok. Istenem, mi ez?

- Szerelem. – suttogta egy fa.

- Ki az? Van itt valaki? – kérdezte rémülten Fiorenza, tekintete ijedten pásztázta a környéket, de senkit nem látott. Futásnak eredt, meg sem állt hazáig.

phyllis rovata (phyllis.virtus.hu)