Fiorenza szobájában ült, s álmodozott. Amióta meglátta az ifjú Leonardot, másra nem is tudott gondolni. Szerelmes ábrándozását Bettina zavarta meg.

- Kisasszonykám! Még fel sem öltözött? A reggeli már várja! – harsogta, s közben pakolászta kisasszonykája ruháit.

- Nem vagyok éhes. Ma nem eszem.

- Miket beszél itt össze-vissza! Enni kell. Vagy beteg tán?

- Nem Bettina. Semmi bajom.

- Na ne mongya má'!

- Milyen csodás a reggel. Bettina! Nézted már a madarakat? Mily boldogok! Mint két szerelmes, úgy járják táncukat az égen! – mondta távolba révedő tekintettel, mosollyal az arcán.

Bettina ránézett.

- Tán csak nem szerelmes az én kisasszonykám?

- Ne beszélj butaságokat!

- Szerelmes a kisasszony. Ki a szerencsés férfiú? Ismeri őt régről?

- Nem. Csak egyszer láttam.

- Tudtam én! Szerelmes!

- Bettina! Hallgass!

- Ugyan már!

Fiorenza csak mosolygott tovább.

- Bárgyú a tekintete! – szemtelenkedett Bettina.

- Hallgass, mondom! Hallgass!

- És? Viszont szereti?

- Nem. Létezésemről sem tud.

- Nem? Az hogy lehet? Azt mondta, találkoztak.

- Nem. Csak láttam őt. Amikor sétáltam. Egy hete, a tónál. Ő nem látott, mert elbújtam.

- Kisasszonyom leskelődött?

- Igen. – mondta elpirulva Fiorenza – Nem! Csak…beszélgettek és…nem akartam megzavarni őket, ezért megbújtam egy rózsabokor mögött.

- Tehát hallgatózott is!

- Bettina! Ne dühíts fel!

- Jól van már.

- Bettina! Mit tegyek?

- Nem tudhatom én azt, hogy mit tegyen kisasszonykám.

- Szeretem őt!

- Szereti…

- Igen, szeretem. Hogyan adjam tudtára?

Bettina vállat vont. Fiorenza odarohant hozzá, s megfogta a kezét.

- De mégis? Írjak neki levelet? – kérdezte bíztatást várva csillogó szemekkel.

- Eszébe ne jusson! Hogy gondolhat ilyesmire? Nem való az!

Fiorenza sértődve hátat fordított Bettinának.

- Nem való! De akkor mit tegyek?

- Semmit. Ne tegyen semmit. Ha az úr egymásnak szánta magukat, akkor az úgy is lesz. Semmit nem kell tennie.

- Bettina! De ha az Úrnak sok dolga van, lehet neki segíteni kicsit. – fordult a szolgálóhoz.

- Azt lehet, de sürgetni nem!

Fiorenza dühösen az ágyra vetette magát. Párnájába fúrta arcát, úgy szólt Bettinához.

- De a…r mi.. degyek? Én .em dudok vá.ni addi., mí. a. Ú.nak .esz .ám ide.e.

- Miket beszél? Egy szavát sem értem!

Fiorenza felemelte fejét a párnáról, s idegesen ismételte el szavait.

- Nem tudok várni addig, míg az Úrnak lesz rám ideje!

- Ne legyen türelmetlen. Még a rózsabimbót is sürgetné a nyílással!

- Bettina! – mondta szenvedve.

- Tudja egyáltalán, ki az úr?

- Egy isteni szépségű ifjú!

- Ah! – Bettina kissé elfintorodott.

- Ki az úr?

- Nem tudom, semmit nem tudok róla!

- Meg kéne tudni.

- De hogyan? – Fiorenza szeme felcsillant.

- Hol lakik? Tudja?

Fiorenza elkomorodott.

- Igen. Castelle úr a szállásadója.

- Castelle úr! Van két lánya.

- Igen. Az egyiket elvenné, azt mondta barátjának. Gazdagok. Mi pedig szegények vagyunk. – mondta fájdalmasan.

- De kisasszonykám szebb mindenkinél!

- De szegény vagyok. Engem soha nem vesz feleségül senki! Öreg vagyok már! Apám nyakán maradok! – zokogta Fiorenza.

- Na, kisasszonykám! Ne csinálja ezt. Feleség lesz még az idén, én mondom!

- Nem, soha! Én nem kellek senkinek! – ordította, s ezzel kirohant a házból.

Bettina csak csóválta a fejét. Sajnálta kisasszonykáját. Szépséges Fiorenzának egy kérője sem akadt, mert szegény.

Fiorenza könnyekkel szemében kirohant a szobából, ki a házból. Az udvaron édesapjába és egy úrba ütközött.

- Fiorenza! Kislányom! Mi lelt téged? – kérdezte megdöbbenve édesapja.

- Semmi! – ordította szipogva Fiorenza, majd tovább rohant, egyenesen az erdőbe.

- Bocsássa meg lányom viselkedését, kérem. Nem tudom mi ütött ebbe a lányba.

A férfi meglepődött tekintettel, hosszan a lány után nézett.

- De miért ácsorgunk itt az udvaron. Fáradjon beljebb. – invitálta kedvesen Vinette úr az idegent.

Bementek a házba, a vendéget a ház ura hellyel és borral kínálta.

- Mi járatban erre, uraságod? Hosszú éve ritka minálunk a vendég.

- Kedves Vinette úr! Fél éve annak, hogy e csodás tájékra érkeztem. A nevem Vincenzo Bounatti.

- Igen, hallottam önről.

- Igen. Nos, még nem volt alkalmam megismerkedni a helyiekkel, ezért úgy gondoltam, egy estélyt adok, s ez remek alkalom lenne.

- Jó gondolat.

- Szívesen venném, ha megtisztelne uraságod a jelenlétével. És persze a… kisasszony is.

- Igazán kedves Öntől, de régóta nem vagyok társasági ember. Tudja, elszegényedtem, engem nem látnak szívesen az urak.

- Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy elfogadja a meghívásomat. Szeretném megismerni önt.

Vinette urat meghatották Vincenzo úr szavai. Régóta nem volt rá kíváncsi senki. Hosszasan gondolkodott. Büszkesége nemet mondott, s mikor szája is ezt tette volna, szíve megdobbant. Eszébe jutott leánykája. Itt az alkalom, hogy bevezesse őt az úri társaságba. Tán még kérője is akadna, szegénysége ellenére, hiszen oly gyönyörű teremtés ő.

- Kérem, ne mondjon nemet. – kérlelte az úr.

- Nos, a meghívást köszönettel elfogadom. – mondta mosollyal az arcán Vinette úr.

Vincenzo felállt, s egy baráti kézszorítás után távozott.

Fiorenza könnyeitől alig látta az utat, de csak rohant, egészen a diófáig. Ott leült és tovább sírt.

- Istenem! Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért?

Csak zokogott, keservesen. Szívét fájdalom mardosta.

- Miért nem lehetek boldog?

Fiorenza még soha nem érezte magát ennyire boldogtalannak, ennyire magányosnak. Soha nem bánkódott szegénységükön. De most mégis, oly iszonyatosan mély volt fájdalma. Ráeszmélt, hogy szegény családból származó lány nem kell senkinek.

- Engem soha senki nem fog szeretni! Soha nem leszek boldog hitves! – zokogta.

Fejét karjára hajtotta, s beleszenderedett fájdalmába.

Bettina, miután kisasszonykája elrohant, nekilátott bokros teendőinek végzéséhez. Rendbe rakta a kisasszony szobáját, s mikor ezzel végzett, lesietett a konyhába, hogy segítsen Clarettának. Claretta kissé kerekded, mindig mosolygós és aggodalmaskodó, ropogós kötényű, remekül főző asszony volt. Már több mint húsz esztendeje annak, hogy a Vienette család szolgálatában áll.

- Bettina! De jó, hogy jössz! Hol voltál eddig, te lány?

- Claretta! Ne pöröljön velem mindég! Van nekem egyéb dolgom is, nem csak itt, a meleg konyhában!

- Te lány! Vigyázz a szádra! Tisztességesen beszélj velem!

Bettina erre nem válaszolt, csak mosolygott.

- Bettina!

- Igenis, tisztelt Claretta nagyságos asszony? – mondta térdre ereszkedve Claretta előtt.

- Jaj, te lány! Mindig csak bolondozol! – mondta nevetve – De ide figyelj! Járt itt ma egy úr. Nem tudod, hogy mi dologban?

- Nem én! Nem is tudtam arról, hogy járt itt egyáltalán valaki is.

- Hát akkor eredj hamar, és tudd meg!

- De Claretta! Mégis kitől? Miért nem kérdezi meg az urat?

- Hogy tehetnék én ilyet? A végén még azt hinné, hogy kíváncsiskodom.

- És nem így van?

- Te lány! Ne bosszants! – dühösen kavarta az ételt.

- Jól van, ki az úr?

- A nevét nem hallottam jól, de az az úr volt, aki abban a nagy kastélyban lakik, magányosan. Nem nála lovász a te jegyesed?

- Csak nem hallgatóztunk?

- Bettina! Ez most fontos!

- De, Ippolito Bounatti úrnál lovász.

- Bounatti úr!

Claretta erre elmosolyodott és intett egyet a fakanalával, így adván tudtára a lánynak, hogy menjen és kérdezze ki Ippolitot. Bettina megadóan bólintott egyet és elindult. Tudta, hogy nyugta úgysem lenne, míg nem tudja meg Claretta, hogy miért is járt a háznál Bounatti úr.

Bettina, miközben Ippolitohoz igyekezett, Fiorenzára gondolt. Szíve majd megszakadt a kisasszonykájáért. Mindenre képes lett volna érte, de hát mit is tehetne ő? Igazságtalannak tartotta a világot. Végre megérkezett Ippolitohoz, aki meglepődve, de kedvesen fogadta őt.

- Bettina! Én szép jegyesem. Mi járatban errefelé?

- Ippolito! Fontos küldetésben vagyok!

- És mi lészen az a fontos küldetés?

- Ma nálunk járt Bounatti úr.

- Az uram nálatok járt?

- Igen. Nem tudod, hogy mi dologban?

- Nem, nem tudom.

Bettina egy fintort vágott.

- De megtudhatom!

Bettina ránézett. Ippolito elmerengett valamin.

- Mi az?

- De érdekes…

- Mi? Mit tartasz érdekesnek?

Ippolito nem válaszolt, csak meredt maga elé.

Bettina ideges lett ettől.

- Ippolito! Válaszolj! Mi érdekes ebben?

- Csak az, hogy a minap, amikor a tónál találkoztunk a gazdámmal, emlékszel? – Bettina sürgetve bólintott.

- Mondta, hogy beszélni óhajt velem, emlékszel?

- Ippolito! Az égre! Mindenre emlékszem, csak mond már!

- Jól van! Akkor én fel is kerestem őt rögtön.

- És?

- Az úr nagyon furcsán viselkedett.

- Furcsán?

- Igen. Hellyel kínált meg itallal.

- És?

- Nem fogadtam el.

- Ippolito! Mit akart?

- A Vienette családról kérdezősködött.

- A Vienette családról? És mit akart megtudni?

- Hát, nem is tudom.

- Ippolito!

- Igazából azt kérdezte, hogy miért szegényedett el Vienette úr, és még…de ilyet!

- Ne tedd ezt velem!

- Hát…Fiorenza …

- Mi van a kisasszonykával?

- Róla kérdezősködött.

- A kisasszonyról?

- Igen. Elmondtam neki, hogy te vagy az egyetlen lelki társa, neked önti ki minden búját-baját.

- És? – sürgette Bettina.

- Hát, kérdezte, hogy mi bánatja van a kisasszonynak.

- És te azt honnan tudnád?

- Hát, az úr úgy gondolta, hogy te nekem mindent elmondasz.

- Úgy? Hát minek néz engem az az úr? Ha fel is van vágva a nyelvem, hasztalan fecsegéssel senki nem vádolhat engem!

- Nyugodj meg, galambom! Senki nem vádolt téged semmivel.

Bettina arca elkomolyodott, majd hirtelen mosolygós lett.

- Mi az? Most mit lettél egyszeriben mosolygós?

- Semmi. – mondta - Eredj, tudj meg mindent!

Ippolito elment.

- Kisasszonykám idén még jegyese lesz valakinek! – mondta halkan Bettina. Nem kellett sokat várnia Ippolitora, hamar jött.

- Na! Mit tudtál meg?

- Uram, Bounatti, egy estélyt ad, és meghívta Vienette urat is. És a kisasszonykát is.

- És?

- Vinette úr elfogadta a meghívást.

- Elfogadta! Most megyek!

- Várj, elkísérlek!

- Hagyd csak! Nem kell engem félteni!

Azzal elbúcsúzott szerelmétől és elindult hazafelé. Egész úton Fiorenzára gondolt, s mosolygott.

- Milyen boldog lesz az én kisasszonykám! Társaságba mehet, táncolhat, mulathat.

Csendesen gondolkodva sétált tovább, mikor is elérkezett a vén diófához. Amint oldalra pillantott, meglátta kisasszonykáját a földön. Ott aludt az árva. Közelebb ment hozzá, letérdelt mellé. Arca csupa könny volt és fájdalom.

- Szegény leány! Nem sokáig leszel boldogtalan már! – suttogta. Kezével megsimogatta arcát, mire Fiorenza összerezzent, és kinyitotta a szemét.

- Ki az? – kérdezte riadt, álmos hangon - Bettina! Te hogy kerülsz ide?

- Megijesztettem, kisasszonykám? – kérdezte kedvesen.

- Igen. Egy kicsit elszenderedtem itt a hűs árnyékban.

- Igen, látom én azt! De ideje lenne végre hazamenni!

Fiorenza nyújtózott egyet a földön.

- Jöjjön, segítek. – Bettina kezét nyújtotta a kisasszony felé.

Elindultak hazafelé, s Bettina azon töprengett, hogyan mondja el Fiorenzának az örömhírt. Nehezére esett, de hallgatott. Jobb, ha az úrtól tudja meg. Még a végén pletykálkodással vádolnák! Csendesen sétáltak hazafelé.

- Bettina! Nem tudod, ki volt az úr, aki ma nálunk járt?

- Nem, kisasszonykám. Nem tudom én azt. Kérdezze meg az édesapját.

- Rég nem járt nálunk senki, ilyen finom úr!

- Tán csak nem ő az az ifjú? Habár már nem is olyan ifjú.

- Nem, nem ő az. – mondta Fiorenza szomorúan. Bettina ránézett és mosolygott.

Megérkeztek a házhoz. Fiorenza berohant.

- Édesapám! Édesapám! – kiáltotta.

- Mi lelt édes lányom! Ma eszedet vesztetted teljesen?

- Ki volt az úr, aki ma nálunk járt?

Vinette úr mosolygott.

- Édesapám mosolyog?

- Társaságba megyünk, Fiorenza.

- Tessék?

- Az úr Bounatti úr volt, a magányos nemes, aki abban a nagy kastélyban lakik. Estélyt ad, két nap múlva, amire hivatalosak vagyunk.

- Egy estély! – kiáltotta boldogan Fiorenza, derékon kapta Bettinát s táncra perdült örömében. Hirtelen megállt, s elszomorodott.

- Mi lelt édes lányom megint? Nem igazodom ki rajtad. Hát nem örülsz?

- De igen. Örülök édesapám. Csak eszembe jutott, hogy…sok szép kisasszony lesz ott.

- Igen, bizonyosan. Ez szomorít el?

- Igen.

- De miért?

- Biztosan kinevetnek majd.

- Kinevetnek? Ugyan miért?

- Mert nekem nincsen szép ruhám.

Vinette úr elkomorodott. Való igaz, hitvese halála óta nem sokat törődött leánykája ruhatárával. Most mi lesz? Hétköznapi, viseltes ruhában mégsem mehet az ő kislánya. Pénze pedig nem volt új ruhára.

- Igazad van lányom. Nem mehetünk. Lemondom hát.

Fiorenzának könnyek szaladtak a szemébe.

- Dehogy mondja le uraságod! – kiáltott Bettina – Vannak szép ruhák.

- Miket beszélsz te lány! Hol?

- Hát a padláson, asszonyom ruhái. Kicsit porosak, de majd én rendbe szedem őket, kicsinosítom az én kisasszonykámnak.

Fiorenza arca felragyogott. Vinette úr ismét komor lett. Az ő drága Giselléje! Szíve még mindig fájt.

- Nem! Hozzá ne nyúlj!

Fiorenza könnyes szemmel, szomorúan nézett atyjára. S ennek a tekintetnek, ember legyen a talpán, ki ellent tudott állni. Vinette úr, mikor már nem tudta állni lánya tekintetét, megtört végül.

- Jól van, tégy amit akarsz! Legyen!

Fiorenza édesapja nyakába ugrott egy halk sikoly kíséterében.

- Köszönöm, köszönöm! – mondta és csókolgatta öreg, bánatos arcát.

Kézen fogta Bettinát és vonszolni kezdte a padlás felé.

- Gyere, hamar! Állj neki most!

- Kisasszonykám! Ne siessen ennyire! Sötét van már, holnap elkezdem.

- De már alig van két napunk!

- Holnap!

- Bettina! – toporzékolt Fiorenza – Akkor csak válasszuk ki ma a ruhát, amit felveszek.

Bettina feladta.

- Jól van! Úgysem lesz nyugodásom. Menjünk.

Ezzel felmentek a padlásra.

Vinette úr a szobájába ment, s mielőtt elaludt volna, kislányára gondolt. Rég látta ennyire boldognak. Vinette úr szíve hosszú idő után mosolygott ismét. Lefeküdt ágyára, s álomra hajtotta ősz fejét.

Eközben Fiorenza és Bettina a padláson lázasan keresgélték a megfelelő öltözetet. Bettina egymás után vette elő a szebbnél szebb ruhákat, de Fiorenza mindegyikre csak legyintett.

- Hát kisasszonykámnak semmi sem elég jó?

- Bettina! Szépnek kell lennem!

- Kisasszonykám szép lesz, bármiben is megy.

- De nekem a legszebbnek kell lennem! Érted?

- Értem én, hogyne érteném!

Fiorenza mosolygott.

- Ismét bárgyú a tekintete. Csak nem a titokzatos úrra gondol?

- Bettina! Mit gondolsz, ő is ott lesz?

- Minden bizonnyal. Bounatti úr La Piantina összes urát meghívta. Castelle urat is. Náluk lakik, úgy- e?

- Igen. Náluk.

- Biztosan a két kisasszonyka is ott lesz.

Fiorenza elkomorodott.

- Igen. Biztosan. Érted már? A legszebbnek kell lennem.

- Hát akkor a legszebb lesz!

Ezzel a nagy ládához rohant, felemelte a tetejét, s kivett belőle egy csodaszép ruhát. Fiorenza szája tátva maradt.

- Bettina! Soha életemben nem láttam még ilyen szép ruhát! Gyorsan, had próbáljam fel! Segíts!

Fiorenza sietve felvette a ruhát, s úgy forgolódott benne, mint egy tündér.

Bettina egy szót sem szólt, csak nézte az ő kisasszonykáját.

- Bettina! Miért nem szólsz? Nem találsz szépnek?

- Kisasszonykám a legszebb!

Egymásra mosolyogtak, s nézték egymást.

- Tetszeni fogok neki?

- Bolond az úr, ha nem!

Hallgattak. Fiorenza szíve hangosan dobogott.

- Na de későre jár, feküdjön le kisasszonykám! Holnap nekilátok, s rendbe szedem kisasszonykámnak!

Fiorenza levette a ruhát, s rohant a szobájába. Az ablakhoz ment, s kinézett rajta. Nézte a csillagokat, s hallgatta a tücskök ciripelését.

- Leonardo! Szerelmem! - suttogta – Nemsokára újra látlak!

Fáradtan ásított, majd lefeküdt ágyára s elaludt. Álmában mosolygott.

phyllis rovata (phyllis.virtus.hu)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés