Zsoltárokba kapaszkodva, Wass Albert, a költő2011.04.19. 05:50, Turcsány Péter
| |
|
|
Wass Albert regényíróként, novellistaként, költőként és emigráns politikusként egyaránt zsoltárosszavú íróink, közíróink egyik legreprezentánsabb alkotója. Nem felejti s nem feledteti a XVI. századi Tinódi Sebestyén táncbaszőtt ritmusainak magyar igazságát: „Ti magyarok! jobb ha mind eggyé lésztök, / Mint eddig egymást ne úgy szeressétök; / Úgy ad Isten jó szerencsét tinéktök, / És megszabadítja idegen néptől földetök.”
A Trianon utáni magyarságnak éppúgy, mint a Rákóczi Szabadságharc bukása után Erdélynek alapélménye marad a nemzeti szétszakítottság s az Únió vágya. Generációk a politika sodrában hol mámorosan, hol pedig, mint a XX. században, lelki vágyak és történelmi intézmények „romjai között” vetettek számot ezzel a fájó realitással. Wass Albert sorsát a rövid és felemás nemzeti visszacsatoltság után, a háború erdélyi szörnyűségei után az emigráció hontalansága, a bujdosónak kijáró félig szegett kenyér tetézi még. A tizenhét éves kamaszköltőként induló Wass Albert rövidebb-hosszabb, sőt az időben egyre hatásosabb epikai korszakai mellett, halála pillanatáig sem hagy fel a lírai húrok pengetésével. Életében négy verseskötetet jelentet meg, de versei más újságokból és a Wass-család hagyatékából is rendre-rendre előkerülnek. Nemcsak Mikes rodostói haza-hazapillantását vallja az emigráció első pillanatától kezdve: „ Szemem romok-szaggatta horizonton / egy biztató kis jel után kutat. / De lassan változnak a csillagok. / S minden csillag Zágon felé mutat…” (Levél, 1947); hanem az Áprily Lajos és Reményik Sándor nevével fémjelzett erdélyiség hitét is ifjukorától vallja.
Különös játéka a sorsnak, hogy a sorok bújtatott áthallása révén éppen Reményik Sándor Végvári-verseinek egyikét érezzük a Wass Albert-életművet is meghatározó Trianon-szindróma nyitó megfogalmazásának, „S aki egyedül magára marad, / És alkot elhagyottan, egyedül: / Idők vásznára, örök jel gyanánt / A lelkéből a nemzet kivetül.” (R. S.: Új szövetség, 1922).
A Kolozsvári Református Gimnázium diákja tizenhét éves korában jelenteti meg Kuncz Aladár és Áprily lapjában az Alkonyati rózsák című hangulatversét. Költészete mentes az akkor divatos avantgarde hatásoktól, és a nemzedékére jellemző adyendrés halálvágy-költészet és a kosztolányis szépség-kultusz sincs rá oly nagy hatással, hogy a huszonegy éves korában megjelentetett Fenyő a hegytetőn című kötetében ne nyerne önálló hangot a Trianon-trauma élménye. A szimbolikus-látomásos hang Adyé, a vers hitelessége már az új erdélyi fiataloké:
„Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.
Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.
Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.”
Fiatalságát meghazudtoló, jóslatos-hangú sorok… Nem először, nem utoljára. Méltóak a barát-költő Dsida Jenő nem csupán jóindalatú, de a tehetség „mélységét” felismerő értékeléséhez: „Meglepő a szerző nagy fiatalságára rácáfoló komolysága és meditatív elmélyültsége miatt. (…) S csak arra tudunk gondolni, amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással: Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak.” (Pásztortűz, 1929).
Jellemző Kolzsvár akkori szellemi életére, hogy az 1928-ban és 1929-ben kötetet publikáló Wass Albert mellett ’29-ben jelentkezik Dsida is első kötettel, s levelezésük tanúsága szerint József Attila is szeretné meglátogatni erdélyi költőtársait. Micsoda találkozás maradt el akkor! A Fenyő a hegytetőn költője, az Angyalok citerája költője és a közéjük mát szimbolikusan is idekívánkozó Medvetánc költője együttesen táncolták volna azt a medvetáncot: ugyanakkor éteri katolicizmus, közérdekű reformátusság és szocialista lázadáshit nemzedéki találkozására lehetett volna barátságuk a példa. A sorsok mégsem távolodtak oly messzire. Különös módon éppen Wass Albert debreceni egyetemi tanulmányai alatt sóhajtja fel először (1928. decemberében) az erdélyi sorsvállalás hangját: „Mert átokország az az ország, / Nagyon ködös és nagyon árva… / Fészekfosztott fiainak, / Széttépett, bús fiainak, / Mégis, mégis, jaj de drága!” (Erdély). Újabb, frissebb ez a hang, mint a korabeli költőnagyfejedelmeké. S majd csak a harmincas évek közepe érleli csak meg előbb említett nemzedéktársaiban A Dunánál című és a Psalmus Hungaricus című ódát, rapszódiát. Halljunk csak oda, nem ismerős-e Dsida versének híres refrénje? Nem kacsintás-e az egy évvel idősebb költő korai versére? – „Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
A kor szelleme mintha mást kívánt volna Wass Alberttől. A poétára komoly munka várt. Helytállás a debreceni egyetemen, a bukaresti katonáskodás porondján, a családalapítás, öt gyerek felnevelésének semmihez sem hasonlítható szépsége és a háromszáz hold durva mezőségi föld gazdálkodásának napi gondjai. A versek közlése el-elmarad, prózasorok, novellaszövétnekek gyulladnak fel az életmű oltárán. 1932-ben még egyszer a költészet hoz sikert számára. A Temető megindul című nagyszabású kórusművére fölfigyel az erdélyi irodalmi élet. A színházi bemutató után Kemény János meghívja Marosvécsre a Magyar Helikon további találkozóira.
A harmincas évek mégiscsak több emlékezetes novella és két nagyszerű regény sikerét hozza. A zsoltároshitű költő megérett az epika nemes és lírával színezett hangnemére. Hosszú-hosszú homéroszi alkotó-periódus veszi kezdetét a mezőségi családfő életében. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh megjelenteti a Farkasverem című regényt. Szenzáció, főúri, kisnemesi önbírálat, puskini lélekelemzés, s egyáltalában a verses elbeszélések XIX. századi romantikája szabadul fel a XX. század közepének realitásérzékével. Művek és elismerések sora veszi kezdetét: 1935-ben beválasztják a Szépmíves Céh tagjai közé, ugyanekkor elsőként az erdélyi fiatalok közül megkapja a Baumgarten-díjat.
1939-ben a trianoni generáció talpraállásának regénye fogalmazódik meg a Csaba című epikus remekműben: szociális valóságábrázolás, történelmi igazságtétel-keresés és ősi nyelv, zene, ritmus egysége meghódítja a magyarországi olvasók szívét is. A rég hallott igazság-hű szavak zenéjét, poézisét nem felejtheti el az olvasó: „Magyarok mennek, téli éjszakában, öreg erdélyi földön. Lopva, bújva, falvakat kerülve, gerincről-gerincre. Ó, sokszor mentek már így, nehéz nagy időkben, erdélyi magyarok, igen-igen sokszor. Karmos szél éri őket, vad, hideg hegyi szél. Zúzmara lepi a bajuszukat, szemöldöküket. Nehéz a járás, töretlen hóban gerincről-gerincre. De mennek.”
1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság választja tagjai közé, 1942-ben Klebensberg-díjat kap, ugyanebben az évben felejthetetlen magyarországi körúton negyedmagával képviseli Erdély irodalmát. Katonai frontmunkája jutalmául előbb másodosztályú, majd elsőosztályú vaskeresztet kap (Egyedül vagyunk című napilap híradása, 1944), sőt a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választja, ezzel értékelve erdőmérnöki szaktudását.
Művei hihetetlen mennyiségben kerülnek a nemzet olvasóasztalára. Sorra jönnek a novellásfüzérek, egy kétrészes regényfolyam, s a visszaemlékező egyre összefoglalóbb igényű novellák. A zsoltárosság igénye epikájában is nyilvánvaló: „Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hosszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge-védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk.” (Zsoltár és trombitaszó, 1943)
A zsoltáros idők és a homéroszi hang megtalálta költő-epikusát, de megtalálta hősét is: a vesztes II. Világháború magyarságát, a kiválasztott nép helyett a veszélyezetetett népet, a létében szétszaggatottat, a nemzetlététől majdnem megfosztottat: „Egyik napon Tamás vagyunk, / másik napon Júdás vagyunk, / kakasszónál Péter vagyunk. / Átokverte, szerencsétlen / nagypéntekes nemzet vagyunk.” (Nagypénteki sirató). Látóemberként írja meg a magyar nép háború utáni legfájdalmasabb prózahimnuszát: az Adjátok vissza a hegyeimet! című munkát. Több száz oldalakat írtak e remekmű értékéről, amelyhez hozzátenni most nem kívánok, de öröm számomra hallani, hogy Szörényi Levente éppen az Előhang költőisége és gondolati kisugárzása miatt kíván e részből az idén nyárra zenekari művet komponálni.
A hihetetlenül gazdag és nagy ívű, közel huszonnyolc regényt magába ölelő epikai életmű a kárpáti havasok mesés mítoszvilágát, a közép-európai sorskérdések filozófiai összegzését, antikommunista szatírát, a mezőségi magyarság ezer évének epikai feldolgozását, a kommunizmus és fasizmus közös gyökérvilágát és sok más – még a kutatók feldolgozására váró – témát hozott felszínre. S mindezen áradást ismét két verseskötet nyitja meg, előlegezve is összegzően az emigrációs sors gondját-baját. Petőfi Vén zászlótartója kezéből van aki átvegye a Láthatatlan lobogót: „Megmarkolom és nem hagyom, / ha le is szakad a két karom, // ha két lábam térdig kopik: / de feljutok a csúcsokig! // S utolsó jussomat, a Szót, / ezt a szent, tépett lobogót // kitűzöm fent az ormokon / s a csillagoknak meglobogtatom!” A világháború utáni eszmélés nemegyszer a magyarság-érzésen túli, mondhatni világirodalmi sorokra ihleti. Az orosz Paszternákra emlékeztetnek érzékletes képsorai nem egy versében: „Ujjonganak a kerti fák! / Kutyám boldogan felcsahol! / A ház előtt vár a család / s egy gyermek kacag valahol…! // (Igaz lenne, hogy a fákból / már egy sem áll? A ház halott?… / S azt a kis sírt, ott fent, már régen / betaposták az állatok…?) // Éles fütty. Váltók zakatolnak. / Ronggyá szakad a látomás. / München. Romok. Vak pályaudvar. / Megérkeztünk. Végállomás.” (Utazás). Tézis – antitézis – szintézis a fájdalom lírai hatványára emelve.
Ahogy Isten prófétáinak nyelveket adott, úgy a költő is többnyelvűen szól a világháború utáni Bábel zűrzavarában. A Wass-család ládákban őrzött hagyatékából előbb német, majd angol változatban is megírt versei is előkerültek. A teljes versek közlésére most nincs mód, de szimbolikusan is a Feltámadás című vers utolsó szakaszát két nyelven mutatom be: „Die Stadt liegt novh in Ohnmacht und in Trümmern. / Die Menschen fristen ihr Leben wie die Ratten. / Doch Gott ist da: verborgn im rauchen Schatten / bauen schon dir Trauben ihren Nester.” (Und langsam, langsam…), „A város ájultan hever, romokban. / Az ember itt még patkánysorsot él. / De Isten itt van mindenütt: fehér / galambok fészkük építik nyugodtan. ” (Feltámadás). A strófa zárt és tökéletesen ölelkező rímképlete Rilke igényességére, lemeztelenítő képlátására éppúgy hangolódik, mint Áprily vagy Pilinszky hasonló időben írt fájdalmas soraira.
Ki is hát ez az ember, a mi Homéroszként is poétánk és költőként is a világégést láttató epikus, aki nem szűnik meg haláláig a líra húrjait pengetni, igazságait, látomásait fülünkbe súgni vagy olykor üvölteni. Egy 1947-es, a Léleklátó című versében egyik barátjáról írja a következőt, amely önmagára is igaz: „Arcán mindenttudók mosolyával / bölcs-szelíden néz szembe a világgal. // Keresztül lát álarcon, jelmezen. / Előtte minden ember meztelen. // Minden titok mélyébe belelát / és mosolyogva mindent megbocsájt. // Mert minden mögött, ami emberi, / a rejtett összefüggést keresi. // A titokzatos aranyfonalat, / mely valahol a mélységben halad, // s túl emberen és sorsokon felül / egy fenséges titokban elmerül.”
Egy 1947-es, csak újságban megjelent versében: Első galamb (Összegyűjtött versek, Kráter Kiadó) Picassoként a talpraállást dalolja ki fájdalmas hitelességgel. Akkor is, ott is Istenben bízó szavakkal: „Emberek vagyunk még, emberek! / Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak! / Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak! / Emberek vagyunk még, Isten népe!”. Érezzük-e a költőt indulásakor meghatározó hangnemet, Áprily Lajos humánumának hangját?
Nem volna teljes, ha nem szólnánk arról az immár költőfejedelmi tettről, amelyet az Üzenet haza című nagyzsoltár jelentett a magyarságnak, nemcsak az emigrációban, de itthon, a katonailag és társadalmilag megszállt Magyarországon s az elszakított nemzetrészek körében is. E költemény hatásának csodája nem szűnik meg napjainkban sem. Mondhatjuk, hazatért költemény e vers. Nemzedékeket versélményben egyesítő himnusz. Hazai szívekre s értőkre talált végre itt a Kárpát-medencében. Nem vagyunk bizonyosak, hogy a csillagok állása megváltozott volna, de Wass Albert hitét vele közösen vallhatjuk ma is: „És üzenem mindenkinek, / testvérnek, rokonnak, idegennek, / gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, / annak, akit a fájás űz és annak, / kinek kezéhez vércseppek tapadnak: / vigyázzatok és imádkozzatok!”
Utolsó nagyepikai munkájában, a Hagyatékban mutatja fel őshitünk táltos-papjának segítő istenhitét egészen az időtlen múlttól, őstörténetünktől az 1956 utáni időszakokig. Ez a munka Borges, Márquez vagy Eco mágikus modern regényeinek párdarabja. Éppen a költészet ereje, a költői látásmód teszi antropológiailag, emberiség-mitológiailag jelentős munkává. Nekünk magyaroknak külön öröm, hogy népmesevilág, mítosz és történelemábrázolás kerül így egyetlen mű foglalatába, akárha Bartók műveiben, ahogy ma mondanók az irodalomtörténészek a „bartóki modell mintadarabjaként”.
Wass Albert költő volt és epikusként is költő maradt. Egyik utolsó novellájában már-már prózaversként látjuk, ahogy öt sas közül az egyik eltűnik s átkering a „tisztára mosott égbolton” egy másik világba: „Alighanem hazatérek én is, hamarosan. Ugyanúgy, mint az az ötödik madár, amelyik megérezte, hogy keringés közben eltelt az idő.”. Számomra, és az írásait szerető olvasók számára kilencven éves korában így múlt el közülünk az az író- és költőfejedelem, aki mindörökre beleírta a nevét a magyar kultúrába, s reméljük minden olyan nép műveltségébe, mely becsüli a mi kultúránkat.
Magyar Nemzet, 2003. március 22. |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum