nyámtól tudom, kilenc hónapos koromban, apám a szolnoki kórházban feküdt vonatbalesete után, élet-halál között, eljöttek hozzánk érdeklődni az atyafiak, no, nem apám hogyléte felől, hanem: meg van-e már javítva a rossz lábbelijük? Azzal küldtem el őket:

-Bácsi! Elviheted pipőt, apát, tütűűű, elvágta vonat!

Az igazsághoz tartozik, több szót rosszul értettem, mondtam; ezeken aztán jókat nevettek a felnőttek, sokáig emlegették „jópofaságom”. Hogy a későbbiekben mennyi erőfeszítésembe került „kigyomlálnom” ezeket a félre sikerült kifejezéseket, arra hadd ne térjek ki. Az egyik emlékezetes esetet elmesélem.

Anyám a formát furmának ejti… Értelmezésem tovább torzított…

Történt, még karon ülő koromban, cukrot kértem a Népboltban. Selyem párnacukrok, színük sárga, rózsaszín és lila, átvonva fehér szálakkal. Tetejük kemény, belsejükben barnás massza. Hosszúkás, szögletes üvegekből mérték a kért mennyiséget, akár öt dekát.

Bognár Jani bácsi, a boltos:

-Melyikből adjak, Sanyikám?

Édesszájú vagyok, nehéz volt választani, ám én kivágtam magam, rámutatva több cukorkásüvegre:

-Ebbül is, ebbül is, minden k….bul!

Lett olyan nevetés, csakúgy csengett rossz hallóidegekkel vert fülem! Egyedül én nem értettem, mi abban a röhejes, ha több fajta (forma) cukorkából kér az ember fia egy-egy szemet? (Intenzív gondolataim, értelmezési kényszerből „kiforogták”, mint más esetekben oly sokszor, a valós lényeget, mindig magamtól rájöttem az igazságra. Izgalmas feladat, csodálatos játék! Lényege: engedd, hogy érzékeid vezessenek!)

Kezdetben a csontvezetés segített beszédmegértésben, beszédtanulásban.

Esténként anyámmal aludtam. Egyszer, hozzábújva, igencsak meglepődtem: hallom, értem szavait!

Megszállt egy erő, mint amikor sötét teremben szikrányi fényt látunk, s elindulunk e picike fény felé, mert érezzük, hogy számunkra ez a világ, életünk legfontosabb küzdelme. E fénysugár: anyám arca. Kerestem azt a helyet, ahová fejem fektetve legjobban értem a csont vezette hangrezgést. A járomcsont volt.

Igencsak elkeseredtem, amikor, próbaként, kicsit felemeltem anyám arcáról fejem – két-három milliméterre csupán -, és – nem érzékeltem semmit. Ennyi a titok.

  A szeretetet viszont csodát művelt! Mint később szomorúan tapasztaltam elmeséléseikből, hány nemhalló gyermeket nem engedtek közel magukhoz szülei, s hogy ne kelljen velük „kínlódni”, inkább intézetbe adták-adják őket.

(Kevés hallásmaradványomat a sok évvel később kapott, tűrésszerűen használt, nem a hallásállapotomnak megfelelő hallókészülékek tompíthatták el. A készülékek válogatás nélkül erősítették fel a hangokat, a rendkívül zavaró háttérzajt. Az erős zajártalom pedig ugyanúgy akkumulálódik a szervezetben, mint a radioaktív sugárzás, és hatása visszafordíthatatlan. Mármost: ha a zajártalom ép fülben halláscsökkenést okoz, akkor erősen csökkent hallásnál a meglévő hallásmaradványt leépíti, lerombolja. Logikus, nem?)

Szájról olvasásra kényszerültem.

Hiába védett, olykor talán a kelleténél túlzottabban az anyai szeretet, kaptam a világtól olykor egy-egy pofont. Pejoratív felhangok, negatív élmények, mint bárkit, engem is értek. A gond az volt, kivel tudnék ezekről a benyomásokról, kivédésük módjáról eszmét cserélni, kitől hasznosítható tanácsot kérni.

Két emberről tudtam a környezetemben, akik a hallás hiányával éltek. Az egyik apám, de ő korán meghalt. A másikról csak szomszédunk, Konka Feri bácsi mesélt.

-Én megértelek, fiam. Hogy mit tehetnél? Semmit. Az ember rosszabb néha, mint kellene. Felületesen ítélkeznek, irigyek, indulatosak. Nem igazán tudnak élni – mindenhol ezt láthatod. Régen meg csak dolgoztak látástól vakulásig. A gyerekekre nem maradt idő. Nagy volt a halálozás, nem is akarták őket igazán szeretni – védekezésül, hogy ne fájjon az esetleges gyász. Hogy is mondtad az előbb? Az emberbe belelátni nem lehet. Így igaz.

Példát mondok. Az öcsém négy éves korára sem akart beszélni. Egy szót ki nem ejtett a száján. Kérlelte anyánk, de ő nem és nem! Kérlelte apánk. Előbb komoly, szép szóval, s amikor ez nem használt, fenyegetőzve, sőt… veréssel! Nem tudták „jobb belátásra” bírni. Emlékszem, éppen ettünk. „Mondd fiam, kérek kenyeret! Mondjad, no! Beszélj!! Beszélj, mert ha nem… nem kapsz enni sem!”

Hiába, az csak nézett értetlen-ártatlan szemekkel, árva szót sem szólt.

Éhezett napokon át.

Nem volt itt orvos. Akkor, régen, Szeléről kellett hívni. Tíz-tizenkét kilométert kocsizott ide, a tanyavilágba. Ő mondta meg a szüleimnek, siketnéma a gyerek. Nem hall. Ezért nem beszél.

Nekem a beszéddel nem volt gondom. Nem semmi – de a nemhallásból eredő buktatókat hogyan küszöbölhetném ki – az emberek kerülése nélkül? Igazából erre lettem volna kíváncsi. Ám megfogalmazni, amit akarok – még magamnak sem tudtam, éreztem csupán. Sajátos problémakör: értés, nemértés, féligértés, félreértés. Az értelmi fogyatékosságnak még a látszatát is igyekeztem kerülni, tudva, könnyen ítél a magyar. A mondás azt tartja: nyelve hegyén hordozza a szívét.

Mindenekelőtt az emberi érzékek mélyében zajló, olykor váratlan megnyilvánulásokban kitörő intoleráns erők természetével igyekeztem tisztába jönni. Sejtettem és jól sejtettem, itt zajlik, ha Isten engedi, életem háborúja! Mert a testi állapottal és a világgal folytatott küzdelem mégsem a hangokért, hanem a nemhallással, ezzel az érzelmi fogyatékossággal együtt élve is lehetséges teljes emberi életért, lelki méltóságért, kiteljesedésért zajlik.