A

pa, apakép. Ez is hiány az életemben. Egy időben könyvet szándékoztam írni, emlékművet állítani a hozzám legközelebbiek egyikének. Tervem felszívódott, szétment az időben; lekötöttek a megélhetés gondjai. Maradtak azonban feljegyzések, versek, emlékek.

Apámat mindenki ismerte a faluban.

Hatévesen vesztette el a hallását. Pitykéztek, ősszel, gyerekek. Felfázott, s szamárköhögés következményeképpen mindkét dobhártyája perforálódott. Nem árt tudni, az ezerkilencszázas évek elején még nem volt divatba a nadrág, szoknyaszerű alsóban: pendelben jártak a fiúk. Orvos? A községből nem hívták ki szülei ide, a külterületre. 1916-ot írtak, javában dúlt az első világégés.

Nálam azért jobban hallhatott. Anyám mesélte: bent a házban is meghallotta a mennydörgést, míg én kint a szabadban sem.

Csontjai vezették a hangot?  Értette is – ép hallóidegekkel! – a beszédhangot, vagy csupán értelmezni tudta a testi rezonálást? Azért gondolom, mert volt gramofon, még anyám első férjéé; apám rátette a kezét, és amíg anyám a kúton járt vízért, megtanulta a dalt a lemezről. Legenda?

Iskolába nem járt, írni, olvasni, számolni azonban tudott.

Minden eddig megjelent könyvemben – hatot jegyzek -, szerepel. És antológiákban. Ezeken felül Kőszegi Barta Kálmán, falubeli költő-írótárs két könyve őrzi emlékét.

A faluban Süket Sanyinak mondták, azt beszélték, légnyomás érte a háborúban, attól veszítette el a hallását. (A légnyomás tény. 1944. őszén, az Újszilvás területén zajlott kegyetlen harcok során, házunk közelében, a Telepi erdő szélén, a határjelző kőtől mintegy kétszáz méterre. Hazafelé tartott. De hallását még gyerekkorában vesztette el. Egy hétig állt a front, az itt élők sokat szenvedtek.)

Gergely József emléke apámról: „Apád? Emlékszem, 1938-ban csinált nekem bocskort. Ösztönösen rajzolt, ha papír nem akadt, deszkára, falra. Nem hallott. Vizuálisan fejezte ki magát. Kevesek értették őt igazából. Tud rajzolni, hát rajzol – tudomásuk vették és kész. De, hogy miért rajzol okkal, ok nélkül? – ezen már nem gondolkodtak el. Nagyon jól rajzolt. Történt egyszer: a kocsmába Füleki Jancsi összeverekedett Szarvas Jóskával, apád is ott volt. A csendőrök bevitték őket Györgyére, a Csendőrségre. Ott aztán a két hevesvérű baját alaposan ellátták! Apád pedig egy papirost kért, s szépen, egymás után rajzolta a kocsmai jelenet mozzanatait, ki kezdte a verekedést, a másik hogyan ütött vissza, és így tovább. Még a többi kocsmában mulatót is fel lehetett ismerni a rajzokon!

Sajnálatomra, egyetlen rajza sem maradt fenn.

(Nem igazán értettem a falra rajzolást. Mai ésszel, mikor garmadában a papír, toll, festék. Véletlenül, egy folyóiratban olvasott visszaemlékezés eszméltetett rá: régen a rajzolás megszállottjai ellátatlanság, no, meg szegénység okán nem egykönnyen jutottak a szükséges eszközökhöz. Így, kényszerből, megfelelt a fal. Ha elunták nézni, letörölték, s újra rajzolhattak, végül jöhettek az asszonyok, lemeszelték az egész falat. Egyszerűbb és nagyszerűbb a mai graffitisek módszerénél.)

Falutörténeti kutatásaim során Józsi bácsi mesélte: A Kapitánytanyától Abony felé eső falurészt Szőrösparcellának mondják. Nem jól. Szeresparcella. A szer ősi magyar szó, szótő, nem kell magyarázni. Nos, a nagykőrösiek erre felénk is elvetődtek, kereskedni, bort felvásárolni. Hogy hívják ezt a határt?- kérdezi a nagykőrösi ember. Szeresparcella – kapja a választ.

Szörösparcella? – kérdez vissza a maga ö-ző, szegedi nyelvjárásában. Bólintottak rá az ősszilvásiak. A nagykőrösi ember így adta tovább. Jó humorú valaki aztán az első magánhangzót meghúzta ő-re…

A valós magyarázat szerintem így szól: a parcella erdőirtásból nyert termőterület. Ezen a részen sűrűn benőtt, erősen tarackos a talaj, gyakran kell kapálni: - borotválni, mint a szőrös férfiarcot. Szőrösparcella.

Apámról másik rokon, Bander Ilona leveléből idézek részletet, stilizálva, szerkesztve.

„Utolsó beszélgetésünkkor panaszkodtál, hogy keveset tudsz apádról, kicsi voltál, amikor meghalt. Én láttam őt nagybandában aratni. Mint cipészhez, sok lábbelit vittem hozzá javíttatni. Egyszer, iskolás gyereket, kihúzott a csávából csodálatos rajztehetségével! Apád remek ember volt, nem kell miatta szégyenkezned, ne félj!

Amikor megismertem, úgy huszonöt éves lehetett. Nem volt túl magas, de széles a válla. Szeme, szája mindig mosolyra állt. Sokáig nem tudtam, hogy nagyothalló. Ha beszélgettünk, mindig megértette, amit mondtam. Kérdezgetett: mit tanultunk az iskolában? Tudom-e már a leckét? Nagynénémmel is gyakran hallottam beszélgetni. Egyszer azt mondta neki: „Tudod, Juliskám, nekem sokkal többet kell tennem, olyat is, amit mások nem mernek. Hogy egész embernek nézzenek. Hogy elfogadjanak egyenrangúnak.” Akkor tudtam meg, hogy nem hall. Mások úgy mondták, hogy nagyot halló, de ez nem volt igaz! A fülével nem hallott. De hallott a szemével, a pórusaival, de még a háta közepével is! Mindent megértett és mindenre válaszolt.

Aratáskor egyenrangú emberként vágta a rendet. A bandagazda azt mondta, legjobb embere Sanyi, egyben a legmegbízhatóbb! Soha nem késett, inkább elsőnek érkezett. Minket, csenevész marokszedőket elhalmozott gyümölcsökkel, ami aratás idején fontos és üdítő táplálék. Dudás Sanyi körtéje, almája sokunk közérzetén könnyített, enyhítve szomjunkat a nehéz, forró napon végzett munkában.

Egy alkalommal iskolába készültem. A házi feladat megoldhatatlannak tűnt: egy kétlábú s egy négylábú háziállatot kellett rajzolni. Lyukasra radíroztam az irkám, de csak pacni lett, semmi állat. Sírtam.

Belépett Dudás Sanyi. Egyből felfogta fájdalmas pillantásom; mellém ült.

-Mit segítsek?

-Malacot szeretnék rajzolni, meg kacsát. De nem megy!

Kivette kezemből a ceruzát. Nézegetni kezdte; leolvasta a puhaceruza gyár nevét…

-Ilyen remek ceruzával mindent lehet rajzolni! Hol vetted?

-Anyám hozta Pestről. Akkor még élt… Csak rajzolni veszem elő, nagyon vigyázok rá!

-Vigyázzál is, mert kitűnő plajbász! – ennyit mondott, de már papíron volt a kétlábúm és a négylábúm!

Gyönyörködve hálálkodtam, mert olyan tökéletesek voltak, mintha élnének. Rajtam kívül senkinek nem voltak olyan szép állatai az osztályban. Nem titkoltam el, ki rajzolta. Még a tanfelügyelő is megcsodálta!

Emlékeimet kiegészítem Tóth Sándor bácsiéval:

Suttyó gyerekek voltunk, Sándor lehetett tizenhárom, én kettővel kevesebb. Rengeteg varjú volt abban az időben a Jeges-dűlői erdőben. Tavasszal, amikor kikeltek a varjúfiókák, elözönlöttük az erdőt, és kiszedtük őket a fészkekből. Anyánk levest főzött belőle, kirántották a húst. Jól éltünk tavasszal.

Volt az erdő közepén egy hatalmas, kétágú fa. A többi fa lombjánál magasabb volt sudár törzse és egész lombkoronájával túlemelkedett a többi fán. Törzse fényes, sima, sehol egy görcs, kapaszkodó.

Senki nem tudta megmászni! Javakorabeli férfiak tehetetlenül csúsztak vissza a rengeteg, kétségbeesve köröző-károgó varjúk zajától kísérve.

A kétágú fa büszkén tartotta és szárnyaira bocsátotta az első költés fiókáit.

A második költésnél Dudás Sanyi elhatározta: csakazértis varjút eszünk!

Egyik este a teheneket hajtottuk haza a gulyáról, odasúgja nekem:

-Hajnali ötkor legyél a kétágúnál!

-Nem leszek én!

-Ha eljössz, felezünk! – ezzel elfutott.

Azzal a tudattal feküdtem le: nem megyek! Minek?

De hajnalban összefutott számban a nyál, eszembe jutott a varjúfióka-hús, finom ám nagyon kirántva. Csak elmentem.

Sanyi már ott volt.

Felmászott a kétágú melletti fának a legtetejébe, és elkezdett hintázni rajta. Mind nagyobb ívben lendült az ág ide-oda, míg az egyik ívelésből Sanyi átugrott a kétágúra. Félelmetes volt! Körülötte hangos károgással körözött a sok feketemadár.

Félmeztelenül a fészkekhez kúszott és dobálta le nekem a még kopasz kismadarakat. Minden fészeklakó az ingem derekába került. Sanyi ekkor könnyedén lesiklott a kétágú sima törzsén. Szemei büszkén csillogtak. Mosolyogva kérdezte: Nos?

-Nagy vagy! Ezt senki nem tudná utánad csinálni!

Tizenöt éves, Tamasi Tamás a barátja. Tamasiék nagyon szegények, Dudásék nem, csak az anyja fukar. Közeledett a györgyei búcsú, a két barát kevésnek találta a zsebpénzt. Tanakodtak, mivel egészíthetnék ki a búcsúra valót.

Viola Jani bácsi megtudta, a két gyerek megszorult. Tanácsolta nekik: ha Viola András bácsitól elcsennek egy zsák gabonát, ő átveszi, és napi áron fizet.

Rohamosan telt az idő, megoldást nem találtak. Jani bácsi adott nekik jó nagy zsákot és ajánlkozott őrködésre. Ment a dolog annak rendje-módja szerint; teleszedték a zsákot, elvitték Jani bácsihoz, lemérték és meg is kapták az árát.

Másnap a két gyereket elkapták a csendőrök.

Bekísérték őket Györgyére, s külön-külön vallatni kezdték. Dudás Sanyi nem szólt semmit, az íróasztalhoz lépett, felvett egy fehér lapot és boszorkányos gyorsasággal minden mozzanatot lerajzolt. Jani bácsi őrködött, ők töltötték meg a zsákot, vitték Jani bácsihoz, mérték le, vették át a pénzt… A kakastollasok teljesen megnémultak.

A két gyereket elengedték, lelkükre kötve: többé nem ússzák meg szárazon.

A két testvér ezután pereskedett és halálukig gyűlölték egymást.

Azt hiszem, ezek után ismered apádat. Bátor volt, jólelkű, ügyes és találékony…”

Csak hát Zrínyi jelmondatával: „Szerencse kell, semmi más”, hadilábon állt.

Disznótorost vitt Szolnokra, nagymamához. Györgyére begyalogolt, vonatra várt. Mikor Szolnokra érkezett, ki tudja, hol jártak gondolatai. A síneken át elindult az állomás felé. Figyelmetlen volt és az előtte álló sínpáron Pestre tartó vonat elgázolta.

Jobb lábát bokánál kapta el a vonatkerék, amikor fel akart ülni, a kiálló, vastagdeszkás lépcső törte össze koponyáját.

A baleset 1950 februárjában történt. Kilenc hónapos voltam.

Áprilisban kiutalták a kórházból. Járni tanultunk az udvarunkon, ő mankóra támaszkodva, én pedig nadrágja szárába kapaszkodva.

Műlábat? Egyszeri segélyt sem kapott soha!

Maga faragott műlábat keményfából; beletérdelt, erős szíjakkal lecsatolta s így járta a falut.

A kamrában volt berendezve a suszteráj. Az ablaknál alacsony asztalka, körben kis rekeszekkel, apróbb-nagyobb fa- és vasszegekkel, középen az éppen szükséges cipészszerszámok. A falnál stelázsi, polcain kaptafa-párokkal – mindet apám faragta.

Háromlábú széken ülve dolgozik. Műlábát kinyújtja, szája szögletében faszegek. Előrehajol, árral, kalapáccsal lyukat üt a talpbőrön, beilleszti a nyáltól nedves faszeget s jól irányzott ütéssel beüti…

Így haladt az akaratot követelő nehéz munkában. A bőrt fékezni kell, hogy moccanatlanul engedelmeskedjen a nyúzó, lapító, vágó, fúró erők játékának.

Mielőtt varrja a cipőfelsőrészt a talphoz, fekete szurkon húzogatta át a fonalat, majd minden egyes átfűzés után szorosra húzta az öltéseket. Ha végzett, leemelte a támvason s ép lábán bőrszíjjal rögzített cipőt, kiemelte a kaptafát, nyúlt az egyik kis pléhdobozért, hogy fekete vagy a barna színű festékkel megadja módját a cipőesztétikának.

A kamra többi része volt a konyhánk. Kisebb asztal, kanapé, székek az egyik, vassparhelt a másik sarokban. Nehéz talpbőr, csirizszag terjengett, keveredve dohányfüsttel, ételgőzzel.

A kuncsaftok, főleg télen, mikor nincs munka, egész napra „befészkelődtek”, s mesélték történeteiket. Kár, hogy nem kerültek feljegyzésre, lehetne válogatnom a – gondolom – érdekesnél érdekesebb sztorik közt. Hogy apámat érdekelték-e ezek, nem tudhatom. Elunva magát, tréfákkal mulatott a nyilván olykor terhes vendégein. Erotikus képeket, női nemi szerveket rajzolt, a rajz hátulját megkente csirizzel, s ügyesen a gyanútlanok alá tette mielőtt azok a székre ültek. Máskor hátukat veregetve valami ürüggyel, kabátjukra dolgozta a „remekművet”. Hazáig ballagtak aztán a balekok, nem tudva, mit nevetnek rajtuk utca hosszat. De miután megtudták, nem haragudtak, maguk is jót nevettek magukon.

Apámat alapjában mosolygósnak, vidám természetűnek ismerte mindenki.

Nekem is jutott a kuncsaftok figyelméből. Elfeledtem már, ki volt, aki térdére ültetett, kezébe fogta kezem, s mutatóujjam kinyújtva, lassan a petróleumlámpához közelítette, de mielőtt az égő lámpa forró üvegéhez ért volna az ujjam, jujj! – kiáltással visszarántotta. Ismétléskor már mondtam is: jujj!

Másvalaki pajzán énekre tanított, éppen  még jó nyomda festéktűrő, hogy aszondja:

                     Van nekem egy csíkos gatyám,

                     abban van az én ceruzám,

                     minden este írok vele,

                     mégse kopik el a hegye.

Ezt gyakran énekeltem, tetszett nagyon. Pedig nem is volt csíkos a gatyám.

Egyszer-kétszer, ha szépen eltagolták, ragadt rám vers, ének.

Perjési néni, (Bárányos) Nagy néni… bármikor jöttek, leültek a kanapéra egymás mellé, mentem hozzájuk: „Mit hoztál nekem Rózsika néni? Juliska néni?”- kérdeztem, s nyúltam a zsebükbe. Erre szoktattak. Nyúlj a zsebembe! – mondogatták eleinte, aztán már csak mosolyogtak. Mindig találtam egy-két szem savanyú vagy selyempárna cukorkát. Nem is tudom, maguknak vagy nekem szereztek-e vele nagyobb örömet?

Ők ketten, kivételek voltak, „szabályt erősítők”: soha nem fogadták el nyomorék apámtól köszönömre a munkát, a cipőjavításért mindig hoztak, szalonnát, lekvárt, zsírt, mikor mit.

Apám halálát bizony sokak megérezték – lábbelijükön keresztül is.

Nagybátyám, Dudás Pista bácsi, ha nálunk járt, a térdére ültetett, tetszett neki, hogy szerettem, ha „lovagoltat”. Apám után nem sokkal elment ő is. Fejjel egymásnak pihennek, sírjaikat a temetőút választja el egymástól.

Anyám gyakorta sütött pozsonyi kiflit. Olyankor meghitt családi hangulat uralkodott nálunk. Az apró süteményt nagyon szerettük, ahogy kisült s anyám kivette a sütőből, forrón, a tepsiben meghintette porcukorral, s ahogy hűlt, úgy tömtük magunkba.

Szüleim nem nagyon beszélgettek, ha mégis, egymáshoz figyelmesek, türelmesek voltak.

Varró Pali, Tóth Dezső voltak leginkább nálunk, ők gyakran, a beszélgetés kedvéért jöttek a dűlő másik végéről. A közelebb lakó Barta Kálmán bácsi ritkábban jött, akkor is csak apámmal beszélgetett, ők tudják, pontosabban, már ők sem, miről. Jó kedélyű, kevés szavú embernek ismertem. (Fogorvos unokája, elsőben velem járt egy osztályba, padtársak is voltunk. Hivatása mellett a literátorság több műfajával, könyvkiadással foglalkozik. Önéletrajzi könyvében bőven ír nagyapjáról. Annyit tennék még ehhez: apám, s Kálmán bácsi, többekkel együtt temették a front után az Újszilvás területén elesetteket. Újföldi-rész, Klára-telepi szőlő, Abonyi út mente egy nagy temetővé lett akkor, negyvennégy, november elején. Ki tudja, milyen tragikus emlékek tartották össze e két, kedélyes-bölcs embert.)

Apám a felsoroltakon kívül még sokak emlékezetében él. A holtat élete védi. Bennem is, amíg emlékezni tudok.

Fényképe nem maradt.

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés