őleg apám halála után, bár nem túl gyakran, átjártunk Szijjártónéhoz, szomszédolni. A Népbolttól második, szoba-konyhás kis házban laktak, unokájával, Csomor Erzsikével. Lámpagyújtás után, a hosszú téli éjszakákon kártyáztunk, olvastunk, beszélgettünk, vagy valami társasjátékkal múlattuk az időt, körülülve a konyhaasztalt. Az ötvenes évek végén költöztek ide, Újszilvásra a Jászságból Zakarék. Pont a Népbolt melletti kis házat vették meg. A tőlünk nem sokkal idősebb két fiú, Sanyi, de főleg a fiatalabbik, Karcsi, jobban ráérvén, érdekesebbé tették az esti együttlétet. Sanyi különösen szerette, szereti máig a könyveket bújni; akkoriban még rajzolt, verseket írt, egypéldányos képes lapot szerkesztettünk a magunk szórakoztatására. Kérésemre Sanyi rendelte meg Petőfi összes költeményeit, emlékszem, tizenkét Ft volt, máig azt a könyvet bújom. Lapjai már sárgák, gombafoltosak, piszkosak a sok forgatástól, de jobban szeretem, mintha egy új Petőfi-könyvet. Talán a kezem munkája miatt, kétszer kötöttem be, előbb, még inasként, zöld félbőrbe, újabban sötétlila nejlonbőr védi. Zakarékra visszatérve, ma úgy látom, ez a barátias viszony kedvezőleg hatott, impulzust adott a költészethez, kapcsolódott Petőfi-rajongásommal és a csöndben aktívan gondolkodásommal, meditálásra hajlamos természetemmel.

 Mikor már sokadszor mentünk ki az udvarra Erzsikével pisilni, én szerszámom tartva, Erzsike pedig mélyen leguggolva, nem álltam meg szó nélkül:

-Neked nincs izéd… fütyid?

Erzsike a két finomvonalú dombocskái közül előtörő vizeletsugarat figyelte elmerülten, de amikor a bugyiját húzkodta fel mégiscsak válaszolt.

-Nincs. De annyi olyat kaphatok, mutatott remekművem felé, amennyit csak akarok!

-Ki mondta ezt?

-A mamám. De minden kislány tudja.

-És… minek az neked?

-Hát, hogy gyerek legyen! Nem tudod?

-Ugyan! A gólya hozza!

Először mondtak ilyet, eddig gőzöm se volt a nemi szervek szerepéről. De akárhogy fantáziáltam, csak az agyam erőltettem feleslegesen, nem értettem a dolgot.

Megkérdeztem Erzsi szomszédját, Karcsit, aki fölényesen magyarázta, szilvamaggal példázódva, amit maga sem tudhatott igazából. Hogy hihettem volna el! Furcsálltam, hogy zavarosan, elváltozott szájmozgással, testbeszéddel kommunikált, mintha valami tiltott, szégyenlős dologról ejtegetné a szót. (Későn érés? A siket gyerek szellemileg nem fejlődhet úgy, mint elvárható, hiszen felnőttek, gyerektársak beszédéből nem „csíphet el” elszólásokat, titkokat, nincs érdeklődésének izgalmi iránya, számára rejtettebb a való világ. Vegyük hozzá: egyke voltam, magányos.)

Híre kelt, orvosunk gyógyíthatatlan vesebeteg. Ekkortájt kezdett foglalkoztatni a halál gondolata, ám tudatomban sehogy sem fért össze a végzet elkerülhetetlensége – a gyógyító orvos fogalmához nem kapcsolódott. Ráadásul az Erzsike által fülembe ültetett bogár is zümmögni kezdett, lehangoló állapotban ért az első ejakuláció. Ezt a jelenséget, nem tudván mire vélni, mindjárt összekapcsoltam a vesebajjal, ennek tünetének tudva be. Sajnáltam doktorunkat, de most már főleg magamat. Ilyen fiatalon távozni! Naponta írok világmegváltó verseket, van már vagy hatvan. Huszonhat éves koromra több költeményem lesz, mint Petőfinek…

Kelemen doktort másképpen néztem ezután, főleg az arcát; igyekeztem megfejteni az arcmögöttit, a valódi embert: hogyan szembesül a közelgővel?

Adódtak alkalmak. Egyszer anyám ölébe ültetve, érzéstelenítő nélkül húzta ki a bölcsesség fogamat. Öt Ft-ot adott, mert nem sírtam. De miért sírtam volna, amikor én is, nem sokára… Titkomat senkinek el nem mondtam, nem volt bizalmasom, anyám meg csak megrémülve, orvostól orvosig szalad velem. A nemiség tabutéma. Tabu – vaskalaposság, fityisz az értelemnek – bizonyos életkoron túl. Erzsikének sem mertem említést tenni súlyos bajomról, őt kíméltem, és különben mit tudott volna tenni? Kinevet?

Vártam a betegség súlyosbodó tüneteit, derékfájás, vizelési zavarok, de semmi ilyesmi.

Ősszel meghalt doktorunk, versben búcsúztam tőle.

                     Az ég borong.

                     Te túl azon,

                     amitől minden élő szorong,

                     kik még járunk-kelünk,

                     szeretkezünk

                     a Nagy Műtőasztalon!

Így kezdődött a vers.

Gondolkodás nélkül, elemi erővel törtek fel belőlem a sorok. Ma már tudom, a túlélés lélekmámora. Magamból kiírva, a szerelem-halál-önsajnálat összefonódott komplexusától szabadultam meg. Nem rossz terápia.

Erzsikével jól kijöttünk. Gördülékenyen kommunikáltunk és egymásra hagytunk mindent. Bár sok dologban nem egyformán gondolkoztunk, jó volt együtt. Természetesnek tűnt, egyszer majd ő lesz a feleségem. Tetszettek nekem más lányok is, csak éppen nem volt közelükben olyan kellemesnek érzett az éghajlat, mint Erzsike mellett. Akkor minek kalandozzon az emberfia? Ha mégis, hát… majd később, később esetleg. Előttünk a végtelen élet!

Bizony nem úgy lett, ahogy reményeim festegették, hamarosan véget ért az idill. Szijjártóné, Erzsikével együtt, lányához, Szigethalomra költözött. Hatvannégy nyarán náluk vendégeskedtem, picike, egyszobás lakásukban, köztünk minden a régi kerékvágásban. Látogatásom előtt, de utána is sok képeslapot, leporellót küldött, különböző, köztük külföldi városokból. Teleírta érzelmeivel, terveivel, hogy merre fogunk kirándulni, és rengeteg barátunk lesz. Fényképeit „soha el nem múló szeretettel” dedikálta. Leveleiben végig gyöngéd érzelmeiről biztosított, mindarról, ami egy nyiladozó lányszívben rejlik.

Utolsó képeslapját Pomázról küldték utánam, Vácdukára.

A plátói szerelemből kigyógyítottak más hölgyek, de azért néha, bevallom, eszembe jut Erzsike. Kísértésbe hoz a gondolat: jó lenne útra kelni, felkeresni, megtudni, él-e? Boldog-e?

Jól tudom azonban, a nosztalgia mesteri kozmetikus.