padból kilátni az iskola kertbe, a feketefenyők örökzöldje alá. A tűleveles ágakon vastagon áll a hó. A különös hangulatú hó-árnyékban cinkék röpködnek.

Aznap is, mint csaknem mindig, óraközi szünetekben másolom a házi faladatot. Otthon kedvezőtlen körülmények, sokszor be sem gyújtunk a hidegben, tüzelőnk kevés, pénzünk csupán kenyérre, zsírra. Keresztanyám küldi, rendszertelenül. Ha meghalunk, az lesz a kisebb gond. Senkinek nem panaszkodok. Minek? Anyám maga a szeretet, és ez mindenért kárpótol.

Lecsengetéshez közel, siettem a leckemásolással, nem lehettem elég elővigyázatos. Nyílt az ajtó, új igazgatónk állt a küszöbön. Természetesen mások is másoltak, ők gyorsan pad alá dugták füzeteiket, mikor meghallották a diri szigorú szavait, én csak akkor vettem őt észre, mikor már megállt padomnál.

Először láttam őt közelebbről.

Emlékezve, e pontnál megállok, elidőzök, mint hasonló esetekben s elgondolkodom. Ilyenkor mérlegelem a különbözőséget: ha hallok – nincs a következő jelenet… Bár, ki tudja? Nem csak szemmel, füllel se mindig figyelünk. (Erről Körmendy Zsuzsanna Bocsánat, emlékszem c. könyvéből tudok. Amíg nem olvastam, azt hittem, aki hall, minden zajról tud, ha figyel, ha nem, hiszen érzékeli. Mint én, később, a hallókészülékkel. Sokan mondták, apádat azért ütötte el a vonat, mert nem hallott. Magamban pedig csodálkoztam a tragikus hírek olvastán: halló embert hogy üthet el gépkocsi, vonat?)

Kungl Sándor, az új igazgató fülemnél fogva húzott fel, oldalvást a padból. Pattogó, rikácsolóan éles hangját hallottam ugyan, de nem értettem. Azt persze tudtam, miért bánt.

A többi leckemásoló… hallották az ajtónyitást, a diri-hangot… Őket fűtött otthon, meleg étel várja… Legszívesebben nyomorú sorsom minden keserűségével, dühével felüvöltök, nekiesek a dirinek, de, óriási önfegyelemmel, inkább szót se szóltam…

A tanítónak viszont lelkiismeret-furdalása támadt; abból gyanítom: az eset után kitüntető figyelemmel kísért, némileg alakítgatva sorsom.

Csak dicsérni tudtam az afférkor tanúsított önfegyelmem. Nyilvánvaló lett jó szándéka, indulatokra azonban, mint jómagam, hajlamos, és ugyanazon tulajdonságok nem mindig vonzzák egymást. Hallásvizsgálatra elvitt Pestre. Jártunk a Dohány utcai Nagyothallók iskolájában. Anyám öregségi nyugdíját kérelmezte. Szakmára irányított. Mindezek nem tartoztak kötelességei közé.

Sokra becsülte, ahogy írta, íráskészségem, küzdőképességem. Talán a szegénységben nevelődöttek hasonló sorsa is belejátszott a rokonszenvébe. (Ezt később visszaigazolta.) Kapcsolatunkat mindvégig befelhőzte azonban a tanár úr – hogy mondjam? – tudatvaksága: nem igazán értette hallássérültségem.

Pedig számtalanszor figyelmeztettem, ha beszélt hozzám. Többször tiszteletlenül közbevágtam: Tanár úr, kicsikét lassabban tessék hozzám beszélni… Ilyenkor megállt mondókájában, nagy szemet meresztve, rám nézett, újra és újra tudtomra adva: Tudom, hogy nem hallasz, ettől függetlenül értékes, értelmes ember vagy. Én ennek alapján ítéllek meg. De Tanár úr, nem erről van szó! De erről van! – és folytatta szaporán közölnivalóját.

Egyszer zongorán eljátszotta kedvenc nótám: Darumadár útrakészül…

Játéka közben énekeltem s a zongorára tettem kezem, legalább csonton át, érezzek valamit…

Megköszöntem s megdicsértem a játékát. Jól esett neki, de láttam arcáról, szeméből: fogalma sincs arról: semmit nem hallottam.

Később a tanár úr Pestre költözött, szülővárosába, én pedig Pestről visszakerültem szülőfalumba. Egyik levelében meginvitált: „Látogass meg minket! Ha jössz, előtte feltétlenül telefonálj az iskolába, ahol tanítok. A telefonszámom:…”

Egyszer megnehezteltem rá. Történt, hogy Battonyai Gizi ellopta anyámnak ajándékozott karórámat. Az eset idején Pomázon éltem. Kungl levélben biztosított, utánanéz a dolognak. „Csak azt nem tudom, édesanyád nem adta-e el a karórát?” Igazságérzetemmel nagyot ütközött feltételezése. Jól ismertem anyámat.

Pontos elképzelésem nem volt, nem lehetett a valós életről. A falumat elhagyni nem akartam, de utolsó tanévembe lépve, el kellett gondolkozzak: mi lesz velem? Miből élünk? A nehéz paraszti munkára, ezt mindig tudtam, fizikailag alkalmatlan vagyok. A továbbtanuláshoz pénz kellene, pártfogó. A Tanácsházán javasolták, menjek állami gondozásba, s így államilag támogatva, kitanulhatok valami szakmát. Szeptemberben el is mentünk Pestre, de a Kállai Éva utcai Gyermekvédőnél anyámmal visszafordultunk. Végül decemberben csak rá kellett fanyalodnunk erre a lépésre.  Így kerültem 65. január elején Pomázra. A hajdani Teleki-kastélyban átmeneti Gyermekotthon működött. Iskolába nem jártam, így bizonyítványt sem kaptam volna. Ám Kungl tanár úr „utánam nyúlt”, két hónap elteltével Vácdukára, egykori tanulótársai közé, az ottani intézetbe kerültem. Kijártam az általános iskola még hátralévő három hónapját.

Nyáron Debrecenben nyaraltam, a Bem téri lányintézetben lakva, két hét helyett egy hónapot, mivel tüdőgyulladást kaptam a strandon, a hidegből a melegvizes medencékbe ugrálva, versenyzésből.

Vácdukára helyezésem után, március elején, a továbbtanulás ügyében azonnal Pestre utaztam, egy hétre, úgymond személyiség-vizsgálatra. Ezeket a napokat a Rehabilitációs Központban töltöttem, irodalmi folyóiratok olvasásával. Pártfogóm már az első fél órában megmondta, kár volna az én jó eszemmel asztalos szakmára adni a fejem. Volt igazgatóm levelét nemrég kaptam kézhez. „Nyomdász-tanulónak mehetnél, akkor mindig intelligens emberek között forognál. Ez is egy lehetőség. Egy a fontos: továbbtanulásod során olyan helyre kérd magad, mint Battonyai Gizi is, ahol kollégiumi ellátást biztosítanak, hogy tanulóéveid alatt meg legyen kosztod, szállásod” – írta.

Betűszedő leszek! – döntöttem.

Nem a siketség, más egészségügyi problémám miatt, ez a szakma kútba esett, be kellett érjem a szakággal: könyvkötéssel.

Ebben a közömbös, néhanap megdöbbentő idegenséggel körülvevő világban Kungl tanár úr atyai segítsége nélkül nem tudom, mire jutok. Anyámon kívül, Istentől, embertől elhagyatva senki nem tett értem annyit, mint ő.

Két verset írtam hozzá.

A másodikat írva, huszonöt év után találkozva, írás közben mindvégig azt láttam-éreztem: életünk vonzások és taszítások erőjátéka. Sorsunk, akár az űrben keringő bolygóké, kisebb-nagyobb, és óriás vándorkövekké: közelítések, ütközések, érintések és távolodások, a reménytelen és sötét végtelenben.

Tanítóim voltak még Újszilváson: Noszvald Valéria, Szentkatolnay Lajos, Csicsó Franciska, Jármai Miklós, Kiss Erzsébet, Páter Jenő. Kit, kiket hagyhattam ki? Legjobban szerettem Bajnóczí Erzsébetet, az ő óráin nyugodtan rajzolhattam. Az első padba ültetett, ha fáradtan felnéztem rajzolgatásaimból, mindig volt hozzám egy kedves mosolya.

Bihari József, később a Pest megyei Múzeumok igazgatója, néha helyettesített. Valakit felkért az osztályból olvasni. Ha a nebuló elakadt egy szónál, Bihari uram odasétált és nem túl gyengéden fejen öklözte a fiút, majd megmondta a szót, és mást kért fel a szöveg folytatására. Egyszer rám is sor került, de a fejen kólintástól nem lettem okosabb; Bihari úrnak, zárt jelleméből adódóan elég rossz a szájmozgása.

Bezzeg a lányának, Enikőnek! Baráti, író-olvasó találkozón ismertem meg, Szentendrén. Viruló ifjúságában maga volt a Tökéletes Kommunikáció Földreszállt Angyala!