A

 könyvek szeretete a pályaválasztásban is segített, ha betűszedő nem lehettem, könyvkötőnek jelentkeztem.

Budapest hangulata, nyüzsgése, a megszokott falusi helyett kipufogógázos, rossz levegője már a kezdet kezdetén lehangolt. Az Őr utcai kollégiumban, többnyire hallássérültekkel töltöttem ipari tanuló éveim első két évét. Lakhelyemhez közel a Ságvári Endre Nyomdaipari Tanintézet, csupán a Tolnai Lajos utcán kellett végigmenni. Különös hatású, viszonykapcsolatokat átértékelő jelentőségű találkozásom a sorstársi közösséggel.

Nem szeretem a naplóírást, inkább a rokonítható feljegyzések híve vagyok. Sorstársaim közt töltött napjaimról letörlöm a port, részleteket kiragadva, stilizálva, közreadom az első benyomások hamvasságát, elevenségét.

Várakozom. A tágas teremben készülök szétnézni, miután letettem tömött bőröndömet. Ám alig egyenesedek fel, megérintenek. Ellenérzésemet gyorsan elnyomom, hiszen – gondolom – biztosan szólt, mielőtt vállamhoz ért…

Mint később megtudtam, az egyik nevelőtanár, bőröndömre mutatott és elindult. Elfelejtett bemutatkozni, azt sem mondta, kövessem, de testbeszéde határozottan ezt sugallta.

A székek sorában elől ülök. Szabó Lajos, az otthonvezető nehézkesen feláll a vörös lepedővel letakart asztal mögött, műlábat visel. Aknarobbanás emléke. Pár mondat után átadja a szót a mellette ülő rendőrtisztnek. KRESZ-szabályokat ismertet a kékegyenruhás. Ami meglepő: magamforma, vékony srác mellette, és folyamatosan gesztikulál. Nem spontán kézmozdulatokat végez, nem mutogat, ezeknek a gesztusoknak valamilyen szabálya kell, hogy legyen! Sajnos, a kézjelek eltakarják, és így a szája mozgásáról nem tudok olvasni. A mögöttem ülők nyilván értik.

Először találkoztam a jelnyelvvel!

Megérintenek! Rövid időn belül másodszor. Enyhén ingerel.

Hátrafordulok.

A fiú, lehúzódva a széktámla mögé, hüvelykujjával Z alakot rajzol homlokára. Értetlenül nézem… Zé. Görögül: él…

Újra böködi a vállam. Erőszakos.

„Hogy hívnak?” – olvasom le szájmozgásáról.

Hátrasúgom.

A rendőr mellett egyre mutogatja kezeivel a fiú… de mit?

A rendőr int, függönyöket húznak. Másik intés, a szélen ülő fiú a villanykapcsolóhoz lép.

Sötét lett és titokzatos a világ.

Orra előtt gépkocsi suhan el. Az idős, a járdáról zebrára éppen csak lelépett gyalogos hátrahőköl, távcsövet emel szeme elé, s olvassa a suhanó szöveget: „Bocsánat, esküvőre sietek!” Humoros egy szemléltető film, mondhatom.

A tanműhely szögletében két özönvíz előtti aranyozóprés. Állványokon könyvkötéshez használatos, méretre szabott deszkák. Enyvesedények.

Zsókát meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A kedvesen vonzó arcú lány elbűvölően mosolyog. Papírt kerít, ráírja: Hogy hívnak? Engem Barabás Erzsébetnek.

Nekem írta! Tehát tudja, nem hallok…

Bemutatkozhattam volna szóval, de máig sem értem, miért írásban válaszoltam.

Így érintkeztünk azután, amikor nem szabad volt beszélni. Tanítás közben, röpgyűlések alatt. Zsóka a padtársam, mert a tanítók sokat diktálnak, azt valahonnan le kell másolnom, és csak az ő írását tudom elolvasni.

„Unatkozok. Altató a szöveg”. Egymástól távolabb ülünk, a papírszeletet osztálytársaink titokban adják kézről kézre. Cinkosaink.

„Hát még én hogy unom! Nem is hallom. Szerencse, hogy látlak, Csóka!”

„Erről ne beszéljünk! Nem vagyok Csóka, hanem Erzsike!”

„De, a kedvemért: Csóka!”

„A kedvedért? Jó van. Hogy vagy?”

„Jól, csak szörnyen fáj itt!”

Hogy hol fáj? Ámor nyila fúrja át az esetlenre sikeredett rajzfigura szíve-táján.

Életem addigi legfontosabb írásai! Gyönyörűség eljátszani a gondolattal: férj-feleség vagyunk. Beszélgetünk sokat, mindenről. Gyerekkorunk, napi gondok. Rádió, tévé, baráti dumák – mindent tolmácsol, vele teljes értékű az életem. A mosolya nem megjátszás! Gyors reggelit készít, bekapjuk. Rohanunk a nyomdába. Munka után sétálunk a Duna-parton, ismerkedek Angyalfölddel, Csóka kislánykorával. Esténként nincs nálunk boldogabb ember a világon! Ám titkon csak gyötör: bánthatja nemhallásom. Anyámat mindig bántotta. Csóka azt mondja, nála nem számít. Nem hiszem el! Ha azt akarom, hogy boldog legyen, márpedig nagyon is azt akarom, - magamhoz láncolhatom-e? Nyilván nem…

Lassan kikristályosodik a Csóka-élmény: minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább másik elérhetetlenemmel, a hangokkal válik eggyé!

Ebben a hallható-hallhatatlan konfliktusban gyökereznek a versek. Van úgy, naponta hármat-négyet megírok.

Könyvtáblának szabunk papírlemezt Csókával. Ő fogja a lemezkörolló illesztékébe a kartont, én vágom. Illeszt, vágok…

-Tudod, hogy szép vagy? – kérdezem megrendülten.

Rám mosolyog, köszönetül. Elbűvölő! Alig bírok magammal. Szájmozgásáról jól értem, de ehhez látnom kell őt, lassítani a munkát, leállni két-három másodpercre… Jön is Lajos bácsi, a szakoktatónk. Igazít testtartásomon, és foghegyről odaveti nekem: nem kell annyit beszélni. Kinek mondja? – kérdezek rá. No, egy hétig elégtelent kapok magatartásból. Hogy tudjam.

Csókáról viszont, ami a realitást illeti, nem sokat tudok. Angyalföldi lány. Az apja sofőr. A sráca, ha van egyáltalán, katona. Igazából csupán az izgat: szeret-e? Már hogy engem. Mert ha vagyok rá olyan hatással, mint ő énrám! Illeszti a kartont, vágom…

Köpenye hajlásnál előrehull, belátni. Lopva merem csak lesni a minden mozdulatra lágyan rezzenő halmocskákat, ah, földöntúli világom…

Szóljak Csókának? Megláthatja más is… Sajnos, semmi közöm hozzá, hát hadd lássák! Szép… Szája íve! Rögvest csókolóznék vele!

-Tudod, hogy írok? Verseket! – vetem oda neki fölényesen.

-Tényleg? Nem tudtam.

-Most már tudod.

-Most már igen – néz csillogó szemmel a szemembe. Állom tekintetét. Erős vagyok!

-Majd írok neked, jó? – teszem az ajánlatot.

-Jó.

-Mintha Petőfi írná, olyan lesz! – húzom ki magam.

Lajos bácsi megint beleköt a testtartásomba? Kössön!

No, amíg ezt végiggondoltam, Csóka mondott valamit…

-… nak meg …om? – Csak így értettem… szótagok… Mit mondhatott? Azt, hogy megmutathatja-e? Kinek? Csak nem annak a kaszárnyatölteléknek?!

A hálószobában, emeletes vaságyakon már fekszenek a fiúk, nem alszanak, kivárják a villanyoltást, ezt az ügyeletes nevelőtanár szokta elvégezni. Addig is vidám estét kreálnak maguknak, éspedig rajtam mulatva, pontosabban azon, hogy nem ismerem nyelvüket. Különösnél különösebbnek tetsző kézjeleket fergeteges gyorsasággal használva kommunikálnak, sűrűn felém mutatva. De nem néznek rám. Szájuk összeszorítva, nehogy véletlenül leolvasva megértsem őket. Kirekesztőjáték. Pontosan ott vagyok, mint amikor a hallók sumákolnak.

Fél éve tanulom a jelnyelvet?

Jankó Zoli vizsgáztat.

„Csak mutatom, számról nem lehet, fogadom, megérti!” – jeleli a körénk gyűlteknek.

Tudjuk, tréfa, mégis komolyan s feszülten figyelnek rám. Nem akarok felsülni.

Álarc. Fekete. TV. Film. Tetszés – nem tetszés, választható arckifejezése – így a jelek.

-A Belfegor c. film tetszik-e nekem? – ezt jelelted – mutatom-mondom.

Elismerő pillantások nyugtázzák „teljesítményem”. Zoli arca az élő öröm!

Idővel rájöttem olyan apróbb dolgokra, amelyek könnyítenek a csend relatív nyomásán.

Tanulók, elláttuk többek közt a kapusszolgálatot. Csengetnek? Nem gond. Az ajtó felett kigyullad a csengővel egybeszerelt lámpa, ez adja hírül a vendég jöttét. Ismerve a jelnyelvet, azt már tudom, nagyon sokat könnyít a fizikailag fájó figyelésen, amivel a gyors szájmozgást követem, s amely nem a szem dolga.

Olvashattam, írhattam lazán, teljes elengedettséggel. Ha sorstársam szól, odajön hozzám, megérint. Hasonló a hasonlót érti meg igazán.

Négyen-tízen beszélgetni félkörbe ülünk, láthatjuk egymást, teljesértékűen kommunikálhatunk. Viccelünk, vitatkozunk, pontosan ismerve a többiek álláspontját, a gondolatok árnyalatnyi eltérését. Nagy dolog ez a mi esetünkben! Két hallóval beszélgetve már kiesek gondolatkörükből, nem igazán tudom figyelemmel kísérni őket, mert rövid idő után felveszik egymás „hullámhosszát”. (Vice versa, velem is előfordult, hallóval beszélgettem, siket ismerősöm jött, mire egy „kattanás” az érzelmek közt, s ösztönösen jelekkel egészítettem ki beszédem, hogy sorstársam is értse. Beszéd és jelelés együtt, eltérő logikából adódóan, kissé lelassította beszédem. Halló ismerősöm rövidesen elköszönt.)

A testi érintések, a zónák kiterjedése átrendeződött, idegenkedés helyébe embertársi érzések nyomultak. Magyarázatot találtam elfojtások, gátlások okaira. Világossá lett előttem a vágyaimban régtől szunnyadó ismerős könnyedebbség. Csoda-e, hogy, bár nem mindenkit fogadok el közülük maradéktalanul, ma is visszavágyok sorstársaim körébe, egy jót beszélgetni?