z az oklevél újságok, fénymásolt- és kéziratlapok közül került elő, „Szocialista brigád” címért adták.

Öten dolgoztunk, hallássérültek, az Egyetemi Nyomda könyvkötészetében. Amikor csak engedte a munka, egymás társaságát kerestük. Megbeszéltük, ami körülöttünk, velünk történt. Halló kollégákkal, kolleginákkal csak a legszükségesebb esetben kommunikáltunk, kölcsönösen húzódoztunk egymástól. Összejárva, sikerült élettel kitölteni a bennünk kavargó, csend általi, lelki vákuumot. Társalgásainkba halló munkatársaink nem szóltak bele, a jelbeszéd látása, ám nem értése, egyeseket feszélyezett, ők érdeklődve figyeltek vagy igyekeztek másfelé nézni.

A munkavezetők atyásan álltak hozzánk, műszakkezdés előtt megmutatták a munkafolyamat jellegzetes mozdulatait, vagy odakísértek bennünket ahhoz a géphez, amin aztán, rendszerint segítőként, egész nap, egész héten dolgoztunk. Ugyanazokat a két-három munkát kaptuk hónapokon át.

Néha röpgyűlés tartottak. Utána ki-ki megkérdezte közülünk a neki legszimpatikusabb munkatársától, hogy miről volt szó. Vagy mondták, vagy nem. A legközelebbi „sikettalálkozón” megosztoztunk a „hallottakon”. Nem késtünk, nem italoztunk, a normát mindig túlteljesítettük, mást nem vártak, nem várhattak tőlünk.

Egyik cigarettaszünetben előáll Alajos:

-Brigádot alakítunk, mi öten. Oklevél, két-háromszáz Ft, egy év után. Az is valami. Teljesítménnyel nem lesz baj, dolgozni meg kell.

Nem akartuk.

-Értsétek meg, jobban odafigyelnek ránk…

-Még csak az hiányzik – sóhajtott Nellike.

Kuncogtunk Beával, tudtuk: neki most éppen akad lepleznivalója.

Alajos két nap múlva gépelt lapot hozott, egyenként aláírtuk.

„A brigádvezető én vagyok! A krónikás Sanyi, mert jól beszél, jól fogalmaz. Ő a brigád nyelve” – vágott hátba. „Más nem kell. Egyetértés?”

Erőtlenül bólintottunk.

A brigád neve: SIKETEK.

Telt, múlt az idő, dolgozgattunk, fogalmazgattam, Alajos pedig szép zsinórírással másolt a Naplóba. „Miért nem te írod bele?” – kérdezte gyakran. Szenvedett az átírástól, szerette volna rám tolni. „Azért, mert nem szeretek írni?” „Te nem szeretsz, akinek versei újságokban jelennek meg?” „De az írásom csapnivaló, macskakaparás. Hogy nézne ki a Naplónk?” – érveltem. „Nem értem…” – adta meg magát.

És kalligrafálta: moziba voltunk. (Nem volt igaz.) Alajos névnapot tartottunk. Jót mulatott a kis kollektíva. (Soha névnapot nem ünnepeltünk.) Hétvégén kirándultunk, ezúttal Szentendrére. (Legfeljebb képzeletben.)

A Naplót én csináltam.

Könyvtesttől a táblakészítésig nem volt semmi gond, ekkor jött a bökkenő: hány fokra kell hevíteni a szedést? Nem tanultuk? Átsiklottam felette?

Negyven fokon kezdtem.

Feljebb és feljebb emelve a hőfokot, újra és újra végigcsináltam betűösszerakást, felragasztást, igazítást. Úgy belefeledkeztem a munkába, se időt, se teret nem érzékeltem. Sikerült! Nagyszerű érzés volt győzni tudatlanságom felett.

Oktatóim, főnökeim önálló munkára nem engedtek motoros gépen. „A saját érdekedben nem lehet. Nem hallod meg, ha rendellenessé válik a gép működése.” Én azonban úgy gondoltam, azért, hogy ne tudjak, és később erre hivatkozva leszoríthassák a bérem.

Szerelmes lettem egy sorstárs lányba, de annak csak a pénz kellett volna, sokkal több, mint amit kerestem, de nem találtam.

Úgy éreztem, légüres térbe kerültem. Valami vélt hiány vett körül. Tanulnivalók, feladatok, tervek, célok híján kiürültem? Hiába gondolkoztam rajta, az élet hiábavaló robotnak tetszett, amit nap-nap után a sírig csinálni kell. Csóka velem dolgozott, de már feldolgoztam: nem vagyok az esete. Hogy lehettem volna! Miért ne lehettem volna! Nem igazán gondoltam az anyagiakra, amikre a földi angyaloknak, úgy látszik, elemi szükségük van. Szerettem az életet, de az élet nem szeretett viszont. Lehetőségeim voltak ugyan, de nem tudtam, mit tegyek jövőmért, s mit kérjek-akarjak cserébe. Magányos voltam sokak között. Írogatni szerettem, arra törekedve, minél jobban. Sétálni szerettem, múzeumokba nézelődni. Egyre többször gondoltam a Tisza-partra, képzeletem a Tápió-mentén, szülőfalum felé szárnyalt, az ország közepére, ahol nagy a csend…

Újságíró jött a Typographiától, brigádunkkal riportot készíteni.

Elmondtam, nehéz munkán, s két-három munkakörben dolgozom csupán, miközben derekam, csuklóm kikészül, tudásom nemhogy gyarapodna, elfogy, mint a gyertyaszál.

Senki sem vette észre országszerte szétrepített szavaimat, ha előbb nem, most rá kellett jöjjek: nemcsak süket, vak is a világ.

Anyám viszont újságolvasás, panaszszó nélkül megérezte gondjaim.

„Kedves fijam!

Jó egészségben találjon levelem mint én vagyok. Ne haragudj leveledre későn válaszolok kissé elhanyagoltam a levélírást. A szőllőt szépen kikapáltam, úgyhogy dudva nincs a naggyát fel is kötöttem nagyon sok szőllő van rajta de hogy megmarad e az bizonytalan mert hogy pemeteszve nem lesz az ugyanis nagyon fontos volna neki.

Úgy este félnyolc táján feküdtem le. Rádiót hallgatva elszenderedtem. Azt álmodtam kétfelé visz az út le is akarsz róla mondani meg nem is tudod melyik irányba mennyél. Csak azt mondom amit gondolok hogy csak közelebb hozzám és mint hogy így legyen a sorsod se mosni rád se helye semmidnek. Meg fizeted is hát van teneked saját lakásod, és mond meg a nyomdavezetőnek hogy délelőtt jársz munkába mindig. És gyere haza más is van aki munkába jár messzebbre is. Leveled várom.

Sokszor csókol Anyád.”

   Végiggondoltam, s döntöttem.

Ám a szolnoki Nyomdában nem volt munkásfelvétel, erre egy évet várni kellett.

A sors úgy hozta, ez a nem ott tölteni akart év lett a legszebb évem.