úsz évet dolgoztam Nyomdákban, Pesten, Szolnokon, Cegléden, s még három évet faiparban. A könyvkötészet érdekes, változatos szakma, jó adag megszállottság sem hiányozhat a mester kelléktárából. Nem véletlen, hogy a régiek messze földre elvándoroltak, dolgoztak olykor ingyen, csakhogy új és újabb ismeretekkel gazdagíthassák tudásukat.

Annyi mindenről mesélhetnék még, de közeledvén a mához, nagy léptekkel haladok az időben, s felgyorsítom fecskéim röptét. Cikázzatok!

Utolsó szolnoki éveimben a már kinyomtatott, végső feldolgozásra vagy elvégzett, becsomagolásra váró munkákat daraboltam, vágtam pontos méretekre. Nagy figyelmet, tudást, tapasztalatot igénylő feladat ez, s nagy felelősség, mert ha hibázok: elveszett anyag és munka!! A vágógép késének visszaesési veszélye, miután többször javították a gépet, fokozott figyelésre késztetett, idegileg, fizikailag fárasztó volt. El akartam kerülni a gépről.

A politika horizontján feltűnt a rendszerváltás, tompult a parancsuralom, a Vállalatok körbetartoztak egymásnak, létszámleépítések kezdődtek.

-Korrektorálnék. Nem lehet megoldani?

Nem lehetett, mert „könyvkötő a szakmád”.

A sokadik órabéremelés után:

-Most sem jutott nekem. Irigy vagyok? Jöjjenek a fiatalok, akik most már kapnak annyit, mint én – mondtam a főnöknek.

A kollégák jót szórakoztak lázadásomon.

„Téged el se lehet zavarni!”

„Ha fizetned kellene, akkor is maradnál!”

Ám hamarosan ellendrukkereim arcára fagyott a mosoly. Elkészült első kötetem. Miniszteri kitüntetést adtak.

Valakinek oda kellett adni.

Könnyítést kaptam: mellém osztották fiatal kollégám, a nagyothalló, abonyi Szabó Pistát.

Döntöttem: még maradok.

„Megérdemelte (ti. a kitüntetést)? – kérdezgették egymást a kollegák, játszva a tanácstalant. És pont olyankor, amikor feléjük néztem! Már jól ismertek. Úgy csinálták: lássam, mit mondanak. Leolvashassam szájmozgásukról, arc- és testjátékukból. Éppen ők, a szakma parazitái.

A Murphy-törvény azt mondja: ami bekövetkezhet, bekövetkezik.

Később, más munkahelyen: látom, heves gesztusok, ijedtséget tükröző arcok: Állj le! Állj le! Süvít a gép!

-No és?

Leállítottam a falemez-fűrészgép motorját. Leemelve a vágóasztal lapját, látom: a védőtok, „szabadulva” a rögzítő csavartól, fordulatonként hozzáér a sebesen forgó körfűrészhez. Rossz sejtés és kíváncsiság egyszerre támadt bennem: közel hajoltam a körfűrészhez, bekapcsoltam a motort és – az égadta világon semmi zajt nem hallottam! Tízvalahány centiméterről! EZ NEM LÉTEZIK!! Olyan mindent elsöprő érzésem támadt, mint a gátat átszakító, zúgva-bőgve előretörő vízárnak. Tudtam, semmi hallásom, DE HOGY ENNYIRE SEMMI!!?

Egy hónap után kiderült: felmondásomat nem fogadták el.

Élni kell, dolgoztam tovább.

Havonta kaptam órabéremelést.

Az eset után egy év telhetett el, jön hozzám Tibor, a párttitkár. Megáll a fűrészgépnél:

-Maga könyvkötő, ugye?

-Szakmám szerint.

-Van két szakdolgozatom. Be tudná kötni?

-Megpróbálom.

Két nap múlva:

-Tessék!

Tibor a két bekötött szakdolgozatot hol szemközelbe, hol távol tartva gyönyörködik.

-Nagyon szép. Mivel tartozom?

-Nem pénz kell. Kellene, de nem. Hanem…

-Hanem?

-Mást kérnék. Négyszemközt.

Negyed óra múlva munkakönyvemmel kezemben távoztam az irodából.

Úgy fél évvel később, több, hiábavaló álláskeresés után, nyugdíjazásomat kértem.

Nem tudtam, megkapom-e, de biztos voltam benne, ha igen, napi létgondoktól mentesen vár az irodalom végtelen világa.

A bepótolandók, a megírandók.